Regisztálj! Gyerünk, tessék: Alázz meg!

Az elmúlt hetekben igen súlyos végletek váltakoztak az életemben. Az engem "ismerők" már megszokhatták, hogy néha történik ilyesmi a buta kis világomban. Néha csak egy hajszál választ el a totális pusztulástól, néha pedig én magam akarok a szakadék mélyén kikötni. Sokáig kerestem ennek az okát. Mostanra már nem. S nem azért mert megtaláltam hanem, mert már nem érdekel. Az önveszélyességem eredete valószínűleg az önbecsülésem hiányában keresendő. Olykor egyszerűen csak elfáradok. Elfáradok a küzdelemben az elfáradással szemben. Legyőznek. Mert ilyen téren legalább le tudnak. Néha csak ülök egyedül a négy fal között és azon gondolkozom, hogy meghaljak-e. S ezt halálosan komolyan gondolom. Soha nem a módszer a kérdés inkább csak, hogy hány ember marad majd a tettem után elégedett vagy épp dühős, netán csalódott. Minél több emberről hiszem el, hogy kedvel, a döntést annál nehezebb meghozni. Ilyen jellegű problémáim azonban soha nem voltak eddig. Kevesen kedvelnek. Akik igen, mondjuk azok teljes erőből. Mégis, néha ez sem tart vissza. Az eddigi 4 öngyilkossági kísérletem egy kivételével, mind teljesen spontán döntésből született. Egyszerűen ezt tartottam jó megoldásnak. Az életem olyan periódusában járt, amikor már nem tudott örömet okozni a reggelenkénti ébredés. Mert minden ébredés új fájdalmak és nehézségek megélését jelentette. Fiatal voltam és erős, mégsem tudtam bizonyos problémákat egyedül legyőzni. A segítségkérés meg nekem nem pálya. Az olyan…olyan izé. Mintha rá lennék szorulva az életre. Az életben maradásra. Amikor az embert nem kedvelik, nem nagyon látja értelmét rontani a levegőt egy közegben, ahol se nem oszt, se nem szoroz, hogy Ő létezik-e. Függetlenül attól, hogy arról tehet-e vagy sem, hogy Őt nem kedvelik sokan. Szóval, a múlt hét szombat este is gubbasztottam ugyanitt és bámultam a semmibe. Okokat kerestem az életem folytatására. Egy magamfajta számára egy kőkemény dolog. Ültem az ágy szélén, ahogy most és latolgattam az esélyeimet. Ha életben maradok és folytatom, ezt a valljuk be nem épp értelmes utamat, akkor lehet, hogy több embernek is csalódást és szomorúságot okozok a létemmel. A móddal, ahogy létezem. Az ilyesmit csak egyfajtaképpen tudja az ember. Ahogy bevált neki eddig. Az én életemet eddig a túlélés irányította. Az pedig a legszélsőségesebb dolog, ami csak történhet az emberrel. Többségetek talán elképzelni sem tudja, milyen lehet egy magamfajta értékrendje, lelki világa, észjárása. S míg egy átlagos ember mindenfajta görcs nélkül mondja, ami az eszébe jut, nálam minden egyes szó többszörös mérlegelés után hagyja el a számat. Mert nem tudhatom, hogy melyiket értik félre, melyiket nem értik (meg) sehogy vagy épp melyik okozza a vesztem. Lassan 34 éves vagyok és egyszerűen belefáradtam már. A fejem felett lebegő pallosra, ami bármikor, bármelyik pillanatban visszadobhat az utcára. Mert eddig túléltem csupán, nem éltem. Spórolni, gyűjtögetni esélyem se volt igazán. Ha pedig néha igen, akkor az automatikusan elment a soron következő vészhelyzet megoldására, vagy pedig nemes egyszerűséggel kölcsönadtam valaki olyannak, akinek – szerintem – akkor épp nagyobb szüksége volt rá, mint nekem. Azt hiszem, egyszer pont a Szilvivel számoltuk össze ezt, az egyik KFC-ben, hogy 6 – 7 millió forintot adtam "kölcsön" eddig, amióta saját