"Nem számít, milyen gyorsan utazunk,

hisz a végén mind ugyanott kötünk ki!"

/ Guillermo del Toro /

Létezik egy hely a világban, amiről már mindenki hallott valamilyen formában. Lehet, hogy egy ott forgatott romantikus vígjáték kapcsán kapta fel a fejét a gyönyörű, festőien szép tájaira, de az is lehet, hogy valamilyen egzotikus főzőműsor mutatta be a turistaparadicsom legjellegzetesebb ízeit. Ez a hely pedig nem más, mint az Indonéziában található Bali. Régóta figyelemmel kísérem a kis szigetről szóló cikkeket. Olyan nekem, mint a 2. otthonom. (Az első ugye az utca…) Indonézia egyetlen olyan szegmense ez a hely, ahol az emberek szimbiózisban élnek az őket körülvevő természettel. Mindössze 4 millióan lakják. Az ottani emberek számára szent és sérthetetlen dolog az egymás iránti tisztelet. Nincs rendőrségük, mégsem lopják és gyilkolják egymást halomra, mint mi, akiknek pedig van. Az életüket egyfajta ajándéknak tekintik az Isteneiktől, de ugyanakkor azokat sem vetik meg, akik hamarabb szeretnék befejezni az életüket, mint azt a sors elrendeli. Balin található a világ első "hivatalos" öngyilkosok számára átengedett hegyvonulat. Azok az emberek, akik úgy gondolják, hogy szeretnék félbeszakítani a földi életüket, felmennek erre a hegyre és a mélybe vetik magukat. Senki nem kérdőjelezi meg a döntésüket. Tiszteletben tartják a másik embertársuk döntését. Nem nevezik őket gyáváknak, depressziósoknak, bolondoknak. Egyszerűen csak elfogadják a döntésüket. Ez persze Bali egyik kevésbé ismert arca, de hozzátartozik ez is a sziget lakóinak kultúrájába. Japánba ennek létezik egy sokkal bizarrabb verziója is. Ott egy erdő tölti be ezt a fajta igényt és funkciót. A nemes egyszerűen csak "A fák tengerének" nevezett erdő (Aokigahara) mára már egyfajta státuszszimbólummá emelkedett az öngyilkosok társadalmában. Egy átlagos évben 230 – 240 ember vet véget az életének különböző módokon az erdő fái között. Gyakorlatilag 2 naponta meghal ott valaki. Ez pedig már akkora problémát jelent a japánban fekvő Honsú tartománynak, hogy az erdőben elszórva hatalmas táblákon – gyakorlatilag – könyörögnek az arra járóknak, hogy lécci – lécci, ne legyél már öngyilkos! Legalább Te ne… (Klikk: Ide!) Egy ideig féltek attól a tartomány vezetői, hogy a szörnyű kis titkuk, ha kiderül, akkor elriasztja majd a turistákat, de a dolog pont fordítva sült el. Annyira, hogy 1970 óta tartanak úgynevezett "holttest kereső szafarit" ahol rendőrcsapatok, újságírók, önkéntesek és nem ritkán turisták is részt vesznek. (Az utóbbiak természetesen jó pénzért…) Ezt mondjuk azért már elég bizarrnak tartom. Talán csak egyetlen ennél bizarrabb dologgal találkoztam eddig, az úgynevezett test farm-al, ahol egy elkerített 100 hektáros területen tanulmányozzák a holttestek bomlási folyamatát. (Klikk: Ide!) Mindezt a szabad ég alatt, kitéve az időjárás viszontagságainak, akik egykor emberek voltak, mára azonban már csak kísérleti eszközök. Mint mikor az autók töréstesztjeihez igazi emberi holttesteket használtak fel. Mert ilyen is volt. Betekerték őket szorosan valami fáslival, aztán szépen beültették vezetőülésbe. (Klikk: Ide!) Sokan lebecsülik a halál fontosságát. Sokan pedig túl is értékelik. Miért írtam le mindezt most?! Nem biztos, hogy meg tudom ezt magyarázni. Mikor