Mikor boldog leszek s elmúlik mi eddig fájt,
Az örömömnek magam csinálok akadályt.
Széljegyzet: Néhány napja érdekes jelenet játszódott le előttem egy zebránál állva. Egy épp arra közlekedő láthatóan vak (ez milyen képzavar: láthatóan vak) ember kért segítséget a mellettem álló szintén átkelésre várakozó delikvenstől. A következő jelenet játszódott le előttem: Vak férfi: „-Ne haragudjon, tudna nekem segíteni? Hogy jutok el innen a Gyógyszertárba?” A megkérdezett: „-Óh, borzasztóan egyszerű! Elmegy addig a sarokig, aztán vele szemben lesz egy CBA! Na, a mellette lévő utca végén lesz! Egyszerű!” Mindezt persze úgy magyarázta, hogy közben a mondott irányok felé mutogatott. Aztán a zöld lámpa jelzésének megfelelően elindult a zebrán át az úttesten. El kellett telnie egy 5-6 másodpercnek, amire magam is feleszméltem a helyzetből. A segítőkész sráccal később a villamoson találkoztunk újra. Gratuláltam neki a nagyon pontos útbaigazításhoz s megkérdeztem, hogy ha Ő vak lenne, Ő mennyire venné hasznát az ilyen mutogatásnak. „Jaa, vak volt?! Hát, az Ő baja, miért nem tanult meg látni!” No komment! Széljegyzet vége. Kicsit hatásvadász módon köszöntött be hozzánk a tavasz. Akármerre megyek a városba, mindenhol fehér miniszoknyás, tanga kivillantós lányokba botlok. Sőt, néhány napja olyan BKV ellenőrt is láttam, aki a szokásos szürkéskék nadrágszerűség helyett fehér szoknyában próbált megbüntetni. Ezen az óta is rágódom, mert kissé megzavart. Komolyan nem ismertem volna fel, hogy Ő egy ellenőr, ha Ő is nem a jól bevált „Jegyeket-bérleteket, órákat-ékszereket!” felkiáltással köszöntött volna. Meg is kérdeztem, hogy ez most valami új divat vagy mi? Választ természetesen nem kaptam, helyette tiszta erőből fel lettem szólítva, hogy adjam át a jegyemet vagy bérletemet ellenőrizésre. Mindeközben éppen nagyban beszélgettünk Norbert barátommal telefonon. És hát, naná, hogy Ő fontosabb, mint egy okoskodó ellenőr. Mondtam is ellenőrnénknek, hogy befejezem a telefonbeszélgetést és rendelkezésre fogok állni. Elhagytunk már vagy két megállót és én még mindig csak beszéltem és beszéltem. Láttam az arcán, ahogy szilánkosra törik az idegrendszere a pimasz utastól. Próbált hát, valamiféle kontaktust teremteni velem miközben, ugye előtte 2 perccel beszéltük meg, hogy ha leteszem, akkor kerül sorra. Azt ugye nem beszéltük meg, hogy a telefonbeszélgetés mikor ér majd véget. Szóval, beszélt hozzám, tette a megjegyzéseit, majd mikor már hangosabban beszélt, mint én, s mint, amilyen a jármű hangja volt, emlékeztettem a megbeszéltekre. Ez nem vette bóknak, mert az alapból is vörös feje most lilára váltott. Hívott is segítséget de izibe (ez milyen hülye szó: izibe) egy hasonló kvalitású ellenőr személyében. Ő már igazi vérszomjas fajta volt. Látszott az arca idegrándulásainak rendszerességéből, hogy komoly elvonási tünetek kínozzák: Már legalább 6 perce nem büntetett meg senkit. Elkezdtek folyamatosan és egyszerre beszélni hozzám bunkó utashoz. Én pedig ugye épp valaki máshoz beszéltem a telefonon. És nem csak beszéltem, meséltem is épp a történteket. Aztán amikor ahhoz a részhez értem, hogy „…na, akkor gyorsan keresd ki a gépből, mert itt áll felettem két vérszomjas ellenőr, akik annyira görcsösen meg akarnak büntetni már vagy 5 perce, hogy az egyiknek már az arca is remeg…” kiborult a bili. Felszólítottak, hogy szálljak le vagy az épp szabadon lévő kezemmel mutassak valamit. Ez tetszett! Nem, csak mert mosolyt csalt az arcomra hanem, mert jobban belegondolva tényleg tudtam nekik mutatni valamit. Mivel azonban sosem voltam egy