keresettel rendelkezem. Ezt olyan 15 év alatt. Akiknek adtam, már nem tartoznak a barátaim közé. Sőt, jó esetben már csak nem is ismerősök, s ha valahol netán összefutunk a városban, tökéletesen átnéznek rajtam. Én pedig nem megyek utánuk, mert megalázónak tartom, hogy én könyörögjek azért, amit másoknak maguktól kéne rendezni. Különben sem értek a pénzhez. Félek tőle. Kényelmesebb, ha nincs, mint amikor van, és nem tudom reálisan felismerni, hogy mire mennyit kell adnom belőle a boltokba, vagy bárhol ahol elkérik. Szóval, a mai napig igyekszem távol tartani magam. A fizetésemet általában egy összegben szoktam kiadni a kezemből a mai napig is. Nincstelenséghez szoktam. Nagyon nehéz ennek az ellenkezőjével megbarátkozni és megszokni. Mintha egyszer csak felébrednél és attól fogva már az ellenkező nemhez tartoznál…ez pedig nem csak annyi különbséget jelentene ugye, hogy a másik WC ajtón kellene bemenned attól fogva. Szóval, minden amit, tudok – amim, egyfajta képességnek tudható be – az a túlélés következménye. Másképp látok, érzek és értékelek dolgokat az életben. Azt hiszem, innen fakadhatnak a beilleszkedési nehézségeim is. Mindig is az a fajta ember voltam, aki ha épp nem maga alatt vágta a fát, akkor vágták alatta mások. Saját fám (vagyonom) soha nem volt igazán. Néha azt érzem, hogy az életem nem más, mint egy rohadt nagy magyarázkodás. A napjaim is azzal telnek, hogy vagy élőben magyarázgatom a működésem a körülöttem lévő embereknek, vagy ide firkálgatom le a buta gondolataimat, azt remélve, hogy esetleg valaki beszélni kezdi végre az én nyelvemet is. Szélmalomharc. Sokáig, nagyon sokáig azon dolgoztam, hogy boldog lehessek és az életem ne arról szóljon, hogy azt latolgatom, érek-e annyit, hogy megérdemeljek egy kis örömöt. Aztán ez valahogy elmúlt s ma már az életem abból áll, hogy azt latolgatom, hogy az, hogy én élek és életben maradtam vajon hány ember számára csalódás és akadály. Igen, tudom, hogy komoly bajok vannak velem, de én csak ennyit tudok. Csak így tudok élni, ezen a módon. Sokak számára ez elfogadhatatlan, felháborító, megvetendő, de nem én választottam ezt az utat. Talán, ha kicsit körültekintőbb vagyok az első öngyilkossági kísérletemnél, talán ha akkor igazán meg is akartam volna halni s nem csak a hülye szüleimre ráijeszteni 12 éves fejjel, akkor most mindez nincs így. Akkor most nem írom ezeket a baromságokat bőgve és bizonyos emberek boldogabban élhetnének. Csalódástól mentesen, nem megfertőzve tőlem. Annak idején még semmi mást nem akartam csak azt, hogy egy kicsit engem is szeressen valaki. Ma viszont már semmi másra nem törekszem csak, hogy a lehető legkevesebbet adjak magamból…abból a valamiből ami, csalódást okozhat bárki számára. Nem tudom, hogy felelhetnék meg a világnak. Ön önmagam kevés. Más emberek bőrébe meg hiába is bújnék, akkor sem én lennék az, akit kedvelnek. Hiszen, minden, ami velem kapcsolatba kerül az romlott, az bűnös, az visszataszító. Ha pedig olykor kiborulok és őszintén elmondom a gondolataimat, akkor biztos csak sajnáltatom magam, siránkozom és tuti, hogy csak időt akarok nyerni megint valami gerinctelenségemhez. Miközben pedig elvárják, hogy jó legyek, jó ember, jó munkaerő, törvénytisztelő állampolgár. Arra jöttem rá, hogy az eddigi barátnőim se igazán engem szerettek. Pusztán a lehetőséget arra, amivé válhattak egy olyan mellett, mint én…