valamiben kudarcot vallok, szinte automatikusan átvillan az agyamon a halál lehetősége. Lehetőség ez sok olyasmire, amitől egy magamfajta távol próbálja tartani magát. Lehet, hogy mert retteg tőle, vagy az is lehet, hogy átélte már párszor és épp az volt, ami az eddigi öngyilkossági kísérleteihez bátorságot öntött bele. Olykor mindkettő. A tagozódott személyiség (tudathasadás), olykor Napóleon komplexussal párosul. Ilyenkor történik, hogy az alany görcsösen próbálja elterelni a külvilág figyelmét a saját magában vagy saját magán előnytelennek gondolt tulajdonságáról, hibájáról. Ahogy ugye Napóleon az alacsony termetét próbálta kompenzálni a hatalmával és a hírhedtté vált kíméletlenségével, úgy én is próbálom a külsőmről elterelni a figyelmet azzal, hogy verset írok, azzal, hogy nagyon komolyan figyelek arra, hogy pontosan fejezzem ki magam és még sorolhatnám. A halál iránti vágy, akkor jelentkezik, ha összeomlik a saját belső kis világom. Ilyesmi nem gyakran van szerencsére, de ha igen, akkor annak valamilyen formában nyoma marad. Nem szeretem magam. Nem szeretem a világot sem, amiben nekem esélyem van arra, hogy ne szeressem magam. Erre most azonnal rávágná Károlyi Éva, hogy ez önsajnálat, ez a másokra kivetített düh esete, csak meg akarom úszni a felelősségre vonást, másokra akarom kenni a saját bűneimet. Pedig ilyesmiről szó sincs. Épp, hogy azért kerülök mindig erre a mélypontra, mert egy magamfajtának a legnagyobb büntetése az, ha egyedül hagyják önmagával. Nálam az egyenesen azt üzeni: Senkinek nem kellesz! Tudjátok, sokáig adtam olyan tanácsokat másoknak (mert tanácsokat adni könnyű és baromira okosnak hisz tőle az ember magát), hogy a fájdalom is csak egy döntés. Dönthetsz úgyis, hogy nem veszed figyelembe. Átélni ugyan mindenképp átéled, de tudatosan nem engeded, hogy lassítson és akadállyá váljon az életedben. Gyakran vissza szoktam gondolni az ilyen tanácsaimra. Mert érdekel, hogy az adott probléma után is X idővel is ugyanezt a tanácsot adnám. Szóval, arra jöttem rá, hogy én képtelen lennék ezt a tanácsot alkalmazni. Az oka pedig nemes egyszerűséggel az, hogy engem soha nem a fájdalom zavart. Az egész életemet végigkísérte eddig, hozzászoktam. A fájdalom, a barátom. Ami, engem megállít – sőt, visszafordít – az valójában a hasznosság érzésének elvesztése. Akkor is jelentkezik ez, ha közbe meg van munkám, szeretek dolgozni, szeretik a feletteseim, ahogy dolgozom s olykor még meg is dicsérnek. A haszontalanság érzését bennem azok a kudarcélmények táplálják, amik bekövetkezéséhez lehet, hogy közöm sincs tulajdonképpen. Mert hiába akarok én valakivel megértetni valamit, ha egész egyszerűen nem tudja megérteni. Nem alkalmas rá. Én pedig nem tudok mindent helyettesíteni a szókincsemmel. A szellemi felfogási képességeket meg pláne nem. Így következhet be az, hogy azok az emberek, akik annak idején azt állították, hogy szeretnek, ma már nyíltan támadnak és keresik a lehetőséget a velem szembeni konfrontációra. Ha nem én teszem ellenséggé őket, maguk jelentkeznek ezért a címért. Azok az emberek, akik annak idején olyanokat mondtak nekem, hogy "örökké szeretni foglak", hogy "szeretlek szeretni" és, hogy "hiányzol" mára már vacak wudu babaként tekintenek rám, amit azért döfködnek a kötőtűikkel, mert