2013. 08. 06.
Lakat - Mikor a munka nemesít...
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Normal 0 21 false false false HU X-NONE X-NONE MicrosoftInternetExplorer4

 

Szíved legyen, amiben dobog a swing,
A többi már csak marketing...

Ma este ismét a munkáról fogok írni. Tudjátok, egy ideig nem igazán érdekelt, hogy mivel fogok majd felnőttként foglalkozni, mi lesz a munkám, miből fogok élni. Szinte mindent kipróbáltam ami, a közelemben feltűnt. Voltam már éjjeli őr, szállodai portás, asztalos, újságárus, eladó, bróker, biztonsági őr, redőnyszerelő, kertész, de még akasztott ember is. Sokáig kerestem tehát, önmagam a világban, míg olyan 6 évvel ezelőtt a tanulmányaim fedezése érdekében belekóstoltam a telemarketingbe. Laikusként ekkor ezt nagyon érdekesnek találtam. Pont, ahogyan Bruce Lee is mondta a karrierjéről: "Kezdő harcművészként azt hittem az ütés, csak egy ütés, nem nagy dolog. Aztán, mikor már gyakorló harcművésznek számítottam az ütés, na, az volt csak igazán az ütés maga, a nagy dolog! Viszont ma, mikor már a tanulmányaimat befejeztem a harcművészeti tanulmányaimat, az ütés, ismét csak egy ütés, egy nem nagy dolog." Na, ugyanígy voltam én magam is a telemarketinggel. Eleinte semmit nem tudtam róla. Aztán, ahogy egyre jobban belemélyültem és megismertem működési elvét, máris érdekelni kezdett. Mostanra már az ebben a világban eltöltött éveknek köszönhetően már szinte automatikusan működöm ebben a világban. Nem kevés telemarketinges cégnél meg kellett fordulnom ahhoz, hogy képes legyek különbséget tenni jó és rossz között. Azt hiszem a legtöbbet tanulnom a rosszakból sikerült. Miért szeretem ennek ellenére is ezt a fajta munkát akkor?! Azért mert emberközpontú. Emberközpontú és annyira életszagú, hogy a gyomrom görcsbe rándul néha. A telemarketing egyébként egy borzasztóan jól kitalált dolog. Ha megfelelő színvonalon csinálják. A telefonos lefedettség miatt, igen nagy hatékonyságú. Emellett interaktív, alkalmas az azonnal információgyűjtésre s mivel alacsonyak a telefonos tarifák így, elég költséghatékony is. Sőt, a mai világban az egyik legolcsóbb értékesítési forma. Sajnos azonban ezt ma már nem csak azok tudják, akik jól csinálják. Tudják ezt a kontárok is. A kontárok pedig azért azok, amik, mert nem jól csinálják azt, amiből a jók próbálnak élni. Szóval, arra gondoltam, hogy most ebben a bejegyzésben elétek tárom a (számomra) legmeghatározottabb telemarketinges cégeknél szerzett tapasztalataimat.

 

