Prológus: Hajnali 4 óra múlt néhány perccel. A szoba hőmérséklete 24 fok. A testemé pedig 39.5. Lázas vagyok. Nem tudok aludni. Nem tudom, hogy a láz miatt-e vagy a lelkemet kínzó érzések és az agyamba cikázó gondolatok miatt-e. A lényeg, hogy nem érzem magam jól. Nem, nem csak a láz miatt. Úgy döntöttem hát, hogy trilógia lesz a Programozott elavulás című bejegyzéseimből. Ez itt a harmadik rész. Rólam fog szólni…
Pár egyszerű kérdés, de van e rá válaszod,
Az ellenség vagyok vagy inkább a támaszod?!
Így az operáció után lassan 1 hónappal már úgy gondolom, hogy ideje lenne egészségesnek érezni magam. Nincs ez így azonban. Nem csak a fájdalmaim miatt. Hatalmába kerített valami mély fásultság. Ősszel szokott ilyesmi történni velem egyébként, Október környékén. Most azonban még csak Június van. Szóval, virít rajtam egy takaros kis műtéti heg, amit még mindig jegelgetek, de olyan hatalmas változásokat nem tapasztalok a gyógyulás útján. Türelmetlen vagyok?! Lehet. Persze, nem véletlenül írom le mindezt most ide. Ha bárkinek csak úgy elmondanám, automatikusan azt mondaná, hogy menjek vissza az orvoshoz. De én nem akarok visszamenni az orvoshoz. Még csak 33 éves vagyok s nem valami megkeseredett magányos nyugdíjas. Egyszerűen ki kell ezt bírnom. Viszont akadályoz a hétköznapjaimban ez az állapot. Érdekes dolog történt velem ma este például. Mivel mindenki, aki fontos nekem, most épp a Balatonba áztatja magát nyomatékosan megtiltva nekem, hogy nehogy én is ezt meg merjem tenni, mert akkor Ő mégis, hogy számol el a családja előtt ezzel, így maradtam a lakásban, a 4 fal között. Igen ám, de 2 – 3 nap után már lassan felzabálnak a falak. Ki kellett mozdulnom. Szépen felöltöztem hát, és elindultam sétálni. (Lázasan…) Alig hagytam el a lakást, mikor azt vettem észre, hogy gyakorlatilag sietek. Sietek: Sétálni??! Szóval, átlagosan 4 percenként kellett magamra parancsolni, hogy sétálni az ember nem szokott rohanni. Szépen elsétáltam tehát, a Duna partra. Mire oda értem, levegőt is alig kaptam. Ekkor tudatosult bennem, hogy sokkal rosszabb állapotban vagyok, mint azt hittem. Persze, ettől még emelni akartam a tétet és szépen letipegtem a Dunához. Leültem egy lépcsőfokra és, mint József Attila a Dunánál című versében, elmélyültem a saját gondolataimban. S arra jöttem rá, hogy ez egy ördögi kör tulajdonképpen. Velem általában mindig ugyanaz történik. Még csak esély sincs meglepetésre. Gyakorlatilag nincsenek barátaim. Illetve, de vannak: Csak nem elérhető távolságban. Valójában haverok nincsenek. A haver, akit ilyenkor az ember felhív, akivel beül valahova és a segítségével képes elfelejteni ezt a meddő állapotot. Nincs, akit felhívjak. De nem csak itt a fővárosban, sehol. Igazából a Balaton környékén ugyanúgy nincs, mint a Duna túlsó felén a Jászságban. Valójában olyan vagyok, mint egy rosszindulatú daganat. Aki a saját sikereinek nem tud örülni eredendően sem (mivel ugye sajátjai nincsenek) mikor meg másik sikereinek örül, akkor azt a környezete nem érti, kineveti, mert olyan emberekből áll a környezete, akik csak néznek dolgokat, de nem látnak. Ez egy igen faramuci helyzet, mert azok sikereit tekintem eredménynek, akiket azok tartják nevetségesnek, akik valamilyen szinten meg engem tartanak számon. Tökéletes paradoxon. A párkapcsolataim sajátosságai is innen erednek. Amióta az eszemet tudom, két féle módon jutottam Női társasághoz. Az első, hogy beleszerettem valakibe és addig küzdöttem érte a magam sekélyes eszközeivel, míg végül egyszerűen beadta a derekát már szerencsétlen. A másik pedig, amikor nem szerettem az illetőt…egy kicsit sem tényleg…egyszerűen csak valami módon kihívást láttam a meghódításukban. Szigorúan szakmai kihívást. Pusztán az adatok érdekeltek: Mennyi idő alatt érem el a kitűzött eredményt. Ez utóbbi volt a siker leggyorsabb és a legrövidebb forrása…mert, az esetek többségében a vártnál sokkal rövidebb idő alatt értem el a céljaimat. Azért mert ennyire jó vagyok, vagy azért mert ennyire alacsony volt az áldozataim erkölcsi tartása: Nem tudom. Nem is érdekel. Ami, érdekes az a folytatása volt a dolgoknak. Elindult egyfajta versengés. Versengés: Értem! Ez valami felfoghatatlan. Persze, legyezgette