ráérnek erre, és mert egész egyszerűen azt hiszik, hogy ezt megtehetik, nekik ez jár s nekem "nincs miért megsértődnöm" emiatt. Nagyon leegyszerűsítve: Ha nem én fordulok magam ellen, akkor azok teszik, akik annak idején szerettek – állítólag. S mert nekik ám komoly sérelmeik vannak velem kapcsolatban (emberi roncsokká váltak, tönkrementek anyagilag, ráment az egészségük a velem való kínlódásra…stb…ha még eszembe jut valami a leggyakoribb marketing szövegeik közül, kiegészítem majd a felsorolást.) amiért nekem kutya kötelességem néma csendben tűrni, hogy az előbb felsorolt hazugságokat terjesszék rólam. Sőt, egymásnak is! A többség mindenfajta pszichopata állatnak állít be, aki mellett az életük kezdettől fogva csak színtiszta szenvedés volt és fájdalom. Éveken keresztül. Mert éveken át voltak velem – vagy én velük. A befogadó közönség pedig be is kajálja minden cseppjét. Egyik lángésznek sem jut az eszébe pár egyszerű kérdés, mi szerint: Miért terjesztesz ilyesmiket olyanról, akit állítólag szerettél?! Ha ennyire hatalmas szörnyeteg, miért voltál vele éveken keresztül?! Miért nem a felejtésére koncentrálsz, ahelyett, hogy itt kígyót – békát kiabálsz róla?! S még sorolhatnám… Régóta gondolkozom ezen a jelenségen, hogy mi miatt fordulnak ellenünk az egykori szerelmeink. Nem csak ellenem, a többi férfitársam ellen is. Ez valami ősidőkből beprogramozott ösztön lehet szerintem. A méltósággal veszteni nem tudás jelensége. Nem elég, hogy véget ért az, amire nem vigyázott rendesen a két fél, még meg is kell alázni utána a másikat, minden hibáján nevetni, gúnyt űzni a fájdalmaiból. S aztán csodálni, hogy mikor már nem bírja tovább, vissza ad néhány pofont a kapottjai közül…

"A mai lányok életfilozófiája csupán annyi, hogy:

Gondolkodom, tehát vagyok, de ha nem gondolkodom,

még jobban vagyok! "

/ Lakat – A titkok őrzője /

Goethe szerint "Egy nőtől érdekből bármi kitelik: Még a legocsmányabb nemi kapcsolat is!" Azok szerint pedig nőgyűlölő vagyok, akiknek ezt idézem a kedvenc költőmtől. Mikor elsőnek olvastam ezt az idézetet tőle, azonnal éreztem, hogy mekkora igazságot is hordoz. Ezt a Nők ilyenkor automatikusan kikérik maguknak. Pedig ez az idézet nem az erkölcstelenségről szól. Ez az idézet a túlélésről szól. Ha pedig valaki ismeri a túlélést, akkor én ismerem. Tudjátok, az ilyen összeomlások közben nem csak az engem elpusztítani próbáló énem tűnik fel. Van egy pici kis szegmense az agyamnak ami, talán még egészséges maradt. Az tart életben. Még akkor is, ha az életemet valójában a halálomra való vágyakozás tölti ki. Ezt a pici kis épségben maradt részt szokták ingerelni az exeim. Persze csak akkor, amikor épp megszabadulni próbálnak tőlem. Ilyenkor szoktak elárasztani az értelmesebbnél értelmesebb közhelyes jó tanácsokkal, mint például: "Így lesz jobb mindkettőnknek! Te olyan tehetséges vagy, biztos feltalálod magad! Nem akarok a karriered útjába állni! Csak visszafoglak a fejlődésedben! Jót fog tenni az önálló élet! Sokat tanultam melletted! Sokat köszönhetek Neked!" A dolog szépséghibája az, hogy ez nem más, mint közönséges hazugság. Nem csak maga a gesztus nem őszinte, ezen dolgok őszintén kívánása a másiknak hanem, maga a kívánságok tartalma sem! Nem kell valami sok ész hozzá, hogy az embernek