De a hülyék fejébe az észt ne nyomozd,

Ezek pont benned látják a fő gonoszt!

Prológus: Gyulladt már be annyira a torkotok, hogy a szokásos köhögési rohamok nem csak simán éles fájdalommal jártak, de hányingerbe végződtek?! Itt tartok épp ugyanis. Tömöm magamba a fájdalomcsillapítókat (többet is, különböző fajtákat) és annyi Coldrexet meg ACC-t megittam már, hogy talán épp ennek a hatása, hogy a váladék már ugyan felszalad, de véres. Na, mielőtt mindenkiben undort keltenék, befejezem az állapotom ecsetelgetését. Írok inkább arról, hogy ezt a bejegyzést lassan 2 hete írom a fejemben. Most vagyok olyan (sajnálatos) állapotban, hogy van időm ezt ki is írni magamból. Szóval, a biztonsági öveket kikapcsolni: Kezdjük! Prológus vége.

Sebzett a lelkem, mert a sok kétszínű falka sok,

Belülről férgek falnak, kívülről farkasok!

Férgek és farkasok. Az eddigi életem során megtanultam, hogy soha nem leszek képes megfelelni senkinek. Nem csak bizonyos személyeknek nem: Senkinek sem. Mikor ez eszembe jut, mindig azon kezdek gondolkozni, hogy tényleg én vagyok ennyire abnormálisan működő ember vagy csak a világ hülyült el ennyire körülöttem. Nem tudom. Amit viszont tudok, hogy ha nem lenne ez a naplóm, akkor már rég megöltem volna magam…vagy épp Téged. Az életem a naplómban zajló szegmense ugyanis nem más, hogy leülök ide néha és 4 – 5 órán keresztül írok. Az ujjaimon keresztül adom át a gondolataimat, az érzéseimet. Önmagam. Gyakorlatilag nem történik más, mint a saját működésemet magyarázom azért, hogy legalább az a pár ember, aki ezt olvassa, legalább azok képesek legyenek megérteni. Legalább Ők kapják első kézből a velem kapcsolatos impulzusokat. Persze, nem értik Ők se mindig automatikusan, de legalább teszek ezzel is egy lépés az elfogadtatásom felé. Ma a bizalomról fogok írni. Több apropója is van. A kegyelemdöfést valahogy megint a főnököm vitte be ez ügyben a tegnapi rögtönzött műsorával a bizalom hiányáról, a hazugságokról. A gondolatait hallgatva, azonnal éreztem, hogy igen, már csak ez az adalék hiányzott a gondolataim kikristályosodásához. Szóval, ma arról fogok írni, hogy milyen kapcsolatban vagyok én a bizalommal, a bizalmatlansággal, az igazsággal vagy épp a hazugságról. Jó sokaknál kiveri majd a biztosítékot szerintem, mert mikor legutóbb erről írtam, akkor is 268 levelet kaptam, hogy mennyire torz a kép, amit én látok a szememmel. Gyorsan kezdem is azzal, hogy az én véleményem a bizalom tekintetében az, hogy a bizalom elsőre alanyi jogon kell, hogy járjon az embernek. Mert amíg én nem csaptam be senkit, addig