Top Shop

Ez volt az a hely, ahol a legtöbbet tanultam erről a szakmáról. Itt találkoztam először 3 fordulós állásinterjúval és azzal, hogy komolyan odafigyeltek az alkalmazottaik képzésére. A legnagyobb call center tulajdonosaik az országban. Egyszerre legalább 300 ember telefonál náluk egy átlagos 8 órás munkaidőben. Olyan az egész, mint valami kommunizmusból itt felejtett telemarketing gyár. A dolgozók, picike kis boxokban ülnek, ahol egyetlen papírlap és egy toll lehet csak előttük. A hívásokat számítógép vezérli. A tempót is ő diktálja, tehát "kimegyek WC-re" típusú szünetekről senki nem álmodozhat. A képzésben ezzel külön szemeszter foglalkozik. A munka egyébként pofonegyszerű: A gép tárcsáz, ha felveszik a vonal végén, átadja neked a pályát és neked átlagosan 3 – 5 perced van rásózni az adott nyugdíjas nénikére az épp aktuális bazira hasznos fröccsöntött "terméket". Azért csak ennyi, mert kb. ennyi ideig lehet a telefonnál tartani őket. Ugyanis a Top Shop vacak, kínai cuccokat reklámoz olyan dumákkal, hogy a "NASA legújabb fejlesztése". Tudom, mert egyszer épp egy ilyen tréningen kérdeztem rá, hogy ezek a vackok milyen gyártmányúak. Azt a "hivatalos utasítást" kaptam, hogy ha az ügyfél e felől érdeklődik, akkor próbáljuk elterelni a témáról a figyelmét vagy mondjuk azt, hogy Holland. (Aztán a szünetben a tréner csaj félrehívott majd megsúgta, nem hivatalosan, hogy ezek bizony mindegyike kínai. Azért is hullanak szét pár héten belül…épp amikorra "véletlenül" pont lejár a visszafizetési garanciája.) Azzal senkinek nem kellett foglalkoznia egyébként, hogy ki mennyit adott el és miből, mert a cég által kibocsátott script-től (előre megírt szöveg) nem volt szabad eltérni. Minden hívásról hangfájl készült, amit szépen vissza is hallgattak. Aki nagyon lázadozni próbált és eltért az előre megírt válaszoktól, attól azonnal 500 Ft-okat vontak le hibánként. Ha elég tehetséges volt a rabszolga, a hónap végére 0 azaz nulla forinttal térhetett haza. Voltak is ilyenek páran… Mondjuk ezt akkor sem értettem, hogy minek a 3 lépcsős állásinterjú, ha utána meg a sikeresen bejutottakat is így szívatják. Sok dolgot nem értettem ott…sokat kérdeztem emiatt…ez is lett a vesztem. Azt hitték szándékosan akadékoskodom, pedig csak érdekeltek bizonyos dolgok. Ez amúgy, ma sem változott. Tudni szeretem, mit miért kell tennem, mondanom és ennek mi lesz az esetleges következménye. Senkim nincs aki, kihúzna a csávából. Belőlem csak egy van. Vigyáznom kell magamra… Az ott eltöltött 4 hónapom alatt rengeteget tanultam. Megtanultam például azt, hogy embereket nem lehet robotként használni. Pedig itt az volt az elvárás. Te egy telemarketing automata vagy. Mond, kérdezd és gondold azt, amit mi oda leírtunk neked. De csak azt! Ha lejárt a munkaidőd, majd a kapun kívül lehetsz újra ember. Na, ez lett a vesztem. Egyszerűen nem bírtam ezt ennél tovább. Mondjuk ez kölcsönös volt, Ők sem bírták, hogy állandóan minden faarcú szupervisor-t megpróbáltam mosolyra bírni. Nekik ez egyszerű magatartászavarnak számított. Elég gyorsan a kollégáim kedvence lettem. A szünetekben mindenki körém gyűlt és ott beszélgettünk. Sokan, még bagózni sem mentek miattam. De a főnökség, az soha. Soha nem is közösködtek velünk – földi halandókkal – de mikor én próbáltam enyhíteni a fagyos viszonyunkat akkor egyszerűen zavarba jöttek. Aztán a 4. hónapban – pont 1 hónappal a véglegesített szerződésem kézhezvétele után – az egyik újabb dög unalmas tréingen beszóltam valami vicceset az egyik tréner a táblára álmodott "rajza" kapcsán. Mindenki kiesett a szerepéből. Pár másodpercen belül az egész banda egy hatalmas röhögő masszává változott. Mindenki, kivéve a tréner. A tréner, aki rajtam függetlenül sem mosolygott soha senkire. Egy volt a cég droidjai közül. Aznap délután kirúgtak. S bár meg kellett volna indokolniuk miért, elmulasztották. Én meg nem firtattam. (Gondoltam, biztos erre még nem írtak nekik külön programot a rendszergazdáik…)  Azonnal leléptem. Egyik kollégám viszont egyszerűen felvette a mobiljával a tréner kis monológját rólam, amit nekik tartott utána szinte örömittasan. Mint a felvételből kiderült, szúrtam a szemét. Máig is emlékszem az indoklására, amit ott – már tőlem függetlenül – ismét mindenki kiröhögött. Így hangzott: "Nem kell ide egy osztálybohóca!" Megmosolyogtató. Egyszerre egyébként 30 – 40 embert szoktam felvenni. Már csak a miatt is, mert ekkora a fluktuáció. Egyik nap 2 ember hagyja ott őket, a másik nap 12 amikor pedig engem kirúgtak 3 ember kivételével az egész csoport felállt 1 héten belül. Ez 27 ember volt. Máig is tartjuk a kapcsolatot…