feltűnjön az égbekiáltó logikátlansága ezeknek a bazira jó kívánságoknak! Ha ugyanis mindezek igazak és tényleg őszinték lennének, akkor ezek nem egyfajta búcsú üzenetként hangzanának el. De úgy hangzanak. Két alkalommal történt eddig az, hogy nálam élt az adott lány. Egy albérletben laktam kettővel is. Egyik sem tudott főzni, de egyáltalán egy kicsit se. Rögtön a 4. napon megbántam az elsőnél, hogy belementem egy ilyen játékba. Amikor azok a kapcsolatok véget értek szépen mindkettő visszaköltözött anyucihoz. Ha azonban felnőtt, önálló Nők lettek volna és nem anyucihoz vágytak volna vissza (esetleg mondjuk, mert nem lett volna családjuk) akkor nagyon átgondoltam volna, hogy mikor és legfőképp hogyan rakom ki…és hova. Ez a legkényesebb része az emberi kapcsolatoknak, a szétköltözés. Az egyik fél már szabadulni akar, a másik is talán, de néha a körülmények nem adottak ahhoz, hogy azonnal és fájdalommentesen létrejöhessen ez a gesztus. Ilyenkor a felek, maradnak egymás nyakán és, ha elég primitívek, akkor ezt egyfajta szándékos bántásnak tekintik az épp elköltözendő féltől. Sok ilyen szituációt láttam már és párat magam is átéltem. Három alkalommal volt, hogy én voltam vendég az aktuális párjaim lakásaiban. Az én ottani elköltözéseim mindig nagyon emlékezetesre sikerültek. Volt, akitől úgy költöztem el, mintha vígjátékot forgattunk volna. Intelligens volt szerencsémre, annyira, hogy felismerje, hogy egy olyan múlttal rendelkező ember számára ez nehéz dolog. Rengeteget foglalkozott velem. Őszintén hitt benne, hogy lehet kivétel és békében – sőt, barátsággal – is el lehet válni egy magamfajtától. Az utolsó pillanatig türelmes volt s egy percig sem éreztette, hogy a terhére lennék. Pedig tudtam, hogy legbelül, mégis hiszen már nem voltunk szerelmesek egymásba. Nem akart megalázni s bár már nem látta bennem a férfit, de az embert még igen. Fontos volt számára, hogy ne mocskoljuk be a közös múltunkat azzal, hogy én elköltözöm. A költözésem gyakorlatilag vihogások váltakozása volt. Úgy váltunk el, mint a legjobb barátok. Ő az óta már feleség és anya. Az elválásunk után 8 hónappal én mutattam be a mostani férjének. Azóta is jó kapcsolatban vagyunk, és szinte családtagnak tekintenek. Még úgyis, hogy az óta elköltöztek az országból. Persze, nem mindig van ekkora happy end a dolgok végén. Volt ugyanis olyan, aki mindent ennek a tökéletes ellentéteként vezényelte le. Úgy kezdte, hogy elpanaszolta a vélt sérelmeit – nem kicsit túlszínezve – gyakorlatilag bárkinek aki, csak köszönt neki az utcán. Ez még nem is zavart volna, ha az igazat panaszolta volna el. Sajnos azonban nem sok esze volt szegénynek, ezért rengeteg történetet kiszínezett, átírt, túldramatizált. Azt hitte, hogy egy látványossá írt mese majd a saját mártírságát még hitelesebbre rajzolja. Mindkettőnknek volt már valakije, amikor elváltunk. Az elválás nagyon sajátosra sikerült. Egyik péntek délután arra értem haza a munkából, hogy a kulcsaim már nem nyitják az ajtót. Zárat cserélt. Kizárt. Mindenfajta előzetes bejelentés nélkül. Még csak nem is veszekedtünk előzőleg, hogy ez indokolt legyen. 