igenis jogom van hozzá épp úgy, mint a nálam sokkal tisztességesebb embereknek. A hiba rögtön az elején szokott jelentkezni, mert ugye az én hírem sokkal rosszabb, mint maga a valóság. Én pedig ezzel nem foglalkozom. Nem mentegetőzők, nem cáfolok. Sőt, olykor még rá is erősítek – taktikai okokból. Az emberek többsége nem gondolkozik. Lusta. (Még csak gondolkozni is lusta, ami Őt emberré emeli az állatvilágból.) Az emberek többsége ugyanis megszokta, hogy mindent készen elé tolnak. Nem firtatja a valódiságát. Ingyen van, miért tenné?! Szóval, ha rólam az a pletyka terjed el, hogy egy pszichopata állat vagyok, akkor én ez ellen nem tiltakozom. Mert hiszek abban, hogy a viselkedésem, a személyes tapasztalatok velem kapcsolatban, úgyis meggyőzi majd az embereket arról, ha ez nincs így. Ma már azonban erre nincs szükség. Nem figyelnek ugyanis a személyemmel kapcsolatban tapasztaltakra. A pletykának tehát sokkal nagyobb ereje van, mint a személyes impulzusoknak. Nem tudom az okát, de időről – időre olyan embereket sodor elém a sorsom, akik soha egy pillanatig sem bíztak bennem. De egyáltalán nem. Akkor sem, ha adtam volna rá okot. Nem. Ők nem bíznak bennem. Miért nem?! Azért nem mert, hát őket már annyian becsaptak, hogy Ő most már nem bízik senkiben és amúgy is, rólam az a hír járja, hogy pszichopata vagyok. Sőt, ezt magam is mondtam, hogy gátlástalan vagyok. Ez ugye nem vall sok észre. S nem, csak azért mert egyáltalán nem érdekli őket, hogy igazak-e a rólam terjedő pletykák s, hogy mire is vonatkozik az önmagam által is megerősített gátlástalanságom. (Nem titok egyébként, csak a sok barom még megkérdezni is lusta. Gátlástalan a kitűzött céljaim elérése érdekében vagyok. Ha tehát valamiben hiszek, akkor azért lazán akár a saját szánalmas kis életemet is oda adom. EZ jelenti tehát, hogy gátlástalan vagyok s nem az ennek a kiforgatott verziója, amit előszeretettel terjesztenek a Károlyi Évike félék, mondván: Retteg tőlem, mert én azt mertem neki mondani 3 éve egyszer, hogy gátlástalan vagyok.) Az ilyen félreértések vezetnek az olyan pletykákhoz, hogy Lakat szatír, Lakat brutális, Lakat szörnyeteg, Lakat hazug, Lakat pszichopata. Bár, ha egészen pontos akarok lenni, akkor tulajdonképpen ez nem is félreértés. Ez figyelmetlenség és rosszindulat. Ennek ellenére engem ez egyáltalán nem zavar. Aki számomra fontos, ahhoz úgyis megtalálom a módot arra, hogy bebizonyítsam az Évike félék által terjesztett ökörségek ellenkezőjét. Ha jól emlékszem, Michael Jackson mondta egyszer: "Aki elhiszi a hazugságot, táplálja azt!"