 

Tisztaszoba program és Delmero cégcsoport

Ezt a két céget egy bejegyzésben fogom említeni, mert sok dologban hasonlítanak egymásra. A legfontosabb az igénytelenség. Mindkét cég a telemarketing rémálma, de menjünk szépen sorban. A nagyon hangzatos nevű "Tisztaszoba program" egy valós alapokra épített életképtelen projekt. A tisztaszoba egy létező és működő projekt. Anti-allergén szobákról szól, amik olyan emberek számára jelentenek gyógyulási és regenerálódási esélyt, akik allergén betegségekben szenvednek. Ez gyakorlatilag egy teljesen steril szoba, ahol még csak poratkák sincsenek. Drágább szállodákban vannak ilyen (abszolút) tiszta szobák, amikhez óránként 50.000 forintért juthat hozzá bármilyen allergiás betegségben szenvedő szerencsétlen milliomos. Két barát pedig azt gondolta, hogy ebből jó pénzt lehet keresni úgy, hogy kitalálnak egy "klub kártyát" amit, ha szétosztanak gyakorlatilag bárkiknek, akikhez vevők vagy ügyfelek tévednek, akkor az nekik jó. Adnak 2 – 3 %-os árengedményt a szolgáltatásukból és így szép lassan az egész országban megismerik majd, hogy milyen frankó dolog is megvásárolni 39.000Ft.-ért a klubtagságot egy klubba, amiről még az is előtte 10 perccel hallott aki, épp most próbálja rátukmálni. Halott ügy. Ott dolgoztam 1 hónapig, de egyet nem tudtam senkire rádumálni, pedig már akkor sem voltam kezdő. Az emberek nem hülyék. Akkor se, ha a telemarketingesek 80%-a azt hiszi, hogy az. Már az állásinterjú is gyanús volt. Úgy kezdődött, hogy egy olyan kis lyukban volt a "munkahely" ahova egy szolárium kabin se fért volna be tisztességesen. A hasonlat sem véletlen! Ott tébláboltam egy fitneszterem kellős közepén, mondván a recepciósnak teljesen zavartan, hogy én amúgy egy call centert keresek. Elmosolyodott, majd annyit mondott: "A telefonos banda a szoliban van!" S láss csodát, tényleg! Egy picike "Szolárium" feliratú ajtó mögött volt a cég főhadibázisa…vagyis a "központja" ahogyan ezt Ők nevezték. Kényelmesen olyan 3 ember fért volna el ebben a kis lyukban, de mikor beléptem 9 ember "dolgozott" serényen. A titkárnő sem nagyon vitte túlzásba az "állásinterjút"…az érdekelte tudom-e a nevemet és, hogy könnyen ide találtam-e. A következő napirendi pont volt, hogy mikor tudnék kezdeni és mennyit tudnak fizetni. Ez egyértelmű vészjelzés volt. Adva van egy cég, aki azzal keres meg, hogy havi nettó 100 000-et fizetne nekem fixen, csak segítsek kicsit felturbózni a call centerüket és egy szoláriumban van a központjuk?!  Szóval, felálltam 1 hónap múlva, hogy köszönöm, de én ehhez nem adnám a nevem inkább és szerintem nélkülem úgyis sikeresebbek lennétek. Itt jött a bökkenő: Emiatt úgy gondolta a főnökség, hogy cserbenhagytam őket és szerintük ez büntetésért kiált. Úgy döntöttek tehát, hogy egyszerűen nem fizetik ki Ákoskának a fizetését. Ebből is látszott, hogy nem ismertek engem. Két hétbe telt, mire nagy nehezen meggondolták magukat. Igaz, ahhoz fel kellett törnöm a munkahelyi szerverüket, a saját otthoni szerverüket és magamhoz kellett vennem néhány kompromittáló dokumentumot. Annyira kompromittálót, hogy ha azt a rendőrség tudtára adom, akkor nekik ez nem 100 ezerbe fájt volna, hanem sok – sok millióba, néhány évnyi börtönbüntetéssel fűszerezve. Lassan megértették, hogy nem jó ötlet így bánni egy magamfajtával, ezért elnézést