Holtában is tovább izzik a szív,

A sír kitaszít!

Ha megkérdeznénk rólam bármelyik eddigi barátnőmet, nagy valószínűséggel mind olyan jelzőket említene, mint, hogy: pszichopata, elmebeteg, őrült, szochiopata. Pedig én akkor is ugyanaz voltam, amikor megismertek, s amikor a párjukká váltam. Pont ugyanolyan eszközöket használtam magam megértetésére és az engem ért igazságtalanságok feldolgozására, mint amikor megismertek engem. Mi történt a köztes időben? A mellettem töltött idő alatt világosodtak meg, hogy nem helyes az, ahogyan én bizonyos szituációkat lereagálok?! Nem hiszem. Már csak azért sem, mert nem kell ahhoz velem járnia senkinek, hogy ez a jelenség bekövetkezzen nála. Elég csak, ha egy kicsit mondjuk kíváncsi lesz rám. Egy hagyományos értelemben vett "normális" ember számára egy magamfajta lény nagyon érdekesnek tűnhet. Mert az önkifejezésem alá van rendelve az engem körülvevő világ. Nem igazán érdekelnek a társadalmi konvenciók. Mondom, amit érzek és érzem, amit tapasztalok. Ez egy ideig borzasztóan izgalmasnak tűnhet…azok számára, akik ilyesmit soha nem mernének. Kicsit olyan hatást kelthet, mintha egy igazságosztó Terminátor elevenedne meg a szemük előtt. Ezek a borzasztóan normális és morálisan ugye megkérdőjelezhetetlen életet élő átlagemberek azonban nem gondolkoznak tovább. S, ha már a Terminátoros hasonlatot hoztam fel, abba ekkor sem gondol bele egyik néző sem, hogy a Terminátor, az igazságosztó a végén meghal. Elpusztítják. Mert ez az igazság. A munkádat végzed, és a munkád végez veled. Pontosan így járok én is rendszerint. Általában az okozza a vesztemet, ami a népszerűségemet. Kissé paradox dolog ez, de ez már évek óta így van jelen az életemben. A legjobb példa erre ugye a nem épp tiszta előéletemben a hírhedt és már sokak által látott indiai sorselemzős videó. A lassan már 5 évvel ezelőtti történetről több ízben is írtam már a blogomban. Bárkit, akit megkérdeznénk a képsorok láttán, azt mondaná, hogy a "felelősségre vont" személy "menekül" a felelősségre vonás elől. Hiszen azt már ugye sokkal kevesen ismerik a történet hátteréről, hogy engem oda az előtte 1 hónappal brutálisan meggyilkolt barátom kapcsán rendezett "emlékműsor" ötletével hívtak. Nem véletlenül vagyok feketében a felvételeken – gyászoltam. Belépve a stúdióba, szembesülve az átverés tényével, egyszerűen nem akartam részt venni ilyesmiben. Ott persze úgy tűnt, hogy valaki "menekül" a felelősségre vonás ténye elől. A hibát a szereplők ott követték el, hogy ezt egy magamfajtával hajtották végre. Egyetlen kivétellel minden résztevő megkapta a maga kis büntetését ezért. Tőlem. Nem kevés időmbe, energiámba és pénzembe került, de mindenki asztalára letettem a névjegyem az ominózus eset után. (Aki ezt így érti, az érti, aki meg nem az nem.) Soha nem volt igazán semmim a lelkemen kívül. S mivel alapjaiban véve a nincstelenségből jöttem, megtanultam, hogy vannak dolgok, amik nem maradhatnak következmények nélkül. És ez bizony ugyanígy vonatkozik rám is. Éppen ezért amikor a múlt hét szombaton ugyanígy itt gubbasztottam és azon töprengetem itt hagyjam-e ezt a világot vagy simán csak égessek fel magam után mindent saját munkahelyemen, valami olyasmi történt – gerinctelen módon – a hátam mögött, amire sosem gondoltam volna. Az egyik legrégebbi "barátom" olyan módon fordult ellenem és próbált előre megfontoltan, tudatos módon kárt tenni az életemben, hogy a mai napig is nagyon kell figyelni magamra, hogy vissza tudjam fogni magam attól, amit elsőre tennék válaszul. Bizonyos emberek képtelenek alapvető dolgokra. (Én magam is ilyen vagyok, épp ezért nem tettem még azt, amit illene az ilyesmiért válaszként…)

Élőbb vagy mégis mindenkinél:

Aki követni fél!

