Enyém volt régen az egész város,

A fénynek tudója voltam: Halállal határos…

Gyógyulás. Az egyik legfontosabb tényező az életemben. Nem csak most, amióta élek. Egész eddigi életemet végigkísérte. Több okból kifolyólag. Egyrészt mert máig hordom magamban a szüleim által okozott sebeket, amik – remélem – folyamatosan gyógyulnak, regenerálódnak. Másrészt pedig mert épp a magamban hordozott sebek miatt okoztam másoknak is igen mély és lassan gyógyul sebeket. Beteg – olyan 5 évvel ezelőtt – egyáltalán nem voltam. Komolyan, abszolút semmi bajom nem volt. Éltem az elpusztíthatatlanok hétköznapjait és mindenkiről azt gondoltam, hogy csak sajnáltatja magát, akik kórházba kerültek vagy csak bármiféle kezelésre jártak. Aztán olyan 5 éve elkezdtek elromlani a dolgok. A dolgaim. A szerveim. Rendszeresen elájulgattam például a Blaha Lujza téren. Pedig az milyen férfiatlan dolog már! Egy igazi Férfi, minimum a Hősök terén ájul el. Nem vagyok igazi Férfi, csak egy bóvli hamisítványa. Nekem hát, a Blaha Lujza tér jutott. Iszonyatosan zavart ez engem akkoriban. Maga az elájulás ténye. Hát, inkább simán csak haljak meg, de ne elájuljak basszus, mint valami liszt érzékeny, napallergiás albínó! Az elájulás a kis vézna rakás szerencsétlenek osztályrésze, meg a Barátok közt-en nevelkedett nyugdíjasoké, nem egy "életerős" fiatal – na, jó: középkorú – férfiaké. Viszont egy időben én elájulgattam bizony a Blahán. Volt, hogy csak hetente kétszer, de olyan is, hogy akár 1 hónapig se! A lefolyása mindig ugyanaz volt. Az elsőnél azt sem tudtam, hogy ez maga az elájulás intézménye. Azt vettem észre magamon, hogy minden lépés után, amit megtettem homályosabbá válik előttem a világ. Szép fokozatosan. Annyira fokozatosan, hogy ha közben megálltam, akkor az állapot sem romlott tovább. Viszont 4 – 5 lépés után rendszerint jött a lámpaoltás effektus. A dolgok minden esetben ugyanúgy történt: Mentőt, hívtak, az bevitt valami kórházba. Ott várnyomás mérés, pár alapkérdés, hogy szedek-e valami gyógyszert, van-e valami ismert betegségem, stb. Majd szépen elengedtek mondván – csak a meleg miatt volt – igyak többet. A számmal. Az egyik ilyennél már megkérdeztem az aktuális orvost, hogy oké, hogy megkérdezik minden alkalommal, hogy van-e valami ismert betegségem, de akkor mi van, ha ez egy – általam – nem ismert betegég tünete. Volt hümmögés, majd megdicsért, hogy ez egy nagyon érdekes feltevés, de a diagnosztizálást inkább ne erőltessem…az az Ő dolguk. Ez után még 2 ilyen összeesésem volt. Lassan 4 éve már semmi. Az utolsónál emlékszem, csak egy pillanatnyi eszméletvesztés volt (javultam?) s akkor oda tipegett hozzám egy 60 év körüli nénike és sosem fogom elfelejteni, a következő kérdést szegezte nekem: " – Fiatalember, jól van?! Csak mert én itt dolgozom szemben a virágboltban és szoktam látni, ahogy jön magához a mentő mindig. Ide szokott járni, összeesni?!"  Ide. Azóta azonban szerencsére semmi. Akkoriban egy medikus ismerősöm – Judit – pikáns kis összeesküvést állított fel, mi szerint: Autoimmun tünetegyüttesem van. Akkoriban még nem volt Dr. House, hogy ez annyira divatos lehessen, mint most, így Judit a leleteimből és az elbeszéléseimből következtetett erre. Hosszas unszolás után rávett, hogy bemenjek az egyetemi klinikájukra, hol ők tanulnak s engem vizsgáljon ki az Ő kedvenc professzora. Belementem, kivizsgált. Az egyébként lélegzetelállítóan szép professzor-nő ( ! ) majd fél napon keresztül vizsgálgatott és kérdezgetett. Minden érdekelte – nem csak a telefonszámom – és semmi sem kerülte el a figyelmem. Emlékszem, még az aktuális pattanásaim is pontosan össze lettek számlálva, mert, hogy a bőr jelenlegi állapota, vitaminháztartása, stb. Olyan jó fej és szép 50 év körüli doktornőt az óta sem láttam. Mindössze 4 nap alatt kész lett a diagnózis: "- Ákoskám, igaza volt a kolleginának! Hasimoto alapos gyanúja áll fenn!" Akkoriban engem nem nagyon érdekelt ez a dolog. Az elájulgatásaim elmaradoztak és ez nekem tökéletesen elég is volt. Semmiféle orvostudomány által még nem gyógyítható hülyeséggel nem akartam elrontani a kedvem. Aztán eltelt 5 teljes év s mostanra ott tartok, hogy szinte mindent tudok arról, amit úgy hívnak: Hasimoto – thyreoditis.

Egy dallam most köztünk a híd,

Ritmusra dobban a szív!

Mostanában fura jeleket veszek észre magamban. A viselkedésemen. Öregszem. Úgy értem: Tényleg!  Ezt onnan ismertem fel, hogy egyre gyakrabban felejtődöm a Muzsika TV-n, ahol orrba – szájba adják le a gagyibbnál – gagyibb lakodalmas nótákat, meg mondvacsinált "előadók" a jó ízlés elleni nyílt támadásaikat. Szóval, mostanában azt vettem észre, hogy – tudományos – érdeklődéssel nézem végig még Balázs Pali tökéletesen ízléstelen videoklipjeit is. Érdekelni kezdtek ezek az emberek. Tehát, vagy öreg vagyok, vagy hülye…esetleg egy hülye öreg. Nem tehetek róla, de valahogy érdekelnek a körülöttem élő emberek. Azok, akik alkotnak – ha az alkotást többnek tekintjük, mint az aktuálisan hatalmon lévő kormány becsmérlését. Érdekelnek az alkotók. Szóval, tágra nyitott szemekkel nézem végig, amikor Balázs Pali vagy épp Bunyós Pityu mesél arról, hogy számára, mit jelent a zene, a közönség és az általuk énekelt dal. A környezetem persze mindettől mereven elhatáródik és szelíd undorral kezeli. A hiba természetesen az én készülékemben van. Mindig olyan dolgok érdekelnek, amikre a többség magasról tesz. Ki a francot érdekel, mondjuk, hogy hova lett a 90’-es évek sztárja, Kadlott Karcsi vagy épp, hogy miért nem tud a kutya sem arról, hogy Kaczor Ferinek több platina lemeze van (szám szerint: 10 !) mint, Ákosnak?! ENGEM! Engem érdekel! Milyen gagyi vagyok, igaz?! Meg nyilván azért van ennyi platina lemeze, mert az országban ennyire sok embernek nincs ízlése, ugye?! Pedig nem. Nem ugye! Kaczor Ferire egyébként tök véletlenül figyeltem fel. A lányát évek óta ismerem személyesen is és épp ma kaptam fel a fején az egyik – szerintem – zseniálisan megírt Kaczor Feri dalon, s mikor rápillantottam a képernyőre épp ki volt írva a neve. A vezetékneve egyből ismerős lett. Majd leesett! Basszus: Ezért volt nekem annyira ismerős a Vera apja! Mindezt épp fordítva! Mindezt úgy, hogy a dalára kaptam fel a fejem s az vezetett vissza a kapocshoz a lányával. Szóval, divat lett nálam a gagyi. Sőt, azt figyeltem meg, hogy minél jobban figyelsz rá, annál kevésbé tartod gagyinak. Nem a dal tehet arról, hogy az előadásmódja gagyi. Az utóbbi időben kissé beleástam magam a trendiségből utált és fikázott vidéki haknizásból élő kisbetűs sztárok munkásságába. Nem mindenki érdekelt, csak azok, akik alkottak valami emlékezeteset, akiktől hosszabb gondolkozás nélkül is – szinte azonnal – eszembe jutott néhány dalcím. Vidéki parasztgyerek vagyok, mégsem volt ilyen sok. Ugye, adva volt a már említettek és rajtuk kívül még 3 – 4 név. Nem sok. Érdekelt, hogy ezek az emberek mit csinálnak. Mert valamit mindenképp jól csinálhatnak, ha még 15 – 20 év múlva is eszembe jut a nevük, sőt: Látom őket fellépni különböző alacsony költségvetésű csatornákon. Arra jöttem rá, hogy a többségük valójában nem tett más az elmúlt időkben, mint a régen megírt slágereit énekelgette. Semmi milliós házak, semmi nyugati kocsik, csak pár megélhetési hakni. Aztán van köztük 1 – 2 olyan előadó is, aki túlnőtte a falusi haknikat és ma már nagyobb sikereket értek el – az új dalaikkal – mint, annak idején, amikor csak a Kadencia kiadó gondozta a kazettáikat. Ilyen volt például Csóré Béla, akitől én pár nappal ez előttig egy hangot sem hallottam, de az egész gyerekkoromat végigkísérte a neve, mert a szomszédjaink – mind cigányok voltak – gyakorlatilag minden korombeli gyereket elvertek az utcába, ha mikor megkérdezték, hogy ki a kedvenc énekese és a szerencsétlen préda nem egyből a Csóré Béla nevét vágta rá. Pár nappal ezelőttiig azt se tudtam ki fia-borja Csóré Béla, de a mai napig azonnal eszembe jut a neve, ha az utcán meglátok egy felém közeledő romát. (Halkan jegyzem meg, hogy Ő egy művész – szerintem. Jól énekel. Nagyon jól! Az agyon reklámozott Bódi Guszti és a Fekete szemek még sehol nem volt, amikor neki már kilószámra vették a kazettáit a Szolnok megyei romatelepek. Pedig abszolút nem értek a zenéhez…) Ugyanilyen megdöbbentő átalakuláson ment keresztül például a Kaczor Feri néven énekelgető előadó is, aki több mint 40 éve zenél és magas színvonalon játszik különböző hangszereken is. Szóval, vannak köztük, akik igenis megdolgoztak a sikerért és nem azért playback-elnek a Muzsika TV-n, mert gagyik hanem, azért mert ebben a műfajban – mert ez igenis egyfajta műfaj, amire komoly igény van – a közönség egyszerűen nem igényli az élő fellépéseket. Mert nem az a világ. Annak idején Lagzi Lajcsi is pont így kezdte. Aztán neki hatalmas szerencséje volt, mert az ország egyetlen trombita diplomásaként a Magyar Rádió Szimfonikusában közel került a médiához, ami aztán még nagyobb sztárrá emelte s így egyszerűen volt esélye kinőni a "Van nekem egy csíkos gatyám…" féle gagyi mulatós dalokat, amiket ráadásul még csak nem is Ő írt, hanem amatőr szerzőktől lopdosott össze. Aztán persze, itt is megmaradtak a tényleg, csupa nagybetűs GAGYIK. Itt van köztük a legnagyobb, Balázs Pali, aki egyes feltételezések szerint Zámbó Jimbó és Soltész Rezső törvénytelen gyermeke. A pali – szó szerint – bár a saját dalait énekli, de sem énekelni, sem dalt írni, sem azokat előadni, de még csak emberin kinézni sem tud. a szórakoztatóipar tökéletes dilettánsa. Az utóbbi időben megnéztem néhány videoklipjét, aminek következtében akkut Balázs Pali mérgezést szenvedtem. Mindegyik dala, de még csak a dalokhoz forgatott klipje is tökéletes képzavar. Elég csak, ha azt vesszük, hogy a legújabb videoklipjében valamelyik folyó térdig érő vizébe cipelt zongora mellett énekli, hogy: "Találj meg boldogság úgy várlak – Nem emlékszem jártál-e már nálam!"  Tehát, ha szerencsétlen boldogság nem kenuval közlekedik, akkor szegény aztán járhatja, hogy rá talál. Amúgy meg az ilyenek boldogtalanságáért természetesen nem kár. Majdnem 20 éve énekelget és egyetlen normális dalt sem sikerült összehoznia. Mindezek ellenére, rengetegen szeretik Őt is. A nap rá is ugyanúgy süt, mint a Grammy díjasokra. Azt amúgy se szerettem soha, mikor – ahogy a Lajcsi félék is – lenézik azt a közeget, ami őket azzá tette, ahogyan most látjuk. Ez amúgy zenész körökben nagyon elterjedt jelenség. Az én saját ismeretségi körömben is van, aki önmagát hatalmas művésznek tekinti és mindenki felé azt közvetíti, hogy Ő aztán a világért se alacsonyodna le ehhez a világhoz, mert az gagyi, mert az szinten aluli – miközben a lakáshitele 60%-át az ilyen gagyi haknikon szedte össze.  Tehát, egy szó, mint száz: Ez egy külön világ. S ebben annyira hiszek, hogy meggyőződésem, hogy csak azok fikázzák, akik nem ismerik. Egy kicsit se…