Az emberek többsége, mintha gépekké változna,

Kendermagos processzor és letöltött káposzta…

A bizalom különben egy olyan jelenség, ami csak egyszer létezik egy ember életében. Olyan, mint a szerelem. Csak egyszer vagy fülig szerelmes valakibe. Csak egyszer. Az összes utána következőt már csak olyannak hiszed, már csak olyannak hazudod magadnak. A bizalom pontosan ilyen. Ha eredendően bizalmatlanul állunk valakihez, nem értem mégis mit várhatunk?! Mondjuk, hogy ez majd hirtelen megszűnik?! Magától?! A mi bizalmatlanságunk iránta?! Ismersz valakit, esetleg akivel ilyesmi történt?! Aki hirtelen csak úgy bízni kezdett valakiben, akiben soha nem bízott októl függetlenül?! Csak mert én még soha. Aztán van még egy másik nagyon érdekes jelenség, amit szintén nem értek: Az esetek többségében, bennem általában bíznak az emberek. (Nem, most nem a Károlyi Évike félékre gondolok, amik a kibaszott Facebookon meg a röhejes Love.hu-n kívül tán csak a saját anyjukba bíznak…abba is, csak azért mert megszülte.) Valami misztikus okból kifolyólag bennem bíznak többségében az emberek mégis! Bíznak attól függetlenül is, hogy elér-e hozzájuk a rólam terjengő pletyka. Ez miért lehet így?! Miért bíznak bennem akkor is, ha ettől függetlenül elhiszik a rólam terjedő pletykákat, hogy pszichopata vagyok, meg hazug, meg gátlástalan?! Mi erre a magyarázat?! Tévedek és valójában nem is bíznak – csak eljátsszák – vagy nem tévedek hanem, simán csak rájönnek, hogy a pletykák nem igazak?! Döntse el mindenki magában. A bizalom – bizalmatlanság általam kidolgozott képlete egyébként borzasztóan egyszerű: Szerinted, ha nem bízol senkiben, akkor majd senki sem tud becsapni, akkor majd sebezhetetlenné válsz és boldoggá?! Nem. A bizalmatlan embereket ugyanúgy becsapják, mint azokat, akik elsőre bizalmat előlegeznek meg. Rendszeresen becsapják. S itt a lényeg a rendszeres alatt van. A bizalmatlan embert rendszeresen becsapják. Általában mindig ugyanazok. Miért van ez így?! Egyszerű: A kiszámíthatóság. A bizalmatlan ember kiszámítható. Kiszámíthatóan semmit nem fog elhinni úgyse. Nem kell tehát, sok ész ahhoz, hogy a csalók csak egyet lépjenek előre s kitalálhassák a megfelelő választ a bizalmatlan ember kételkedéseire. Puszta logika. A többség bele sem gondol. A bizalmat megelőlegezőket a csalók csak egyszer tudják becsapni. S nem azért mert ők attól fogva szintén bizalmatlanná válnak, nem. Hanem mert attól fogva, már az Ő agyuk óvatosságra irányítja őket és a traumatikus emlékek miatt inkább kétszer átgondolják a döntéseiket és másmilyen kérdéseket tesznek fel attól fogva. S ez a lényeg: A másmilyen kérdések. Egyszerű… Ugyanilyen sajátos a kapcsolatom az igazság – hazugság tekintetében is. Véleményem szerint az igazság és a hazugság közti különbség annak függvénye csupán, hogy ki az, aki mesél és ki az, aki hallgatja. Soha nem szoktam azt hazudni, hogy én nem szoktam hazudni, hogy én mindenkivel teljesen őszinte vagyok. Egyértelmű, hogy nem. Ezt a saját tapasztalataimból tanultam meg, hogy bizonyos embertípusoknak egyszerűen nem lehetsz őszinte. Nincs önkritikájuk, sértésnek venné az igazságot tehát. Az én "szörnyetegségem" egyik alappillére pont ez, hogy az esetek többségében én előszeretettel hágom át ezt az íratlan szabályt és azoknak is az arcukba tolom a véleményem – ha kéri – akikről pontosan tudom, hogy ezzel vérig fogom sérteni majd. De hiszem azt, hogy ha az őszinteségem miatt sértődik meg, akkor az Őt minősíti, nem engem. A legjobb példa erre a cégünk titkárnője, aki nyilván zokon vette, hogy elsütöttem pár poént a 18 éves lányának melleiről, de egyszerűen kihagyhatatlan az