mutogatós szatír így, az amerikai filmek jól bevált „Fuck off!” egyezményes jelét mutattam. Miközben kérdeztem az ellenőr nénit, hogy ugye nem Ő fogja megmondani, hogy mit csináljak a kezemmel. Válasz nem, de erőtlen taps jött a hátam mögötti székről. A telefonbeszélgetés a végére ért. Alig 3 percet beszéltünk, a szokásos 18-20 helyett. A telefont eltéve ártatlan tekintettel fordultam a mellettem toporzékoló ellenőrökhöz: Na, ki halt bele? Akkor pontosan, mit is szeretnének? „Mutassa meg a bérletét!” mire én: Van bérletem. „Mutassa meg!” Miért, nem hiszi el, hogy van? „Nem!!” Tehát, azt állítja, hogy hazudok? „Őööö..hát…izé..” Látja, milyen gyorsan megbeszéltük? Emiatt kár volt, ekkorát hisztizni! –mondtam majd leszálltam a végállomáson. A tétlenségbe fojtott ellenőrök még álltak az üres székem mellett bambán egy ideig. Lefelé szállva a mögöttem tapsoló rögtönzött rajongóm is megnyilvánult: „Gratulálok! Most már értem, hogy az ilyen melóhoz miért nem kell még érettségi se!” mire az egyik ébredező ellenőr: „De igenis kell! Én is hármasra érettségiztem estin!” Hát, nem véletlenül röhög most ezen mindenki…
A valóság végül már messze járt,
S Ő elindult akkor, hogy átélje, amit kitalált
Sosem tudom elsőre, hogy miről fog szólni egy-egy írásom, versem, amikor leülök ide írni. Egyet tudok csupán, hogy az ihlet a kiírandó valami az itt van bennem és megérett, a feldolgozásra. A mostani írással egy picit másként történt. Előző versem ihleteként szolgáló történetet akartam kiírni magamból. Aztán mégsem. Nem tudom, ki mennyire olvasna szívesen egy „Megkéselésem előzményei és története” tartalmú firkálmányt. De nem is a miatt nem írom ezt le, mert esetleg a kutya se lenne kíváncsi egy újabb önsajnálkozó maszlagra tőlem. Önmagam miatt nem teszem. Persze, ez sem annyira egyszerű és átlátható, mint amennyire így első olvasatra hangzik. Azt vallom, hogy az emberi élet folytonos tanulás. Mindig, mindenről tanul az ember, aki él, gondolkozik s kommunikál. És-e törvényszerűség azt hiszem, rám a legigazabb. Nem tudom pontosan, de kb. fél éve ismertem meg Ági barátnőmet. Teljesen normális hétköznapi felnőtt ember. Semmi flanc, semmi álarc, csak pusztán a tapasztalások árán szerzett tudásbázis. Lát, gondolkozik, olvas. Engem is, bennem is. Eleinte persze kétkedéssel és komoly adag cinizmussal fogadtam bármi féle megfigyelését ami, irányomban vagy csak az élettel kapcsolatban történt. Aztán az utóbbi napokban kicsit többet beszélgettünk, mint ami, köztünk megszokott volt. (Tehát nem 2 hónaponta 10 percet hanem, mondjuk hetente 2 órát.) Az utóbbi néhány beszélgetésünk aztán maradandóbb nyomot hagyott bennem. Valami miatt úgy érzem, hogy jobban ismer, mint azt én szeretném. Legalábbis elég pontosan rá világít a problémáim gyökerére, az életfelfogásom negatívitásának eredetére. Ezzel párhuzamosan nem sajnál, nem szánakozik rajtam. Nem ítél el, nem általánosít le. Fura és megmagyarázhatatlan. Már csak a miatt is, mert elég sokáig szisztematikusan teszteltem az idegrendszere tűrőképességét. A fene, se hitte, hogy ennek a következménye nem az lesz, hogy elkönyvel egy idióta baromnak hanem, még szorosabbá válik a kapcsolatunk. Mi több, már ott tartunk, hogy én tanulok Tőle. Igen nagy része van Neki abban, hogy ez az írásom most nem egy újabb nyafogás, mint az eddigiek 80%-a. Az élet szép -szoktam mondogatni tökéletes cinizmusba burkolva. Most értem el arra a szintre, mikor már megpróbálom ezt elhinni is. Köszönöm Ági! Jobban szeretem ha, félnek tőlem, mint ha szeretnek. Biztonságosabb. Úgy látszik azonban, hogy az általam