Hagyd csak, végre had hajlítsam én a szavakat,

Csak óvatosan nehogy leszakítsam az agyakat.

16:00h van pontosan és már most elmondhatom, hogy ma nagyon érdekes napom volt. Tegnap éjjel azon gondolkoztam, hogy teljesen igazságtalanul bántam mostanában a barátaimmal. Ez hát, az első dolog, amin változtatni fogok a nagy Lakattalanítás fedőnévre keresztelt akcióm keretein belül. A reggeli szokásos köreim után bekaptam a szokásos napi kudarcaimat is. Ekkor határoztam el, hogy ahhoz még túl korán van, hogy az egész napomat elcsessze pár idióta. Ennek értelmében részleges amnéziára ítéltem magam és kiürítve az elmém amúgy is igen alacsony kapacitású emlékraktárát egyszerűen nem vettem tudomást a kedvem elrontásának kísérletéről. Nem sokkal ezután találkoztam a bolygó legnagyobb kátonklábszingerszes Brigittájával. Ez mindenképp jó döntés volt, mert rendesen felvidított, ahogy a közelgő vizsgaidőszaka miatt siránkozott. (Nem, én nem vagyok ám ennyire genyó…sokkal genyóbb vagyok, hisz mindenki tudja, hogy a legszebb öröm a műköröm.) Na, tehát tök jót beszélgettünk, miközben Gyilkoska névre keresztelt macskája komótosan rágcsálni kezdte a kezemet. (Kezelhetetlen ez a macska. Érted? Kezel-hetetlen? Érted?? Hahaha…) Na, szóval mivel már baromira untuk a túl komoly és értelmes filozófiai eszmefuttatásunkat a pszichológiai alaptézisekről, ezért jött az ötlet, hogy mi lenne, ha elmennénk szmogot szívni a város egyik legforgalmasabb kereszteződéséhez? Zseniális ötlet volt, ezért még szép, hogy rávágtam az igent! A lépcsőházban aztán belefutottunk egy 80 és a halál között leledző nyugdíjas nőbe. Természetesen nem az a jóságos nagymama típus volt hanem, a tipikus magányosan éldegélő megkeseredett két lábon járó rosszindulat. (Itt kell, megjegyezzem, hogy súlyos tapintatlanságnak tartom, hogy az ennyi idősek nem ismerik fel annak tényét, hogy illene végre meghalniuk szépen.) Kilépve a liftből azonnal nekünk rontott. Nem tudnám szó szerint idézni, de a mondanivalója abból volt, hogy Ő a lift „ápolója” (komolyan ezt mondta!) és, ha csapkodni merjük az Ő szeretett liftjének az ajtaját, akkor majd jól szól a lifteseknek, hogy leszereljék, a liftet aztán majd lehet gyalog mennünk! Elképesztő volt komolyan! Próbáltam is illendően lefagyni, meg beijedni, de nem sikerült. Így csak annyit mondtam, hogy nyugodtan szereltesse le, de akkor bizony Ő is gyalog fog járni. Ekkor láttam az arcán, hogy eltört benne valami. Gondolom hirtelen, összeállt a kép benne, hogy mi a ketten összesen sem vagyunk annyi évesek, mint Ő egy-személyben, így ezzel a húzásával csak a saját sorsát nehezítené meg. Ezen a liftápoló kifejezésen az óta is tűnődöm. Ha elvégre Ő a liftápoló, akkor miért szól a lifteseknek, miért nem szereli le Ő maga? Szinte elképzelem, hogy hajnalonként vállig olajosan mászik ki a liftaknából, hogy na, megint bezsíroztam a görgőket. Ha pedig nem ez, akkor van valami általa kitalált liftápoló kozmetikum vagy mi? Megyek a CBA-ba, és a tisztálkodó szereket kínáló polcokon keresgetem: Hajbalzsam, Testápoló, Liftápoló: EZ AZ!

És ha bevadulok még egy poharat is leverek,

Na, ez az, amit Budapesten, nyáron szeretek.

Nem sokkal később találkoztam egy nagyon régi barátommal, akivel együtt jártunk gimnáziumba. Alig 9 percet késett a villamos, de ez itt a fővárosban már teljesen napi rutinnak számít. Megérkezik végre a villamos, kinyílnak az ajtók. Megvártam szépen, míg leszáll mindenki aki, akar, mert azt én is utálom, mikor szállnék lefelé és gyakorlatilag előttem állnak a felszállók. (Ezek az esetek legtöbbjében nyugdíjasok. És még Ők vannak, felháborodva mikor arrébb küldöm őket, hogy le tudjak szállni.) Szóval, szállnék fel, mert már olyan 4 másodperce nem jön senki, mikor megjelenik előttem egy közepesen ronda 40-es nő és nyújtja felém a 4-5 éves körüli fiú gyermekét. Hát, köszönöm szépen, de már reggeliztem, mondtam majd szépen felszálltam a mellette lévő ajtón. Leszállt végül is, de később elég csúnyán nézett vissza rám. Nem értem, mit kell így zokon venni, hogy nem eszek össze mindenfélét. Pár megálló múlva aztán leszálltam és elindultam a haverom lakása felé, mikor is szintén egy elég érdekes kép tárult elém. Egy 2x3 sávos iszonyat forgalmas úton az úttest kellős közepén feltűnt egy nyugdíjas miközben épp átkelni próbált a túlsó oldalra. De nem akárhogy ám ember: Járókerettel! Nem is akartam elhinni, amit látok. Mellette 70-nel robogtak el a kamionok Ő meg tök nyugodtan a maga 6 méter per óránkénti sebességével araszolt át az úttest kellős közepén. Nem, természetesen nem a zebrán. A zebra az jó messze volt, de mehetett volna az aluljárón át a túloldalra. De nem, nehogy már pont aznap ne szidja senki az anyját. Mértem: Nyolc perc 21 másodperc alatt ért át a túloldalra. Ez egy 25 méternyi szakasz volt. Nem nehéz kiszámolni a percenként 1 méteres fénysebességet. Addig az autók szépen álltak, dudáltak és várták, hogy a szociális csiga átrobogjon előttük. Én tuti nem bírtam volna ezt ki. Szépen kiszálltam volna és járókeretestől együtt átdobtam volna a túloldalra. Aztán leparkoltam volna valahol és visszamentem volna, hogy a legközelebbi zebrát a fejével töröljem fel. Az esetet olyan 10-en néztük végig. Volt, aki szörnyűködött, hogy mi lesz, ha elüti valaki. Mondtam is, hogy valószínűleg temetés. Már, ha marad belőle annyi. De azt már ott leszögeztem, hogy akkor a járókeretére stipi-stopi mer’ kell a macskámnak, akadálypályának. Két srácnál sikerem volt: Röhögtek. (Vicces vagyok, iga’?) Beértem végre a haveromhoz. Nagyon rossz idegállapotban találtam. Néhány napja már hivatalosan is Tourette-szindrómája van. Eddig is az volt, csak eddig rajtam kívül senki nem vette komolyan. Ez egyébként, az egyik leghülyébb betegség ami, létezhet. A sajátossága az, hogy leggyakrabban folyamatos és akaratlan mozgások illetve hangadásokkal jár. Kicsit olyan ez, mint a katatónia, de itt az alany a tudatánál van és az elméje teljesen épp. Neurotikus betegség. Valószínűleg egyfajta dopamin vagy más ingerületátvivő anyag rendellenessége váltja ki. Ez egy örökletes betegség. Jelenjel nincs rá hatékony gyógymód. Nem szoktam viccelődni betegségekkel és nem is tartom viccesnek az ilyen poénokat, de ezzel kapcsolatban most mégis leírok egy szerintem mókás történetet. Az említett barátommal pár éve meghívottak voltunk egy esküvőre. Ráadásul úgy, hogy ott találkoztunk és ott tudtuk meg, hogy mindkettőnkre gondolt az ifjú pár. Én már akkor előre féltem a szertartás csendesebb részeitől. Hősünk ugyanis nem csak az arcmimikáján jelentkező hiperkinéziseket produkálta igen, látványosan a betegsége miatt, de elég gyakran kiáltozgat elég obszcén kifejezéseket is. Természetesen szintén akaratán kívül. Ültünk tehát, egymás mellett az igen nívós rendezvényen ahol ráadásul az ország egyik legismertebb arca fogadott örök hűséget az ország egy másik igen ismert és népszerű arcának. (Na, jó: Nem csak az arcának.) Elérkezett a szertartás az utolsó aktushoz s már csak egy lépésre voltak a boldogító igen kimondásának lehetőségétől. Igen ám, de a szertartást celebráló vallási szakmunkás feltette azt a filmekből jól ismert (de én tényleg csak ott láttam még) mondatot mi szerint: „Ha tud valaki olyat, ami miatt e két ember nem kelhet egybe, az mondja most…vagy hallgasson örökre!” Barátunk felpattant mellőlem (pedig szorítottam a csuklóját rendesen) és elrikkantotta magát, hogy: „Csokoládésmellbimbósfasz!” majd még rázúzott egy „Kopaszheregolyóizzadás!”-t. A hatás leírhatatlan. A legviccesebb a helyzetben maga a teremtett szituáció hirtelensége volt. Mindenki csak állt vagy ült megfagyva és Őt bámulta. Ekkor tudtam, hogy bár páran tudják, hogy hősünk ilyen betegséggel küzd és, hogy Ő erről nem tehet, de a többségnek fogalma nincs arról, hogy épp mi történik vele. Azért szépen kisétáltam a násznép elé és gyengéden arrébb taszajtva a vallási szakmunkást a kezembe vettem a mikrofont és alig 2 percben elmondtam, hogy amit most átéltek az csak a műsor része és nem kell ezen megbotránkozni. Ő legalább őszinte és ki meri mondani, amit akar. Szerencsére a többség értette a célzást és röhögésbe torkolt a jéghideg csend. Csak az alkoholistának öltözött pap szólt oda csendben, hogy azért most jobb lenne, ha elvinném kicsit sétálni. Elvittem…

Tánc a parketten, finish az ágyon,

És ez minden nap így megy nyáron.

Szóval vele találkoztam ma délután és szerencsére sikerült bele némi lelket öntenem. Mondtam neki, hogy nézze a jó oldalát: Lehet végül is vezető szurkoló bármelyik focimeccsen. Na, ez megtette a hatását és végre elmosolyodott. Érdekes amúgy a viszonyom a fogyatékosokkal és az átlagnál súlyosabb betegekkel. Valahogy igyekszem magam távol tartani tőlük. Igen, persze tudom, hogy ez nem helyes, meg Ők is ugyanannyira értékes emberek, mint mi, de ez engem nem vígasztal. Az én életem eddig épp elég borzalmas volt ahhoz, hogy ne hiányozzon még, hogy olyan emberekkel szemben játsszam meg magam, akiknek amúgy is van éppen elég bajuk. Na, szóval elbúcsúzva a már végre mosolygó havertől hazafelé indultam. Ismét szembe jött velem egy villamos, hát jól felszálltam. (Komolyan! Pedig Red Bull sehol nem volt nálam…) Olyan 10 percig utaztam egy igen jól fejlett izzadtságszagban a mellettem ücsörgő alig 700 kilós mangalicának köszönhetően. (Erre még visszatérek majd.) Próbáltam hát elterelni a figyelmemet. Azt vettem észre, hogy egyre több fehér nadrágos Nőt látok. Nem csak a villamoson, de az utcákon is. Ez valami Pavlovi reflexféleség, hogyha +20 foknál magasabb a hőmérséklet akkor automatikusan előkerülnek a fehér-rózsaszín* összeállítások. (*Fehér-rózsaszín: Felül fehér, alul rózsaszín vagy alul fehér, felül rózsaszín) Az alig 10 perces villamosozás alatt 9 fehér nadrágot számoltam meg az újonnan felszálló utasok között. Elképesztő mennyire nincs ízlése a mai nőknek. 5 éve legalább azt hiszik, hogy ez a divat. 5 éve minimum non-stop fehér nadrágban kel-fekszik a fiatal, de ronda Nők 70%. De még ez sem lenne baj, ha legalább olyanok mutogatnák így a feneküket, akiknek legalább van. De a többségnek egyáltalán nincs, vagy épp, hogy akkora van, hogy túlfolyik a nadrágon. Egyik megállónál aztán felszállt végre egy gyönyörű fiatal lány. 18-20 éves lehetett. Farmer nadrág, kék felső, szőke hosszú haj, tökéletes smink (nem túl harsány, de mégis látható). Nyakán intubációs sebek forradása. Megcsörrent a telefonja, amit buzgón próbált előkeresni a bal kezében tartott színben a ruházatával tökéletesen harmonizáló táskájából. Nagy nehezen megtalálta. Egy rózsaszín női telefon volt. Beszélni kezdett. A szájában rózsaszín rágóval! Majd a telefont a beszélgetés után visszasüllyesztette a táskájába a rózsaszín fésűje és a rózsaszín pillangókése közé. Erre mondom azt, hogy: Isten ad és elvesz. Egyik régi barátom írt egy levelet, hogy most képzeljem el, hogy fogyózni kezdett, meg vegetáriánus lett, meg minden és, hogy 1 hónap alatt már fogyott 2 kilót. Hmm…mondom, az nem semmi! De mondtam, hogy én tudok egy sokkal jobb fogyókúrát! Mindössze fél óra alatt lehet vele 4 kilót fogyni! És ez nem vicc! Na, erre fel is kapta a fejét és rögtön írt is vissza, hogy kér szépen, hogy áruljam el, hogy miként tudna Ő fogyni fél óra alatt 4 kilót. Mondtam is neki a megoldást: Hogyha szülsz öreg, úgy! :) :) :)  Na, azóta nem ír…