ilyesmi olyankor, mikor olyan ruhákba jár dolgozni, hogy bármelyik éjszakai lokál személyzetébe gond nélkül beleolvadhatna – és ezt még csak nem is én mondtam! Én nem vagyok ennyire szofisztikált sajnos. Lehet, hogy én vagyok ezzel a bunkó, meg a szexista, de míg a szünetekben nem én markolászom a melleit nyilvánosan a nyílt utcán, addig szerintem pár pikáns poén egy blogbejegyzésben simán vállalható. Visszatérve a hazugságokra, egyszer azt mondta Guy Fawkes, hogy "A politikus azért hazudik, hogy elfedje az igazságot. Míg a művész azért, hogy felfedje azt." S bár én nem vagyok művész, de gyakran hazudok annak érdekében, hogy kiderülhessenek bizonyos igazságok. Ezt sem szoktam tagadni. Igen, én szoktam hazudni. De emberek: Ki nem?! Te – aki most ezt olvasod – Te nem szoktál?! Hát, ahány helyen jársz, ahány emberrel beszélsz, az annyi fajta személyiség, az annyi féle hazugság. A társadalmunk rákényszerít minket arra, hogy hazudjunk egymásnak. Olykor én magam is elvárom, hogy hazudjanak nekem. Azért, hogy reménykedhessek vagy azért, hogy fel tudjak készülni az esetleges következményekre. Mindannyian hazudunk. Úgy hiszem egyébként, hogy az embereket tulajdonképpen nem is a hazugság ténye zavarja. Az embert valójában az zavarja, hogy az illető megfosztotta annak esélyétől, hogy Ő még időben legyen képes reagálni a történésekre. Én például gyakran hazudok a béke fenntartása érdekében. Simán ölnék is érte, ha háborús idők lennének. Meg kell ugyanis értenünk, hogy bizonyos áldozatokat követel tőlünk az annyira vágyott boldogságunk. A jó hazugság egyébként időzítve van. Amikor kiderül, hogy nem volt igaz, már bizonyítást is nyert, hogy akkor erre volt szükség. Ezért van benne minden büntetőtörvénykönyvben, hogy a vádlottnak nincs igazmondási kötelezettsége. Hazudhat is tehát, a saját védelme érdekében. S ezért nem kaphat utólag semmiféle szankciót. A jogos védelem elmélete. Évike nagy megfejtése volt az, hogy én az életet úgy fogom fel, mint egy bírósági tárgyalást…amire nincs bizonyíték, az nem létezik…és tudjátok…IGEN! Ez pontosan így van. Szóval, bárki, aki engem bármi kapcsán is felelősségre akar vonni, annak eléggé össze kell kapnia magát. S még akkor sem garantált a siker. Az esetek többségében egyébként nem hazudok. Nem szeretek, ugyanis mert nem is csinálom jól. Néha szükség van rá és akkor azért igyekszem a lehető leghitelesebben csinálni, de embereket becsapni nem jó dolog. S nem mindig gondoltam én ezt. Voltam én hacker, telemarketinges, médiás, csomó olyan tehát, ahol a jól hazudás alapkövetelmény. A leggyakrabban simán csak nem szoktam megmondani a teljes igazságot. Ami ugye nem hazugság. Azt vallom, hogy a fél igazság jobb, mint az egész hazugság. Ez a diszkrécióhoz való beteges ragaszkodásommal van kapcsolatban. Emlékeztek még az első blogom nevére: Lakat – A titkok őrzője. Nem véletlen volt a névválasztás. Voltak olyan titkaim, amiket ha csak egy embernek is elmondtam volna, annak a következménye borítékolhatóan valami gyilkosság lett volna. A blogom miről szólt akkor?! A titkok megtartásának képességéről. Hiszem, hogy a béke az nem a háború hiánya, inkább a konfliktus jól kezelésének képessége. Éveken keresztül őrizgettem magamba sok – sok ember titkát. Olyanokat, amiket, ha nem kezeltem volna diszkréten nemzetközi karrierek mentek volna tönkre, vagy házasságok, családok, emberi életek. Valahogy sosem volt számomra nehéz ilyesmit tenni. Bizonyos dolgokat nem tehetünk meg. Még akkor sem, ha egy magamfajta ennek a tökéletes ellentéteként él. Az egyik olvasóm írta nekem erről egy levelében: "A magányod abból fakad, hogy mások otthona vagy."

