Veled táncol a szakadék szélén,

Az igazi helyetti műanyag élmény.

Virágzanak az akácfák. Számomra ez a legnyilvánvalóbb jele a nyárnak. Szeretem az akácfák illatát. Sokak nem pedig. Engem a mézre emlékeztet mindig. És persze a Kunmadarasi temetőre, ahol a gyerekkorom játszódott. A temetői közegben leginkább 3 fafélét lehetett megtalálni: Akácfát, Orgonát és Buxust. Nem tudom, hogy valójában is ez-e a neve az utolsónak, de ott mindenki így nevezte azt a bokorszerű örökzöld növényt, ami gyakorlatilag minden sírnál ki volt ültetve. Ez a növény tette az egész Újvárosi temetőt egy kamaszok által igen kedvelt élmény dzsungellé. Komolyan voltak olyan részek egy-egy ápolatlanabb sírnál ahol a Buxus bokor annyira elburjánzott, hogy rendes bunkert tudtunk építeni néhány Ecetfa segítségével a Buxus tövénél. Máig itt érzem az orromban a növények igen sajátos illatát. Hülyén hangzik, de szerettem ott élni. Az iskolában átélt sorozatos megaláztatások után ide elmenekülhettem a rosszindulatú világ elől. Ez volt az én saját kis birodalmam. Ismertem minden négyzetcentiméterét, az összes virágot, tudtam hol lehet őzeket lesni és, hogy merre vannak a mérges pókok üregei. Így hát egy-egy a temetőbe tévedt látogató alattomos intruderként vizualizálódott a szememben. Egy-egy halottak napján volt, hogy 50 ember is megszállta a saját kis birodalmamat. Ilyenkor aztán rendre lebontották az általam fáradtságosan felépített főhadiszállásomat. Mondjuk nem nagyon értették, hogy miként fordulhat elő, hogy az általuk évente egyszer látogatott sír köré a következő látogatáskor mindig emelődik valami fából eszkábált épületféleség, ami még ráadásul terepszínűre is van festve és be van borítva hatalmas lapulevelekkel. Egyszer emlékszem, ahogy az egyik láthatóan nem csóró kölyöknek aki, a családjával látogatta a nagypapa nyughelyét elhintettem, hogy ezeket a bunkereket már kihalófélben lévő hegyi gorillák készítik. És mindig, amikor este visszatérnek a vadászatból akkor Ők bizony ott laknak. A srác nem lehetett túl művelt, mert kicsit sem volt neki gyanús a hegyi gorillák legendája az alföldi síkság közepén. Azért viszont mindenképp megérte, hogy láthassam amint, a magabiztos pesti nagymama kedvencéből, hogy válik a szavaim hatására egy a félelemtől reszkető pisis kölyök. Szóval, elég sok élmény kötött engem ahhoz a helyhez. Életem első szerelme is például. S bár tökéletesen viszonzatlan volt, de máig szép emlékként él bennem, ahogy a község védőnőjének lányával a Domokos Beával együtt bújócskáztam. Ami, igazából, annyiból állt, hogy én mindig elbújtam és Őt próbáltam rávenni, hogy ugyanoda bújjon, mint én, mert az nagyon tuti és senki nem fogja észrevenni. Persze mindig, engem vettek észre elsőként az intenzív győzködéseim hangjai miatt. Nyolc éves lehettem. Beácskából relatív hamar kigyógyultam aztán. Pár év múlva a következő emlékem az volt róla, hogy épp az általam megépített bunkerben szenvedett az egyik utcabeli sráctól maradandó párosodást. Azóta nem láttam…

Éget, egyre éget,

Mert méreggel teli a véred.

Mostanában azt vettem észre, hogy körülöttem egyre többen kezdenek fogyókúrába. Nem tudom, hogy ez az én személyem hatása-e vagy csak bennük erősödött fel a még bimbózó önképzavar, de érdekes, ahogy így egyszerre időzítette mindenki. Az én verzióm, hogy ezt a jelenséget nem maga az önmagunk elfogadása motiválja. Sokkal inkább, a másoknak tetszeni akarás. Én még sosem fogyókúráztam. Soha nem is fogok szerintem. Ha bármit is tenni fogok a csoffadt testem megváltoztatása érdekében az maximum annyi lesz, hogy valami jobb minőségű acél magvas golyóval lövetek a fejembe egy lyukkal többet vagy a legvégsőbb esetben is csak erősítek kicsit a fizikumomon. Hiszem azt, hogy van az a szint, amikor már a fogyókúra nem segít. Az emberek zöme sajnos már csak ezen a szinten jóval túllépve kezdenek el fogyni akarni. Bár én még sosem fogyókúráztam mégis elég sok féle fogyókúrával találkoztam már. A kedvencem a hírhedt „böjt lé kúra” névre hallgató borzalom, aminek a lényege az, hogy tulajdonképpen 2-3 héten át csak folyadékot visz a szervezetébe, azaz idióta, aki tényleg hisz ebben, s aki rendelkezik annyi akaraterővel, hogy ezt kibírja. Bence (nagyon hacker) barátom édesapja (nagyon testnevelő tanár volt anno) találmánya a vegetáriánus diéta, mi azt jelenti nemes egyszerűséggel, hogy az alany csak zöldséget eszik egészen addig, amíg el nem éri a kívánt súlyt. Jómagam 8 hónapon keresztül voltam vegetáriánus. Nem a fogyás miatt, inkább csak saját meggyőződésből. Amolyan extrém sportként volt jelen az életemben. (Nem tudom újat mondok-e azzal, hogy maga a vegetáriánus kifejezés egy irokéz indián szó. Azt jelenti: Tehetségtelen, ügyetlen vadász. No comment!)  Fogyni tehát, abszolút nem szerettem volna, mégis a 8 hónap alatt 85kg-ból 62-re fogytam. Akaratom ellenére. Pluszban rendesen le is gyengültem, ahogy illik. Nem tudom miért, de jómagam úgy érzem, hogy hús és szex nélkül nem tudok élni. (Bár, az utóbbi nem biztos, hogy igaz.) A véleményem tehát az, hogy a fogyókúra akkor lesz sikeres, ha az is sikeres, aki elkezdi. Hit kérdése csupán. Ha valaki képes elhinni, hogy meg tudja csinálni, akkor nagy valószínűséggel meg is fogja tudni. A másik ilyen jelenség ami, vérlázító számomra a divatossága miatt az a dohányzás. Nem tartom magam egy előítéletes embernek, de ebben a témában azt hiszem, ki fogok lógni a sorból. Nem tartom normális embereknek azokat, akik dohányoznak. Úgy értem nem csak nem kedvelem őket, nem is tartom őket beszámíthatónak. Tehát, így alapból nem értem az életfilozófiájukat, hogy különböző röhejes kifogások miatt, önként és dalolva kezdenek el rohanni a hőn áhított tüdőrák felé. De ez még nem is lenne baj, ha nem rántanának magukkal egy csomó ártatlan embert, akik akaratukon kívül is szívják a bagósok füstjét. 2008-ban másfél millió ember halt meg tüdőrákban. A 40%-uk sosem dohányzott. E tények figyelembe vétele után Sztálin, de még Hitler is egy jóságos nagypapa a dohányosokhoz képest. Mélyen elítélem azokat, akik tudatosan előre megfontolt módon rombolják a saját egészségüket. Arról nem beszélve, hogy pénzt is adnak érte. Ezek tényleg nem normálisak! Persze az állami rendszer, sem amíg az különböző dohányzásra kijelölt helyeken teszi lehetővé ezt. Én az a fajta ember vagyok, akit leginkább a dolgok miértje mozgat. Itt azonban pszichológiai tesztek garmada vallott kudarcot, nem beszélve a logikámról. Milyen lelkivilág kell ahhoz, hogy valaki bemenjen egy boltba, kifizessen egy csomó pénzt amiatt, hogy a lehető leghamarabb lehessen tüdőrákos? Mindezt persze azon az úton, hogy közben bárkit veszélyeztet, aki csak belélegzi az általa kifújt kátrányos füstöt. Sosem bagóztam. Még csak nem is próbáltam ki soha. Egyszerűen taszít. Nem csak a szag, de a tudat is, hogy milyen hatást vélt ki. Egyik haverom erre mondta azt, hogy valamibe csak meg kell halni. Jah, csak értelmes ember nem olyan halálnemet választ erre ahol szép fokozatosan gyakorlatilag felköhögi a tüdejét. Mélyen elítélem a dohányosokat. Elítélem és haragszom rájuk. Nem érdekel egyébként milyen jó ember valójában, hogy mennyi belső értéke van, hogy milyen hasznos a társadalomnak. A dohányosok gyilkosok. Olyanok ráadásul, amik sosem lesznek felelősségre vonva. Majd egy évet töltöttem a főváros legkorszerűbben felszerelt pulmonológiai (tüdőgyógyászat) osztályán. Egy hét ágyas teremben ápolták a tüdő és mellhártyagyulladásomat. Tüdőrákosok között. Hetente teljesen kicserélődtek a szobában a betegtársaim. Nem, nem haza engedték őket: Meghaltak. Mind. Rajtam kívül mind! És nem szép csendben a halálba aludták magukat hanem, hosszú és elképzelhetetlenül fájdalmas haláltusa kíséretében. Volt, aki két héten át haldoklott. Ekkor jutott eszembe, ha én nem a betegségem miatt halok meg itt, akkor, az undorba és a borzalomba halok bele. Leírhatatlan és feldolgozhatatlan élmény ez számomra az óta is. Az összes bagóst beküldeném 2 hétre az ilyen végső stádiumos tüdőrákos betegek közé. Lássák csak a jövőjüket. S lássák azok jövőjét is, akiket a saját káros szenvedélyük kiélésével ítélnek halálra. Aztán szépen elküldeném őket egy boncolásra ahol a szemük láttára emeli ki a patológus a mellkasból a tüdőre már nyomaiban sem emlékeztető nyálkás fekete masszát. S ezt néznék 1 héten át napi 8 órában! S ha utána, még mindig lenne kedve dohányozni, akkor magam lőném fejbe szolidaritásból. (Úgyis meghalni akar.) Emberek milliói örülhetnek, hogy nem én irányítom ezt az országot. Mert ha én irányítanám, a dohányzást halálbüntetéssel sújtanám. Hamar, nagyon hamar megtelnének a temetők. De legalább nem ártatlanokkal…