Mostanában úgy érzem, hogy tényleg összecsaptak a dolgok a fejem felett. Múlik a nyár, múlik a szerencsém?! Tegnap reggel pontosan 1 egész fokot mutatott a hőmérő. Azt nem tudom, hogy ennek köze van-e hozzá, de mostanában egyre gyakrabban vagyok beteg és egyre több gyógyszert szedek. Vajon ez maga az öregedés?! Élünk egy ideig, majd a szervezetünk szép lassan leépül, mi pedig egyre több gyógyszerrel és antibiotikummal próbáljuk elnyomni a fájdalmas tüneteit?! Csak betegségben vagy valami traumának köszönhető tragédiában halhatunk meg?! Olyan miért nincsen már évtizedek óta, hogy az emberek tisztességben és méltóságban halnak meg végelgyengülésben?! Manapság az emberek miért menekülnek a halálba a különböző hitelek elől?! Csak én látom, hogy egyre élhetetlenebbé válik az életünk?! Persze, nyilván sokan belekevernék ebbe a politikát is, pedig annak van itt a legkisebb felelőssége. Ahogy a Mátrix című filmben is hallhatjuk: A dolgok végén, egy döntés áll. Sok olyan évem volt eddig, amik nem teltek másból, mint, hogy bizonyos emberek életét majmoltam. Olyan akartam lenni, mint bizonyos emberek. Mert azt hittem, hogy ha olyan életet élek, amilyet ezek a példaképeim, az akkor nekem jó. Ilyen volt például az Ákos nevű előadó, énekes, dalszerző élőlény. Volt szerencsém dolgozni vele a Hűség turnéja közben. Imádtam minden egyes pillanatát. Együtt dolgozhattam azzal az emberrel, akiért rajongtam. Aztán történt valami. Az egyik stábvacsora után láttam vitázni valakivel. Nagyon érdekes élmény volt látni, hogy van ilyen arca is. Nagyon erősen gesztikulált és olykor ki is figurázta a vitapartnere gesztusait. Ekkor értettem meg azt az alapvető dolgot, hogy a példaképeink is szeretnének olykor mások, lenni, más élettel, más problémákkal. Ákosnak lehet, hogy nincsenek például anyagi problémái – amit a legtöbben irigyelnek tőle szerintem – de vannak mások, olykor sokkal súlyosabb problémái. Ilyen például az önkifejezés. Ez tetten érhető a dalai szövegeiben is. Olykor már olyan nehéz szofisztikált formában megfogalmaznia az Őt ért igazságtalanságokat, hogy ez egyenesen süt a sorai mögül. De hát, Ő nem dühönghet, nem beszélhet csúnyán, hiszen ő AZ Ákos. Ezt kicsit magam is átérzem. Sok alkalommal megkapom például, hogy én hazudok. Pedig a legtöbb alkalommal egyáltalán nem. Csupán nem mondom el a teljes igazságot. (Ez leginkább önmagam kapcsán van így…) De úgy fogom fel, hogy egy féligazság is jobb egy teljes hazugságtól. A hazugság az igazság szándékosan megváltoztatott ellentéte. Ezt én nagyon ritkán alkalmazom. Mert ezt nehéz jól alkalmazni. Általában csak akkor szoktam hozzá nyúlni, ha valaminek az ellenkezőjét akarom elérni úgy, hogy a partner dacból azért is az ellenkezőjét tegye annak, amit kérek. Gyakorlatilag nem teszek más, mint beleprovokálom abba, amit elérni akarok. Épp emiatt, soha nem szoktam tagadni, hogy ilyen eszközöket alkalmazom. Én nem mondom, hogy "én soha, nem hazudok" mert az is csak egy lenne a hazugságaim közül. Igen, én szoktam hazudni. Nem azért mert szeretek, hanem azért mert tudok. S ha tetszik, ha nem: Ez tényleg egyfajta tudomány, amire különböző titkos, ügynökségek pszichológusok segítségével képzik ki több éven át az ügynökeiket. A hazugságra szüksége van mindenkinek. Nekem is, Neked is, mindenkinek. Ez egyfajta szükséglet. Amiben vagy arra van szükséged, hogy hazudjanak Neked vagy arra, hogy Te hazudj másoknak. Nincs választás, ez a társadalmi elvárás. A mai modern társadalomban elvárják, hogy hazudj és, hogy elhigyj bizonyos hazugságokat. Nincs olyan, hogy fekete vagy fehér. Nincs olyan, hogy valaki nem hazudik soha és, hogy valaki non-stop hazudik, pusztán csak mert Ő egy rossz ember és hazug. Ilyen nincs. Épp ezért mosolygom azokon az embereken is, akik a saját maguk által megszavazott és a parlamentbe küldött emberekre mondják, hogy hazugok. Hát, ha Ők igazat mondanának, akkor Te nem akarnád őket a parlamentbe látni. Hiszen, akkor azt mondaná, hogy nem éri el az átlagos szintet sem az intelligenciahányadosod, hogy megélhetési bűnöző vagy, hogy adót és tb-t csalsz, hogy rasszista vagy épp antiszemita vagy. Mert a világunkat olyan észrevétlenül fonták már át ezek a dolgok, hogy csak akkor tűnnek fel, hogy ezek nem normális dolgok, amikor már nagyon szélsőséges méreteket ölt. Pedig ezek az életünk természetes velejárói. Csak vannak, akik felismerik – s ez által kitaszítottá válnak – s vannak, akik vakon robotolnak csak tovább. Mert a balgák boldogsága sokkal kényelmesebb, mint az értő kisebbségé. Mert ma Magyarországon nem lehetsz egyszerre intelligens és boldog is. Ezt egyszerűen a mai jelenünk nem engedi meg nekünk. Szóval, vagy bolond, vagy és boldog a vakságoddal, vagy pedig intelligens és boldogtalan azok miatt, amiket látsz…