az egómat rendesen akkoriban ez a jelenség. Egyfajta pszichoaktív drogként hatott az agyamra. Borzasztóan intenzív élmény volt. Fődíjnak érezhettem magam. Pedig a valóság teljesen más volt. Nem, hogy fődíj nem voltam, de még csak egy kicsi vigaszdíj sem. Az ilyen versengések egy idő után az ellentétére változtak. S azok, akik eleinte értem harcoltak, hogy a lehető legtöbb időt töltsek velük, egy idő után már azért küzdöttek, hogy nehogy találkozzanak velem véletlenül, nehogy magyarázkodniuk kelljen a családjuk előtt a személyem kapcsán. S ez bizony eddig, minden egyes alkalommal így történt. Annak idején én dobtam ki azokat akik, nem győzték a szexuális étvágyamat, mostanra pedig valószínűleg én jutnék már erre a sorsra, mert nyilván rég nem vagyok már valami nagy lepedőakrobata. Épp ma néztem, hogy annyi pattanás van rajtam, mint egy pubertáskori kamasz gyereken. Az én hormonháztartásom nem felborult hanem, egyszerűen már nem létezik. "Rajongóból lesz a legjobb ellenség!" – mondotta annak idején Popper Péter. A rohadék mindenképp én vagyok. Ha nem teszem a dolgom azért, ha pedig igen – se ennek következményeként érzelmi függőség alakul ki – akkor pedig azért. Így lesz a hőn áhított Lakatból, közellenség. Elrettentő példa…
Egyedül szemben én, az egész világgal,
Tankok ellen, gyümölccsel és virággal…
Szóval, ültem az egyik lépcsőfokon és néztem a Duna vízén versenyző turistákkal teletömött hajókat. (Tényleg versenyeztek egymással, mert én hajót még ilyen gyorsan haladni és megfordulni, még John Woo filmekbe sem láttam!) Közben azon gondolkoztam, hogy vajon van-e kiút ebből az állapotomból. (Igen, tudjuk Évike: Költözzek szépen el a francba! Köszönjük…) A valós probléma tulajdonképpen a dolgokhoz való hozzáállásomban keresendő. Sokan hiszik azt, hogy megtanulni külön tanítás nélkül is lehet. Ez nem igaz. A tanítás nélküli tanulás ugyanis valójában nem tanulás hanem, valami új létrehozása. Fejlesztés, fejlődés, feltalálás. Néhány évvel ez előtt megkerestem néhány pszichológust. Vadidegeneket. Volt, akikkel hónapokon át leveleztem. Arra kértem őket, hogy mentsenek meg. Önmagamtól. A többség sajnos már az első körben kiesett: Nem értették. A végére mindössze 2 szakember maradt. Mindketten sejtették, hogy mi is a baj velem – az asperger szindrómán felül – de az egyik mikor megtudtam, hogy nem tudnám kifizetni a 18.000Ft.-os óradíját, azonnal lelépett és soha többé nem írt többé. (Hozzáteszem: Ha ki tudtam volna fizetni sem fizettem volna ennyit Neki óránként. Egyszerűen, nem ért ennyit a tudása.) Aki viszont maradt, Őt nem érdekelte a csóróságom. A szakmai kihívást látta bennem. S bár személyesen, mindössze kétszer beszéltünk 2 – 2 órát, az életemre epikus hatást tett. Aztán…elvitte a rák. Sokan egyébként nem érti, hogy tulajdonképpen mi is a bajom magammal, mi is a bajom a világgal, és ha rákeresnek a nevemre, akkor miért csak a legnagyobb beszólásaimat dobja ki rólam a kereső. Régóta gondolkozom magam is ezen. Ez egyértelműen nem normális viselkedés. Mára ezt már olyan szintre fejlesztettem, hogy már akkor is letiltanak, ha valakit dicsérek a beszólásomban. Pedig látszólag semmi bajom: Álommunkám van, a kollégáim szeretnek, Éva világszínvonalú pörköltet csinál nekem – pedig már a háta közepére sem kíván – el vagyok hízva, tehát nem éhezem, tehát jól vagyok tartva, a hülye blogomat majd fél millióan olvassák s bizonyos közösségekben mérvadónak számít a véleményem. Mi a bajom akkor mégis?! Az, hogy meg van mindkét lábam vagy mindkét kezem?! Lehet, hogy az sem sokáig. A testem iszonyatos sebességgel használódik el. Ezt főként a fogaim állapotán vettem észre. Pedig rendszeresen fogat mosok, meg minden mégis, a fogaim olyan törékenyek, mint valami karácsonyfadísz. Emellett kopaszodom és lassan Bruce Willis fejem lesz. A hasam már az operáció előtt is rendszeresen fájt egy ponton. Annyira, hogy fel – felriadtam rá éjjelente. Alig két napja pedig azt figyeltem meg, hogy a jobb fülemen keresztül hallom, ahogy bent dobog a szívem. S bár, ez így elsőre tök viccesnek hat, pontosan tudom, hogy nem normális. Hipochonder lennék?! Lehet. Pedig nem dohányzom, nem iszok alkoholt, energiaitalokat, kávét s még csak csokit sem eszek. Abba fogok belehalni, hogy semmi bajom nincs…
Neked jó legyen, más nem érdekel,
Egy magamfajta mindig csak mérlegel…
Láttam ma este az egyik kereskedelmi csatornán egy interjút a híres byAlex nevű élőlénnyel. Hasonlónak éreztem magam hozzá. Ijesztően ugyanazok a dolgok érdeklik, mint engem és a dolgok nagyobb százalékában még a véleményünk is ugyanaz. Mindig is érdekeltek az ilyen fura megosztó személyiségek lelkivilága. Ezért nézek Muzsika TV-t, ezért nézek utána Jolly és a Románcok diszkgráfiájának és ezért van, hogy nem utálok minden olyat, amit úgymond: Illik. Fenntartásokkal fogadok mindent, amit a társadalom kivet magából és eltaszít. Elemző típus vagyok. Egyik olvasóm írta a "Hazug eretnek" című versem kapcsán, hogy valójában én nem az életbe való vagyok, hanem Isten laborjába. Ott aztán méricskélhetnék tetteket, motivációkat, hogy az emberek mit miért tesznek, nem tesznek, gondolnak, nem gondolnak. Ebben azért lehet valami…remélem a nagy főnök odafent is olvassa a naplómat. Néhány napja egyébként szintén az egyik olvasóm felhívta a figyelmem egy videojátékra, aminek a főhőse – szerinte – nagyon olyan, mint amilyen én magam is lettem. Az úriember Wade Winston néven látta meg a napvilágot. Aztán 33 éves korában, miután élete szerelme elhagyja a legjobb barátja miatt még, rákot is diagnosztizáltak nála. A betegség végső stádiumában járó főhős – vesztenivaló híján – jelentkezik a hadsereg "X – WEAPONS" programjába, ahol szuperzsoldossá képzik. Mindenkinek csomó szuper képesség jut, egyedül neki jut csak egy: A regenerálódás. A sebei gyorsan gyógyulnak, viszont az előrehaladott rákot már nem képes megállítani, csak lassítani. Wade Wilson tehát, elfelejti emberi, haladói mivoltát és magára vörös hacukát öltve attól fogva Deadpool-nak nevezteti magát. Elindul, hogy rendet tegyen a világban és azok életét elvegye, akik mások életét nyomorítják meg. Ez eddig egy teljesen átlagos akció játék története. Igen ám, de a csavar itt következik: Deadpool bolond! A szó legszorosabb értelmében. S bár fél lábbal már a sírban van, ezt azonban egy pillanatra sem veszi komolyan. A játék valójában egy folyamatos és véget nem érő vígjátékra hasonlít, ahol a főhős folyamatosan beszólogat, oltogat és lealáz mindenkit, aki csak az útjába kerül. Nagyon szórakoztató tényleg! Főleg, aki szereti a pikáns humort. (Az alant elhelyezett videót tekintse meg egyébként az, akit érdeklik a további részletek a téma kapcsán.) Hamarosan egyébként úgy néz ki, hogy megtérül a sok és állandósult grafomániám. Film készül az egyik forgatókönyvemből. Igazi mozifilm. Eredetileg egy drámának szántam csak aztán többek tanácsára írtam bele néhány akció jelenetet. Így lett a lélektani drámából egy akció mozi, amit Magyarország legképzettebb harcművészei segítségével fogjuk leforgatni 2014 nyarán. Vetíteni 2015. január környékén fogják a mozik. A történet, a szereplők, a rendező már adott. Most épp a szponzorok felhajtásánál tartunk. Hozzávetőlegesen 350 – 400 millióból már kijön egy ilyen film. Nincs benne semmi extra költség, nincsenek benne drága speciális effektusok, csak színészi játék és dinamikus vágások. Persze, addig még közbe jöhet ezernyi probléma, ez Magyarország. Nincsenek illúzióim. Reményeim szerint azonban, semmi nem fog közbe szólni és végre a sok hülye magyar "közönségfilm" között lesz, majd a miénk, ami kicsit más szemszögből mutatja be az apa – lánya kapcsolatot. Most jut eszembe, hogy kérdeztétek néhányan, hogy hova lettem megint a Poet.hu-ról. Hát, drága barátaim: Letiltottak. Ismét. Megint elkövettem a hibát és lemertem írni az oldal moderátorainak a minőségéről a véleményemet s ez azonnali kizárást vont maga után. Pedig azt hinné az ember, hogy 2013-ban már nincs kommunizmus, mert a szólásszabadság legyőzte. Tévedtem.
Epilógus: Hajnali 5 óra múlt 37 perccel. A szoba hőmérséklete 26 fok. A testemé pedig 39.03. Lázas vagyok. Nem tudok aludni. Azt gondolom, hogy a láz miatt, mert már kiírtam magamból a gondolataimat, mégsem vagyok álmos egy kicsikét sem. A lényeg továbbra is az, hogy nem érzem magam jól. Pedig már megtisztult a lelkem. A láz azonban úgy tűnik, nem csak a testemet tartja életben. A tudatomat is...