Előszó: A mai bejegyzést egyfajta segítségnek szánom. Mintha csak egyfajta használati utasítás lenne. Segítség ahhoz, hogy miként is kell úgymond "szakítani" egy magamfajtával…egy olyannal, mint én. Sőt, egyáltalán miként kell véget vetni velem bármiféle emberi kapcsolatnak. S bár, ezt minden egyes új kapcsolat kezdetén részletesen elmesélem és olyankor mindig látok is "értelmesen" bólogató fejeket, de amikor viszont vissza kéne emlékezni rá, amikor mondjuk gyakorlatban kéne alkalmazni, akkor általában mindenki csak üveges tekintettel bámul. Engem ez ilyenkor mindig borzasztóan felbosszant, mert eszembe jut, hogy ha már a kapcsolatunk elején is lusta volt figyelni rám az adott fél, akkor vajon mi történhetett az azóta eltelt időben. A mostani bejegyzés tehát a "szakítás" lélektanával foglalkozik. Erősen ajánlott olvasmány azok számára, akik nem értik, hogy a Férfi ilyenkor mit miért gondol, érez és tesz. Előszó vége!

Azt mondják, tanulj, fejlődj és változz meg,

De ahol a jólét, oda az ördög házhoz megy.

Másképp élik meg a Férfiak a szakítást, mint, a Nők. Egyáltalán bármiféle kapcsolat véget érését másképp élik meg. A köztudatban forgó tévhit az, hogy a Férfiak nem lelkiznek. Nem igaz. Maximum csak nem mutatják ki, hogy igen. A saját példámból tudom, hogy egy Férfit sokkal jobban megvisel egy ilyen érzelmi trauma, mint, egy Nőt. Már csak a miatt is, mert ugye a hétköznapokban próbál elvonatkoztatni az ilyesmitől és erős Férfinek mutatni magát, aki nem nyafog, nem pityereg, hanem elfogadta a döntést. Nekem ez sosem ment (nem vagyok igazi Férfi?). Leplezetlenül sírok, ha valami fáj, vagy ha valamin meghatódom. S mivel a Férfiak többsége nem nagyon van kiművelve az érzelmi kudarcok és a csalódások kezelésében, így bennük ezek a történések még nagyobb károkat okoznak. Még nagyobb seb tátong, hiszen nem igazán tudják mi az ilyen esetekben a teendő. Ezt is a saját példámból tudom. Egy ideig magam is úgy voltam vele, hogy ilyenkor társaságba kell menni és felejteni. Ezzel azonban az a baj, hogy az ember nem lehet állandóan társaságban, s amit görcsösen felejteni próbál, ha magára marad újra, az ismét csak a hatalmába keríti. Arról nem beszélve, hogy ilyenkor a Férfiak nem nagyon számíthatnak valódi segítségre még a haveroktól se, mert bizony a "Szard le, majd lesz másik! Inkább igyál még…" féle tanács, inkább csak az adott téma elterelése, mintsem valódi segítéség. Nálam egyébként a versírás volt, ami bevált. Persze, nem írhat mindenki verset, ha lelki problémái vannak, de szerintem ez sokkal jobb, mint lerészegedni a cimborákkal. Ilyenkor általában elég termékeny vagyok. Egy nap olyakor 8 – 9 verset is szülök, amik nem ritkán 10 – 26 versszakosak. Sokan – főleg az érintettek – gondolják ilyenkor, hogy haragszom, pedig nem. Ez csupán egy sajátos öngyógyítás. Hiszek ebben a fajta intimitásban. S bár, ma már a legtöbben ezt egyszerűen kinevetik, de én a mai napig hiszem azt, hogy az embernek vannak olyan dolgai, amit önmagával kell elintéznie. Át kell élni egy csomó fájdalmat hozzá és, ha az ember már eleget szenvedet, akkor a lelke megtisztul. A szemét ilyenkor kristálytisztára áztatják a könnyek. Ez pedig lehetővé teszi, hogy ismét tisztán tudjon látni, hogy megoldásokhoz segítse magát. Régi és már – már szinte tradicionális módszer ez, de jóval hatékonyabb, mint a kürtöljük világgá minden jött – mentnek azt, hogy milyen igazságtalanságok értek minket.

Az élet egyszerű, az egyensúly örök,

Engem is meglöktek, ezért én is lökök.