létrehozott önvédelmi mechanizmusnak is van gyenge pontja. Kicsit olyan ez, mint az anno általam szült Elba nevű kódfeltörő program, amit úgy írtam meg szándékosan, hogy számítógép azt az életbe ne legyen képes feltörni. Aztán itt is az lett a vesztem, hogy alul értékeltem a saját eredetemet s egy olyan dolog okozta a vesztemet, mit sosem tiszteltem: Az emberi tényező. Szintén az Ági féle hatásmechanizmus területén maradva képesztett teljesen el a tehetségével Endre barátom. Lassan fél éve ismerem már Őt is. Egy mindkettőnk által igen kedvelt videó játék hozott össze minket: a Mafia. Nem tudom, mióta játszhat Ő ezzel, de tökéletesen ismeri, kívül-belül a játékot. Meglepő volt számomra, hogy nem az a teljesen elvakult idióta rajongó, aki elfogult és agyba-főbe dicséri a kedvencét hanem, egy igenis komoly szubjektív nézőponttal rendelkező ember. Zsigerből érez rá a dolgok gyengéire, hiányosságaira. Ahogyan Ágival, vele sem találkoztam még sosem, mégis a kapcsolat köztünk bár teljesen felületesnek hat egy külső szemlélő perspektívájából mégis annyi tartalom és annyi történés van benne, mint sokak több éves házasságában sem. Mélyen tisztelem és elismerem ezt a kis embert. Mindössze 15 éves. Végül, de kicsit sem legutolsó sorban írok néhány sort Pachmann Péter barátomról. Ki első felindulásból nem igazán nyűgözött le a maga híradósi mivoltával. Igen, én is, mint az emberek nagyobb fele ráhúztam a milliomos médiás sztereotípiáját. Aztán elsőként a neten olvastam bele a Pilátust játszani című könyvébe. Volt benne pár sor, ami miatt felkaptam a fejem. Nem volt sem nagyon különleges, sem túl hatásvadász egyszerűen csak nagyon pontos. Szinte sebészi pontossággal tudta kifejezni az érzést magát. Ez nagyon tetszett ezért meg is szereztem a könyvet, aminek első 60 oldalának végig olvasása után döbbentem rá: Úristen! Ezt a Pachmann írta! Mert bár ott díszeleg a borítón a neve, a hátlapon a fénykép róla, de kit érdekelt?! Engem maga az érzés érdekelt, mit a sorok váltottak ki. Úgy kezdtem hát olvasni a művet, hogy abszolút nem érdekelt ki írta. Miután azonban megtudtam, ez kissé megtört bennem valamit. Jöttek a jól bevált előítéletek, stigmák, általánosítások, meg, hogy ilyet tuti nem tud írni egy napi fél órát dolgozó öltönyös pasi. (Mindenki azt hiszi, hogy a híradós csak annyit dolgozik, míg a képernyőn van. Ezt hittem én is egy darabig.) Aztán a könyvet végig olvasva lehulltak az előítéleteim láncai. Megláttam a sorok mögötti embert, a kamerák előtti írót. Aztán megismerkedtünk s tovább szilárdult az ellenszenvből született elismerés. Néhány pillanatra átláttam az életét magát, a mindennapjait, a problémáit, az örömét s bánatát. Tudom, hogy mi teszi naggyá a szememben, s tudom azt is, hogy anno mi fosztott meg attól, hogy azzá válhasson. Nem csak az előítélet, nem az általánosítás, nem csak a sztereotípiák: Az emberi tényező is.
Epilógus
Néha azon kapom magam, hogy csak azért bántok meg embereket, mert nem olyanok amilyeneknek én elvárnám, hogy legyenek. Nem bosszúból, nem elégtételként vagy megtorlásként: Csak mert különböznek, s a világ dolgait úgy látják, ahogy. Ehhez természetesen nincs jogom. Még akkor sem, ha biztosan tudom azt, hogy az elképzelésükkel több kárt tesznek magukban, mintha nem gondolnának, vagy nem hinnének semmiben. Csak mikor néha így belátom a saját gyarlóságomat, mindig a két legnagyobb szintézis kerül szembe egymással a: „Megtanulja a saját kárán” és „Az ember, ha tud, segít”. Most hagyjam a vesztükbe rohanni az embereket vagy utáltassam meg magam velük annak árán, hogy segítek nekik?