19 napnyira voltam a költözéstől, a cuccaim felét már akkor elvittem. Született is erről egy dalom akkoriban "Fogtam a zsákom, néztem csak a lakatot – Hiába volt kulcsom, új zárakat rakatott!" (A teljes műért: Klikk ide!) Szóval, kizárt a lángész. Elsőre ez nagyon megijesztett. Úristen, hol fogok ma aludni?! – gondoltam magamban, de aztán automatikusan bekapcsoltak a túlélési ösztönök. Pár másodpercen belül, csak úgy záporoztak az ötletek a fejembe a folytatást illetően. Annyira, hogy le kellett üljek a lépcsőre, hogy kicsit rendezzem a gondolataimat. Azonban csak nem hagyott nyugodni annak ténye, hogy gyakorlatilag kizárt az, aki 2 hónapja még arról beszélt, hogy hány gyereket is szeretne tőlem, mert Ő érzi, Ő tudja, hogy én jó apa lennék, jobbak, mint az eddigi pasijai. El is bőgtem magam, ahogy megrohantak az érzelmek. Ez jó, a sírás fontos dolog! Megtisztít bennünket. Engem ott azonban nem tisztított meg. Sőt, még jobban bemocskolt. Iszonyat dühös lettem és úgy döntöttem, ez nem maradhat méltó válasz nélkül. Felhívtam hát, az én híres Félix barátomat. Félix egy több diplomás arisztokrata úriember, aki hobbiból lop. Nem vicc! Az ország 4. leggazdagabb családjának egy szem kicsi fia. Nem azért tesz ilyesmiket tehát, mert rá van szorulva hanem, mert súlyos kleptomániában szenved. Rá van tehát szorulva a saját kényszerbetegségének tüneteire. Amit lop, általában az útjába kerülő hajléktalanoknak ajándékozza. Nem tartja meg, nem érdekli. Fura figura, de egy nagyon jó ember amúgy. Olyan, mint a Briliáns csapda című filmben a mester tolvaj, akit Sir. Sean Connery alakít. Jóképű, gazdag és addig senki nem mondaná meg róla, hogy tolvaj, amíg rajta nem kapják. Néha a legbizarrabb dolgokat lopja el, pusztán csak azért, hogy kiderüljön, képes-e rá, képes-e ellopni úgy, hogy ne vegyék észre. Ilyen volt, amikor több doboznyi intimbetétet lovasított meg egy Dm-ből vagy, mikor gyakorlatilag egy teljes újságos standot kihordatott az egyik Tesco biztonsági őreivel, mondván, hogy jött az "eladhatatlan" Playboy-okért. Nagyon nagy arc a fiú. Szóval, felhívtam és elmeséltem neki, hogy jártam. Szinte magam előtt láttam, ahogy pajzán fény csillan meg a szemében. Alig 11 perc múlva ott állt előttem teljes életnagyságban egy haverjával, akinek legalább 9 másodpercbe került kinyitni az exem újonnan beszerelt biztonsági zárjait. Én azonban nem elégedtem meg ennyivel úgyhogy, az új zár helyére egy még újabb zár került. Zárcserére csak egy másik zárcsere lehet a méltó válasz! J Szóval, szépen bementem a lakásba, és míg a többi cuccomat csomagoltam magamra zártam az ajtót. Majd kicsit megéheztem ezért készítettem magamnak egy rántottát és megnéztem a kedvenc Mel Gibson filmemet, a Rettenthetetlent DVD-n. Közben megérkezett az elem és nem értette mi történt a kulcsaival. Olyan 40 percen át próbálgatta bedugni a kulcsait a régire láthatóan egyáltalán nem hasonló zárba. A legszebb, hogy közbe eszébe sem jutott, hogy netán ki van cseréve a zár, hogy netán én csinálhattam. Eszébe jutott viszont a lakatos, aki kicserélte a zárat még az érkezésem előtt. Fel is hívta, majd 20 percen át veszekedett vele és szidta, ahogy engem szokott. Közben én bent néztem a DVD-t, majszoltam az isteni rántottámat és hatalmasakat röhögtem a hülye libán. Azt hiszem kb. 1 óra telhetett el, mikor sorra kerültem s a telefonom kijelzőjén megvillant a neve. Felvettem. Kérdezte, hogy dolgozom-e még. Mondtam, hogy nem. Akkor úton vagyok hazafelé?! Nem. Jó, csak mert zárat cserélt szóval, oda már ne menjek, de most amúgy Ő sem tud bejutni. Mondtam, hogy oké, de ezt nem vártam volna Tőle. Erre annyit mondott: "Leszarom!" majd lecsapta. Hát…én is – gondoltam magamban, és néztem tovább a filmet. Fél óra múlva megérkezett a lángész barátnője s már ketten próbálták szerencsétlen kulcsot a zárba erőltetni. A csajszi már kezdte felismerni a helyzetet, hogy ez bizony, nem ebbe a zárba való. Az exem vele is összeveszett és a csaj faképnél hagyta sértettségében. Már olyan éjfél körül járt az idő, mikor úgy gondoltam, eleget kapott. Kinéztem az ablakon és az exem a fal mellé roskadva pityergett. Tökéletesen lemondott önmaga bárminemű megmentéséről. Kinyitottam az ajtót. Az arcán hatalmas döbbenet. Szinte el sem hitte, amit lát. "- Te, végig bent voltál?!" – kérdezte elcsigázott hangon. Természetesen! "- De hát, én meg az óta is itt dörömbölök, meg telefonálgattam össze vissza, mint egy hülye! Miért csináltad ezt velem, nem számít, hogy a munkából jöttem és hulla fáradt vagyok?!" Elmosolyodtam…majd annyit mondtam: Leszarom! Aztán elé dobtam a kulcsokat és leléptem. Olyan 1 hét múlva visszamentem a cuccaimért, amikor tudtam, hogy épp dolgozik. Hagytam neki egy 9 oldalas búcsúlevelet, majd a többi cuccomat is elvittem oda, ahol a zárcserés incidensünk óta laktam. Egy hajléktalanszállóra… Az életemet nem nulláról, mínuszból kellett újra építenem. Mert nem bírt ki Miss. Lángész még pár hetet azért, hogy elég pénzem lehessen arra, hogy biztonságosan elköltözhessek. A dolog nagyon sokáig nyomasztott. Hatalmas volt a kísértés arra, hogy tényleg – szándékosan – tönkre ne vágjam az életét az ilyen húzásaiért cserébe. Aztán mégse tettem meg. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy azt terjessze, hogy igen. S ugye ki hinne egy nincstelen kis senkinek egy köztiszteletben álló bankárral szemben, aki könnyeit potyogtatva játssza a meggyötört, tönkretett emberi roncsot?! A művésznő az óta is nyomon követi az életem minden egyes pillanatát. S bár beszélő viszonyban nem vagyunk, automatikusan az ismerősei lesznek az én új ismerőseim a Facebook-on. Ahelyett, hogy örülne, hogy valóra vált az álma és elköltöztem, Ő továbbra is követ és terjeszti rólam az mesterségesen megkomponált szentírást. Sosem voltam szent és tényleg semmim sincs, amit elvehetnének tőlem az ilyenek – a lelkemen kívül, de ahhoz meg nem elég intelligensek – de az ilyenek kapcsán tanultam meg, hogy az élet néha elvárja, hogy visszaüssünk. Olykor az emberek nem méltatják egymást még annyi figyelemre sem, hogy megengedhessék maguknak a méltóságot és a múltjuk iránti tiszteletet. Nem vagyok jó ember, mert 34 éves fejjel még mindig semmim sincs, szóval, valamit csak nagyon rosszul csinálhatok, de nem hiszem azt, hogy azoknak az embereknek megalázniuk, kigúnyolniuk engem pusztán amiatt, hogy Ők jobb anyagi helyzetben vagy magasabbra predesztinált társadalmi rétegben vannak, mint én. Azért mert semmi nincs, még nem azt jelenti, hogy bármit megtehetnek velem. Akik ezt értik, azoknak ezt nem kell külön leírnom. Akik pedig nem értik, azoknak felesleges leírnom, mert csak akkor és úgy képesek felfogni, ha ezt a tetteimmel éreztetem. Az embereket szavakkal, az állatokat tettekkel neveljük…