kértek és kifizettek. Én meg nagy kegyesen nem tettem, meg amivel fenyegettem őket. A másik ilyen cég a Delmero cégcsoport volt, akik hasonló kvalitásokkal rendelkeznek. Ők gyakorlatilag egy cipőgyár kellős közepén bérelnek egy termet, ahova vall, centereseket tömködnek. Ez is gyanús volt. Bár itt volt rendesen "vizsga" és fel is vettek, de valahogy végig sántított az egész. Olyan volt az egész, mint egy party munkahely. Mindenki akkor járt be, amikor csak akart, annyit nem dolgozott, amennyit csak akart. Én is, 4 – 5 számítógépes játékot vittem végig a munkaidőim alatt. A fizetés fix volt, a jutalék pedig könnyen jött. Nekem legalábbis. A cég orvosi vizsgálatokat "árul". Valójában egyébként rohadt drága és tökéletesen pontatlan orvosi ketyeréket próbálnak szegény nyugdíjasokra sózni ezeken a roadshow-kon. Míg mások egy nap alatt meghívtak vért izzadva 5 embert egy ilyen roadshow-ra, én meghívtak egy órán belül 10-et 15-öt. Abszolút nem volt kihívás. Pont annyira amennyire főnökség sem. Gyakorlatilag halálra untam magam az ott töltött 3 hónap alatt. Ez egyébként sok lusta telemarketinges álom munkahelye lehetne. Bemegy, jól nem csinál semmit, majd felveszi a fizetését. Főnökség sehol. De egyáltalán sehol. Aztán 3 hónap múlva mindezt megírtam itt a blogomban. Jött rá egyből 70 komment, aminek a fele a kollégáimtól származott. Mindezt úgy, hogy egyetlen egynek sem mondtam, hogy írom ezt a blogot. Csak, ha rákerestek a cég nevére, nem a cég igen silány minőségű honlapja volt az első találat, hanem az én blogomé. (A kereső ugye, azt az oldalt adja ki első helyen amit, a legtöbben látogatnak. Az én 1 napos bejegyzésemet tehát, többen látogatták, mint a cég sok éves honlapszerűségét.) Másnap reggel egy cetli várt az asztalomon: "Ákos, 1-es iroda!" Az frankó, de az merre van, és egyáltalán mi van ott?! Mint kiderült 3 hónap után, ott van a főnökség irodája. Bementem. Ott gubbasztott a székben egy 50 év körüli, durva súlyproblémákkal küzdő (tehát, nem duci, nem telt, nem teltkarcsú: Kövér!) Nő. Nem húzta az időt köszönéssel vagy bemutatkozással, csak elém fordította a monitorját, ahol a blogom volt megnyitva. Elmosolyodtam. Majd megkérdeztem, hogy Ő ki amúgy. Annyit mondott, hogy az aki, épp kirúg engem. Ez tetszett. Váltottunk pár mondatot, majd megzsaroltak, hogy csak akkor kapom meg a fizetésemet, ha ez nem marad így és átírom a bejegyzést és nem festek a munkahelyről, amit épp elveszítek, ennyire sötét képet. (Soha nem írok át és soha nem törlök blogbejegyzést! Ez nálam erkölcsi alapelv.) Itt azonban megígértem, hogy átírom – már csak a fizetésem érdekében is. A csaj nem volt egy lángész, mert visszatartott 5000 Ft-ot, mondván, hogy "Tartozom egy vallomással: Hazudtam. Nem adom oda a teljes összeget, amíg át nem írod! Ha átírod, visszajössz, és oda adom az 5000-et is!" Ez nem tetszett. Nincs valami jó üzleti érzékem. Ezért rábólintottam, majd haza mentem és ígéretemhez híven tényleg átírtam a bejegyzést. Kiegészítettem azzal, ami aznap velem történt, kicsit sem fukarkodva a hatásvadász túlzásokkal. A bejegyzés még durvább lett, mint volt. Munkálkodott bennem a rosszindulat akkor már. A végén én is oda írtam: Tartozom egy vallomással: Hazudtam. Nem olyanra írtam a bejegyzést, amilyenre akartad. Ezért úgy döntöttem, hogy dugd fel magadnak az 5000-esedet.