Elmarad a megváltás, csak azok lesznek boldogok,

Kiknek a keserűségét saját válladon hordozod!

A diszkréció az egyik legalapvetőbb szükséglete az emberi kapcsolatainknak. A diszkréció latin kifejezés egyébként: Megkülönböztetett figyelmet jelent. A kifejezetten a gyengébb felfogásúaknak szánva leírom még azt is, hogy ez a főnév a bizalmas értesülés megtartását jelenti, a tovább nem adását. A diszkréció a tisztelet és a tapintat vegyületéből jön létre. Tisztelem a másikat ezért nem kürtölöm világgá, mert ezzel neki kárt okozok. Olyan alapvető emberi szükséglet, amit még a halálraítélteknek is megadnak az összes olyan országban, ahol alkalmazzák ezt a fajta büntetési formát: Irántól egészen Amerikáig. De míg nem gondolkoztam el ennek a funkcióján, a jelentését, már akkor is képes voltam – magamtól, egyedül – produkálni. Pedig nem olyan helyről jöttem, ahol az ilyesmit megtanulhattam volna. Érdekes, mert soha nem használtam fel senki ellen azokat a titkokat, amiket rám bízott. Akkor sem, ha ellenem fordult az illető. Azt nem mondom, hogy nem jöttek jól olykor, de direkt módon nem hoztam soha semmit nyilvánosságra. Még akkor sem! Nem vagyok az a fajta haragtartó, aki az első vita után világgá kürtölni a másik szexuális teljesítményének kudarcait vagy akár az egészségügyi problémáival sem szoktam végig turnézni az ismerőseimet. Szemben ezzel az életszemlélettel, én gyakran találkozom ezzel velem szemben használva. Ez is az egyik magyarázata, hogy nem vagyok teljesen őszinte senkivel az első néhány nagy veszekedésig. Tekintettel arra, hogy mögöttem nincs egy szerető család, ami bármit is teszek, akkor is elfogad és akkor is a család szemefénye maradok, így nagyon meg kell válogatnom, hogy kinek és mit mondok el. Vannak emberek, akik képtelenek felfogni a diszkréció fontosságát egészen addig, amíg vele szembe nem történik indiszkrét cselekmény. Én egy elég sajátos világképpel rendelkező lény vagyok. Kevés olyan dolog van, amivel engem meg lehet, bántani vagy bárki magára tudna haragítani. Viszont a diszkréció hiánya dobogós helyen van eközött a kevés dolog között. Tehát, amikor az operációm után 1 hónappal azt láttam, hogy Évike a merevedési zavaraimról sztorizgat az idióta barátnőivel meg a szexpartnereivel "picit" kiverte a biztosítékot. Mivel ez az én naplóm és Ő nem írhat ide, most leírom az Ő esetleges válaszát erre, hogy az én bajom, hogy ezt elolvastam, hiszen nem nekem szánta azokat a sorokat és különben is egyáltalán dögöljek meg és vessek magamra, amiért feltörtem a Facebook jelszavát és vessek magamra, amiért ilyesmit találtam. S igaza van. Igaza van, még akkor is, hogy a jelszavainak feltörése is egy válasz volt az Ő legelső indiszkrét húzására. Aki keres, talál. De, ha talált, akkor már ne hisztizzen, azért amit talált, hiszen Ő maga kereste a bajt. Ennek az apró szépséghibája azonban az, hogy ha Ő csak negyed annyira tisztességes, meg őszinte, meg nem hazug lenne, ahogyan azt mindenkinek ismételgeti, akkor nekem a jelszava feltörése után sem lett volna találnom semmi a személyemet becsmérlőt. (Csúnya öngól Te nagy szeretetlény!) Nálam ez amúgy egyfajta alaptétele az emberi kapcsolatokban, hogy nem pofázok egy 3. félről a jelenléte hiányában. Pláne nem Őt kompromittáló dolgokat…pláne nem hazugságokat. A hiba az én készülékemben lehet, mert ez minden egyes alkalommal újra és újra felháborít és éjszakákat virrasztok át miatta. Pedig simán csak azt kéne tennem, amit az ilyenek. Ugyanazt. S akkor mindenki engem sajnálna, az én buksimat simogatná, engem vigasztalnának, engem féltenének. De nem értem, hogy ez mire jó…benne van a kifejezésben, hogy magán – élet! Tehát, hogy MAGÁN – ÉLET! Tehát, hogy az MAGÁNÜGY, ami maximum 2 (két) emberre tartozik!!! De én vagyok a barom, hogy Facebookon meg love.hu-n nevelkedettektől várok felelős viselkedést….

Ami történt velem, az már csak történelem

Egy olyan fegyver leszek, ami tölténytelen

Úgyhogy a fényre vágyom, de a sok sötétre NEM!