A pusztítás protokollja egyébként azt a folyamatot jelzi, amikor a felek már tudatosan vagy épp tudattalanul, de már ártanak a másiknak az adott kapcsolat haldoklási fázisában. Ami, ebben a legfontosabb, hogy ez tudatosan vagy tudatalatt történik. Ha tudat alatt, akkor az nagy valószínűséggel pusztán figyelmetlenségből van. A partner már nem figyel annyira az egykori párja igényeire. Már nem tartja fontosnak megválogatni a szavait például csak azért, hogy ezzel ne bántsa meg a másikat, mint amikor a kapcsolat még boldog volt és örömteli. Viszont a másik esetben, amikor ez a pusztítás már tudatos, ott már vannak komoly bajok. Ebben az esetben a felek már kifejezetten megtervezett merényletekkel támadják a másikat. Azért, hogy a másiknak ez fájjon, hogy ezzel Ők szándékosan károkat okozzanak. Persze, az ilyesmit soha senki nem ismeri el. Ez az egymásra mutogatás játszmája. Amikor egyikük szerint, a másik valahogy mindig hibásabb abban, hogy Ők ketten, most ott tartanak ahol. Az ilyesmit egyébként én sosem tudtam tolerálni. Jó sokáig magam is ilyen voltam, hogy igyekeztem másra terelni a felelősséget, de aztán egy idő után rájöttem, hogy ennek semmi értelme. Egy emberi kapcsolatot – bármilyen tartalmú is legyen az – mindig két ember hoz létre és tesz tönkre. Teljesen felesleges az egymásra mutogatás, mert az csak tovább mérgezi a dolgot. Egy kapcsolat haláltusájának hossza és mélysége a résztvevő felek intelligenciájától függ. Minél intelligensebb a két fél, az általában annál fájdalmasabb és annál hosszabb. Igaz, milyen érdekes?! Az ember azt gondolná, hogy ez pont fordítva van és, minél okosabbak a felek, annál fájdalom mentesebb és gyorsabb ez az aktus. Hát, nem. Ebben az esetben ez pont fordítva van. Bizonyított tény, hogy az alacsonyabb iskoláztatású, kisebb érzelmi intelligenciával rendelkező emberek a szakítást nem igazán szokták nagy ügynek tartani. Ez a "szétmegyünk, oszt annyi" szisztéma. Ennek pedig az a magyarázata, hogy valójában nincs elég eszük felfogni és megélni a fájdalmakat. Szemben a magasabb intelligenciájúakkal, akik pedig a haldokló kapcsolatnak nem csak a fájó pillanataikat élik át irtózatos intenzitással, de újra és újra átélik a kapcsolatuk szép korszakaikat is, ezzel még fájdalmasabbá téve ezt az egészet. Visszatérve a tudatos pusztításra, jómagam sosem tudtam ezzel mit kezdeni. Az első reakcióm mindig a kétely és a hitetlenkedés. "Ez most komoly?! Ezt tényleg nekem szánta?! Ez vajon tényleg az, aminek látszik?!" Aztán mikor még ezek után sem esik le a tantusz általában tovább szoktam rontani a helyzetet ilyesmikkel, hogy: "Áh, ez tuti csak valami félreértés! Biztosan nem is nekem mondta! Már tiszta paranoiás vagyok, azt képzelem, hogy sérteget!" És ezek után még jó sok időnek kell eltelnie mire tényleg, tudatosul benne, hogy ez nem vicc, ez nem valami kóbor félreértés, de még csak nem is paranoia: Tudatosan sérteget engem az, akit én eddig a páromnak hittem! Na, ezt a felismerést nem kívánom senkinek! Iszonyatos! Egyrészt elsőre ijesztő és sokkoló, másrészt pedig az emberben ilyenkor erőt vesz valami megmagyarázhatatlan értetlenség ami, kb. olyasmiket mondat benne, hogy "Úristen, ember: Ez normális!? Nézze már meg kivel szórakozik!!!" Ilyenkor azonban, nem érkezik válasz ezekre a költői kérdésekre. (Talán, épp azért mert az illető tényleg nem normális, és mert tényleg nem nézi, hogy kit is rugdos.) A felismerés ténye elindít bennem egy igen súlyos patogén folyamatot. Mintha valami elhullott állat lenne a lelkem, elkezd lebomlani. A folyamat egyébként nálam borzasztóan gyorsan a végére tud érni, olykor elég hozzá néhány óra is. Mi marad utána?! Mint, az elgázolt útszéli tetemek után: Csontok. A csontokat csomó mindenre fel lehet használni. Ki is lehet dobni őket, el is lehet temetni, de van, aki őrizgeti, néha nosztalgiázva rájuk pillant és vagyok én…aki fegyvert készít belőlük.

Az ember az nem érti, mi azaz ember,

Inkább ordibál, bosszút tervel...

Minden egyes kapcsolat kezdete nálam ugyanolyan. Szinte szertartása van ennek a gesztusnak nálam. Mikor elhatározzuk, hogy elkezdünk valamit közösen, akkor leülök a leendő partnerrel szemben valami csendes, meghitt helyen. Lehetőleg nem nyilvános helyen, nem valami hülye gyorsétteremben vagy effélékben. Szóval, leülünk egymással szemben, majd megfogom a kezeit és a szemeibe nézek. Megkérdezem, hogy szeret-e engem. Válaszol. (Szerencsés esetben "nem tudom"-ot, szerencsétlenben azonnali "igen"-t) Ekkor megkérdezem, hogy biztosan akarja-e velem azt, amit elkezdeni készülünk. Megvárom a választ, bár ilyenkor már az esetek többségében eléggé be vannak ijedve. A válasz után pedig szépen elmesélem, hogy én egy érző, lélegző ember vagyok, és arra szeretném megkérni, hogy ezt soha ne felejtse el és mindig eszerint bánjon velem. Akkor is, ha épp megszabadulni készül tőlem. Az én életem nem valami pocsolya, amiből csak úgy kilépünk. A velem való szakításnak koreográfiája van. Ez pedig a legfontosabb szegmense a mi kapcsolatunknak. Mindennél fontosabb! Fontosabb még annál is, hogy mi szeretjük-e egymást vagy nem. Miért?! Mert ezen múlik mindkettőnk jövője. Nagyon sok ember életét "kellett" tönkretennem, amíg rájöttem, hogy miként is lehet elválni egy magamfajtától békében. Béke alatt értsük, itt mondjuk pusztán annak a tényét, hogy az ember nem érez félelmet, ha szóba hoznak neki engem. Tekintve, hogy az egész gyerekkorom az erőszakról és a brutalitásról szólt, nem állnak távol tőlem az ilyen eszközök. Félreértés ne essék: Soha nem emelnék kezet senkire, mert gyűlölöm és elítélem a fizikai erőszak minden formáját! Ami viszont a szellemi hadviselést illeti…lexikon méretű könyvet tudnék írni belőle. Sőt, írtam is. (Elhagytam egy villamoson a kéziratát. Szóval, aki megtalálta esetleg úgy 2002 körül, az örülnék, ha visszaszolgáltatná…) Soha nem értettem már csak a háborúkat sem. Micsoda elmebeteg és primitív ötlet az, hogy azzal döntenek el egy vitás kérdést, hogy ki tud a másik népéből több embert megölni?! Ugyanilyen értetlenül tekintek a fizikai erőszakra is. Megbántott, kihasznált, elárult és verjem meg érte?! Minek?! Hát, nem begyógyul a felszakadt száj és nem összeforr az eltört csont?! Dehogynem. Alig 2 év múlva a nevemre sem fog emlékezni. Az emlékezés viszont nagyon fontos dolog ebben a szituációban. A pszichológiai hadviselésben sosem az agresszor fél az aki, árt a másiknak. A pszichológiai hadviselésben az emlékek, amik ártanak. Azokat kell tehát, előre megmérgezni, ahhoz, hogy azok a későbbiek folyamán-éveken keresztül vagy akár egy egész életen át, mint egy kis soha ki nem fogyó kút, mérget juttasson a célpont lelkébe. Gyakran mondogatom, hogy nincsenek az életemben megtorlatlan sérelmek. A szomorú az, hogy akiknek mondom, nem tudják, hogy miért mondok nekik…

Ez a háború az ágyakban dől el,

Mire megértitek, pont elföldel.

Visszatérve a szertartásra, ami a velem való békés elválás záloga, nagyon egyszerű dolog. Semmi rendkívülire és semmi különlegesre nem kell számítani. Nincsenek különleges kívánságaim. Annyit várok el csupán, hogy úgy érjen véget a kapcsolat, ahogyan elkezdődött: Emberi körülmények között. Üljünk le valami nyugodt helyen, aztán beszéljük meg, hogyan folytatjuk tovább külön. Mint két ember, mint két felnőtt ember. Hatalmas kérés ez? Szerintem nem. Mégis, jó sokan gondolták úgy, hogy erre nincs szükség. Én semmihez sem szoktam ragaszkodni ilyenkor. Főleg nem anyagi javakhoz. Ez az egyetlen amit, kérek, és amit nagyon komolyan is veszek. Mindig nagyon szomorú vagyok olyankor, amikor ezt nem tartják tiszteletbe. Eleinte… Aztán már nem vagyok szomorú. Inkább dühös. De a dühöm hamarabb elszáll, mint az örömöm szokott. Nem vagyok haragtartó ember, de szeretem a hadviselést. Szóval, ha olyasvalakire pocsékoltam az időmet, aki még ennyit is sajnál tőlem, azt nem szoktam sajnálni. Tekintve ugye, mert nincs miért. Az pedig kellemetlen dolog, ha én valakit nem sajnálok. Mert bennem – jó nagy késéssel – ekkor szokott előjönni az a tudatos ártani akarás, ami az illetőből már rég kigyógyult. Szóval, amikor Ő azt hitte, hogy jó poén engem megbántani és megalázni, csak mert mondjuk már a kapcsolatunk a végét járta és szerinte ez már úgyse számított, ilyenkor mindig nagy meglepetést okoz, hogy de, számított. S nem csak számított, következményei is vannak. Igaz, nem, azonnal mert a hitetlenkedésem és az önsajnálatom akkor épp lefoglalt, de ugye jobb később, mint soha. Ilyenkor van az, hogy én – a szörnyeteg Lakat – ártatlan embereket bántok – mert pszichopata elmebeteg vagyok ugye – pedig Ők aztán nem ártottak nekem semmit, csak szerettek. Hát,igaz milyen rohadék vagyok?!