 

Paradise Solution

Ennél a cégnél kétszer is dolgoztam. Első alkalommal én álltam fel, második alkalommal Ők állítottak fel. Ez a cég egyébként egy elég korrekt vállalkozás. Persze, nekik is vannak gyerekbetegségeik, de az elvitathatatlan tőlük, hogy értenek a telemarketinghez. A központjuk egy igen impozáns épületben van a Naphegy téren az MTI épületében. Sokáig azt hazudtam mindenkinek, hogy én valójában az MTI-nél dolgozom. A call centerük jól felszerelt és ergonómiailag jól megtervezett. A hívások itt is számítógép vezéreltek, a bibi csak ott szokott lenni, hogy ezek olyan ezer éves számítógépek. Az se lepett volna meg, ha fekete-fehér képet adtak volna. A hívások sebességét itt maga az operátor szabhatja meg – ha van olyan szerencsés, hogy kedveli annyira a szupervisor és ezért ezt megengedi neki. A bérezés jól eltalált, a jutalékrendszer azonban tökéletes káosz. Kidolgozatlan. Így simán megtörténhet, hogy ugyanaz a teljesítmény az első hónapban 100 ezret ér, míg a következőben már csak 88 ezret. A cég előszeretettel dolgoztat diákokat. Mert fiatalok, nagy munkabírásúak és egyáltalán nem érdekli őket, hogy valójában mennyit ér a munka, amit végeznek. Van a cégnek 2 – 3 amolyan cégen belüli zsenije, akik tényleg nagyon – nagyon jók. Köztük is a legjobb – Pintér Laci – a mai napig is a szakmai példaképem. Az összes többi átlagos képességű dolgozót igazából csak hely kitöltésre használják. Bárkitől, azonnal és mérlegelés nélkül megválnak közülük. Függetlenül a teljesítményüktől. A kivételezgetés mindennapos. Az egyik szupervisor előszeretettel próbálja ki az új és formásabb diáklányokat. Ő egyébként a legszigorúbb, legflegmább, legirritálóbb fazon…azokkal, akiket nem dugott meg. Én szerencsés voltam, kimaradtam. Ez a típusú magatartás azonban igen elterjedt a cégnél. Kis túlzással, mindenki mindenkivel dug. Mert, ha nem teszi, közellenség. Másfél éven át dolgoztam nekik, mikor is kirúgtak. A teljesítményem csökkenésével indokolták. Igazuk volt, kiégtem. Egyszerűen nem akartam – és nem is tudtam – újság előfizetéssel házalva nyugdíjba menni tőlük. A náluk eltöltött időben elég sok konfliktushelyzet ért. Próbáltak kiközösíteni, mert a call center klimaxos hercegnőjének nem hódoltam be. Jobb mertem lenni nála. Ezért mikor lejárt a műszakom és haza mentem, Ő serényen próbálta ellenem fordítani, aki csak szóba állt vele. Aki nem akart bevonódni, azt pedig egyszerűen megzsarolta, hogy kirúgatja. Anita – mert így hívták – évek óta ott dolgozik már és minden főnök a kezéből evett. De tényleg minden, még a tulajdonos is. Pontosan tudták tehát a többiek, hogy nincs esélyük ellene. Én nem tudtam csak. Persze próbálkoztam én. Beilleszkedni is, segítséget kérni is, de semmi eredménye nem volt. Mikor az egyik kollégám sírva hívott fel, hogy azt mondta neki Anita, hogy kirúgatja, ha még egyszer meglátja, hogy velem beszélget, akkor azért megkerestem a főnökséget. Kinevettek. Azt mondták: "Anita ilyen. Meg kell szokni vagy…"  Szóval, elbocsátottak. S míg élek, köszönettel tartozom ezért nekik! Már csak amiatt is, mert ha még mindig ott kínlódnék náluk, nem ismerhettem volna meg a következő csapatot… (De úgy tűnik, nem csak én csalódtam bennük. Klikk: IDE!)

 

 


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés