Én megláttam magamban azt a fajankót,

Kinek a szívében folyton harag volt…

Tudjátok milyen érzés az, amikor olyan irányból érkezik, megoldás amilyenből sosem várnátok?! Katartikus. Ez egy nagyon speciális "aha – élmény" fajta. Talán a legritkább mind közül. Nem, csak azért mert olyan típusú megvilágosításban részesülünk általa, amit mások hónapok alatt sem voltak képesek megértetni az emberrel hanem, azért is, mert csomó olyan dolgot kapunk ilyenkor, amire tényleg szükségünk van. A mai bejegyzésemet a saját főnököm ihlette. Délután 1 körül beinvitált az irodájába azzal a szándékkal, hogy én, mint bizonyos témák szakértője adjak tanácsot neki különböző dolgokban. Elkezdtünk beszélgetni. Mire észbe kaptunk a mindössze 10 percesre tervezett kis konzultáció 2 órás lett. Érdekes és számomra borzasztóan tanulságos élmény volt ez számomra. Egyrészt megtudtam, hogy a főnök is ember, másrészt sok olyan dologra derült fény az életéből és a múltjából, ami többsége kísértetiesen hasonlít az én dolgaimhoz. A beszélgetés felénél kaptam észbe, hogy valójában ez már rég nem egy terápiás beszélgetés, hanem egy tanulságos eszmecsere. Sok, nagyon sok olyan dolgot megértettem közben, amit eddig teljesen rossz irányból közelítettem meg. Az okos emberek számára nehéz változni, mert mivel okosak, bárkinek logikusan meg tudják magyarázni a rossz tulajdonságaik hasznosságát. Megértettem például, hogy a méltóság és a tisztelet hiánya a legkíméletlenebb csapda egy olyan ember számára, mint én. Mert, ha nincs az emberben méltóság, ha nem tiszteli, és nem szereti magát, akkor nem is képes másoknak ezeket átadni, közvetíteni. Nem tudok tisztelni senkit, ha nem tudom tisztelni magamat. Ha nem szeretem önmagam, senkit sem szeretek. Ennek sokáig nem láttam a hátrányát. Nem vettem tudomásul pontosan ennek a hátrányának. Pedig volt. Tökéletes önbecsapás. Valójában nem csak simán becsaptam önmagam, de egyenesen féltem magam elismerni…mert, hogy az önimádat, az egoizmus, az nagyképűség. Ami a fura, hogy rám még sosem mondta senki ezek közül a jelzők közül egyiket sem. Neveztek már bunkónak, flegmának, köcsögnek, hazugnak, imposztornak, sőt még melegnek is, de nagyképűnek, egoistának, önimádónak még senki. (Nem, ez nem egyfajta felhívás volt, hogy akkor rajta!) Szóval, ha jobban belegondolok, akkor évek óta nem teszek mást, mint olyasmi elől menekülök és olyasmitől próbálom távol tartani magam, ami soha az életbe még csak nem is fenyegetett. Mi a vakvágány, ha nem ez?! A szeresd magad elmélet olyannyira hiányzott eddig az életemből, annyira idegen volt ez az életszemlélet számomra, mint az állatkínzás vagy a pedofília. Úgy gondoltam rá, mintha egy kapu lenne a romlottság és az elszintetikusodás felé. Mint egyfajta jellemi gyengeségre. Ha szereted magad és ragaszkodsz az élethez (ahhoz, hogy az életben töltött idődet boldogan és elégedetten töltsd el) akkor sebezhetővé válsz, mert minden egyes csalódáskor azt érzed, hogy mindenki ellened van. Önbecsapás! S erre én vagyok a legjobb példa, hiszen én aztán tényleg gyűlöltem magam, az életet és mégis úgy éreztem, hogy az egész világ ellenem van. Ez a téves életfilozófia egyébként, nem saját gyermek. Ez a Buddhizmus félreértett verziója. A buddhisták ugye valójában semmi olyasmit nem tesznek ami, "felesleges örömöket" okoz. Hisznek abban, hogy az ember azért boldogtalan, mert görcsösen ragaszkodik az életéhez. Mert fél a haláltól, mert azt gondolja, hogy az élete az Ő tulajdona és egyszerűen nem mer megválni tőle (nem mer meghalni) ha arra szükség van. Ahogy anno Petőfi is megfogalmazta: "Sehonnai bitang ember, ki ha kell, halni nem mer!" A buddhisták abban hisznek, hogy ha megszabadítjuk az elmét az Őt kísértő vágyaktól, akkor a színtiszta tudat képes az embert elégedetté tenni. Ez egyébként valóban képes működni. Akkor, ha Te is – mint a buddhista szerzetesek – egy hegyi kolostorban élsz a civilizációtól hermetikusan elzárva.

Ideje váltani, a híd már nincs messze

Az ébredésem saját rémálmom ihlette...

A főnökömmel folytatott eszmecsere után úgy éreztem magam, mintha újjászülettem volna. Mintha kifaragott volna abból a saját magam által összekotyvasztott gránit darabból, ahova a saját komplexusaim zártak. Sok dologban csak bólogatni tudtam azokra, amiket mondott, mert egyszerűen igaza volt. Pedig mindössze 1 évvel idősebb nálam. Ráébredtem, hogy az ember múltja egyfajta útmutató csupán. Magyarázatot ad bizonyos kérdésekre az ember viselkedéséről, de semmi másra nem jó. Nem nekem kell rosszul érezni magam amiatt, hogy ilyen lettem a szüleim miatt. Nem nekem kell szégyellnem magam miattuk. Nekik kellene szégyellni magukat azért, hogy így bántak velem! Rájöttem, hogy nem vállalhatom a felelősséget azokért a bűnökért, amiket nem is én követtem el. Még csak megszületni sem én akartam. Oké, követtem el hibákat a saját döntéseim által és viseltem is a következményeit magamon, de ami az én életemben megy egy ideje, az már jóval túlmutat ezen. Nem azért nincs semmim, mert semmim se lehetne. Azért nincs semmim, mert nem láttam értelmét annak, hogy legyen. Nem egyszer volt már sok mindenem…mindenem. Saját lakásom volt 2002-ben. Éltem úgy, hogy ráböktem egy pontra az Európa térképen és másnap oda vittem a párom hosszúhétvégére. Voltam gazdag, jártam partikra, éltem sznobként úgy, hogy azt se tudtam mennyi a villanyszámlám, mert nem volt rá szükségem. Mi történt, igaz?! Ez az a kérdés, ami most eszetekbe jutott… Mi történt, hogy most meg semmim nincs?! Naiv voltam. Mindenemet közösnek tekintettem azokkal az emberekkel, akikkel ezeket a felsorolt dolgokat megéltem. Eleinte ők is. Aztán már nem. Aztán már mindenemet a sajátjuknak. Többször kezdtem újra teljesen nulláról – sőt, mínuszból – az életem, mint ahány éves vagyok. Nem dédelgetek álmokat. Az én hibám is volt, hogy pénzéhes kurvákra költöttem a kőkemény munkával megkeresett vagyonomat…s, hogy utána pedig egyszerűen nem volt annyi erőm, hogy mindazt visszaköveteljem, amit arra az emberre költöttem, akit mindennél – még magamnál is – jobban szerettem. Ez a saját érzelmeim tökéletes bemocskolását jelentette volna számomra. Ezért nem bírja a gyomrom azt, amikor az egykori szerelmespárok a kapcsolat végén szinte már csak számnevekben kommunikálnak. Mondván, hogy "mennyit költöttem rád, mennyi ideig tartottalak el, mennyi mindent köszönhetsz nekem" az ilyesmiket én sosem bírtam. Inkább hagytam mindent a francba neki, csak azért, hogy még csak esélye se lehessen ezeket a fejemhez vágni. Anyám jut erről eszembe minden ilyen alkalommal. Ő tett ilyesmit, az általa készített étel kapcsán. Egy dolgot azonban elfelejti a sok baromira tökéletes életet élő idióta: Lúzerek csak győztesekből lehetnek!

A szerencse káprázat, véletlen nem lehet,

Lesz, majd ki megszül, és lesz, majd ki eltemet.

Globális és mindent érintő változások várakoznak az ajtómban. S itt most nem csak arra gondolok, hogy egy félresikerült kapcsolatkezdemény főszereplője a világot tele kürtölve próbál a lehető leglátványosabban megtisztulni tőlem. Hanem, hogy lassan megértem és felfogom azt, hogy a világ nem fog megmenteni: Magamtól. Erről most egy pont idevágó példa jutott eszembe… Olyan ez, mint a lottó ötös! Az emberek a szerencsétől várják a megoldást a problémáikra. Azt gondolják, hogy egyszer majd a saját sorsuk rájuk mosolyog, és csak úgy kapnak annyira sok pénzt, ami attól fogva minden álmukat valóra váltja. (Épp a napokban néztem utána, hogy az elmúlt 35 évben olyan emberek vitték el a legnagyobb főnyereményeket, akik gyakorlatilag nem is szorultak rá. Szinte mindegyikük alapból milliomos volt, de minimum igen jó körülmények között élt. Gyakorlatilag nem is volt szükségük a nyereményre. Nem is azért játszottak, mert az életük megmentését mástól – a pénztől – várták. Azért játszottak, mert őket a játék öröme érdekelte! A játékélmény maga. Nem értek az ilyesmihez, de az nem lehet, hogy épp ez a kulcs?! Nem a görcsös gazdaggá válás elérése hanem, pusztán csak a játék megélése…) Egyszer írtam egy amatőr bandának egy dalt. Az a címe: Senki nem ment meg Téged! Arról szól, hogy az ember futhat bár a rá váró feladatok elől, de előbb utóbb meg kell csinálni őket. Jobb ezeken gyorsan túlesni. Én már az iskolai orvosi vizsgálatokon is elsőnek mentem be. Egyrészt mert tényleg gyorsan akartam átesni rajta, másrészt mert imádtam aztán a kint várakozó megszeppent osztálytársaimat halálra rémiszteni az általam ki talált vizsgálatokkal. Rengeteg tervem van önmagam újraélesztése kapcsán. Kapásból el akarok költözni végre, hogy egyedül lehessek és, hogy Évike tényleg bele ne haljon ebbe az egyre színesebbre festett nyilvános boszorkányüldözésébe. S míg Ő majd fogadja a gratulációkat és jól átrendezi majd a kis lakását, nekem az egész életemet kell majd újra feng sui-ni. Aztán le akarok fogyni minimum 20 kilót, hogy ne csak agyban, de a külsőm kapcsán is emlékeztessek legalább egy kicsit Férfire. Kicsivel később erre már esélyem se lesz, mert a filmgyártási munkálatai teljesen le fogja foglalni minden szabadidőmet. Szeretnék tanulni pár dolgot. Ilyen például – és nem röhög – a jelbeszéd. Ez nagyon régóta érdekel. Kicsit talán fura lesz most ez, de én bevenném a nemzeti alaptantervbe. Ennek az alapműveltségnek kéne lennie. Az, hogy képesek legyünk kommunikálni a süket – néma embertársainkkal is. Aztán, nagyon érdekel a forgatókönyvírás. A most elkészült anyagot még mindig finomítgatnom kell, de szívesen foglalkoznék nemzetközi produkciókkal is. Van például egy videó sorozat ötletem "kamuszinkron" néven, ahol eredeti filmek alá vágnék eredeti szinkronokat csak más filmekből. Nagyon vicces tud lenni, ha megszólal, mondjuk Bruce Willis (magyar hangja: Dörner György)  az egyik Die Hard részben az Üvegtigrisből lopott Dörner György monológgal. De ezen felül szívesen feleleveníteném a Hapkidó tanulmányaimat és tervezek egy saját videó játék történetet is. Arra jöttem rá ma, hogy egy magamfajtának másképp nem megy a gyász, csak úgy, ha eltereli a figyelmét a saját fájdalmairól. Amikor a Mariannal véget ért a kapcsolatunk, 18 kilót fogytam az első hónapban. Gyakorlatilag csak akkor ettem, amikor már szédültem az éhségtől. (Akkor is csak minimálisat, hogy elmúljon a szédülés.) Aztán mikor már csak egy lidércként léteztem, valami felrázott és elkezdtem építeni magam.  (Persze, azért előtte még megpróbáltam túladagolni magamnak az altatót, de megmentettek valahogy mégis…) Az a fajta ember vagyok, akinek szüksége van a saját hasznosságának érzésére. Ez azonban időről – időre kiürül belőlem. S, ha nincs visszaigazolás arról, hogy nem potyára élek, hogy a létezésem az nem a mások előli levegő elszívását jelenti, akkor azért képes vagyok elég értelmes dolgokat is csinálni. Hihetetlen, igaz?! Szóval, ismét elérkeztem egy útelágazáshoz, ahol dönthetek akár jól is az életemről. Ahol elhihetem, hogy talán még nekem is van időm és az Évi húslevese után is van élet. Persze, ez egy nagyon hosszú és fárasztó út, amíg az ember eddig eljut. Nem mindenkinek van egy ilyen főnöke, aki megérteti vele, hogy Ő nem az, aminek hiszi magát…nem egy élősködő daganat, aminek az ismeretlen idióták tartják a róla terjengő hazug pletykák alapján. S, hogy nem kell mindenkinek megfelelni. Nem én vagyok a világért, a világ van értem és vannak emberek, akikért egyszerűen nem kár. Pláne, nem kell épp az ilyenek elismeréséért küzdeni. Szóval, azt hiszem véget ért valami ott abban az irodában. Azért, hogy elkezdődhessen az életem végre…

Csernustól Müllerig, az összes egy ripacs,

Egyet tehetsz magadért, távirányító: Kikapcs!