Nem az igazság megtalálása a gyönyör,

hanem annak a keresése.

/Fumio Demura/

Széljegyzet:. Vitathatatlanul tavasz van. A közösségi oldalamon már lassan az összes ismerősömnek szép kék hátterű profilképe van…mert vagy egy zöldellő buxusbokor előtt fényképezték le szegényeket, vagy pedig mert véletlenül egy filmforgatás közepébe keveredett, ahol sikerült egy hatalmas greenbox háttér előtt vigyorogva megörökíteni. A zöld szín a megújulás jelképe. Szeretem a tavaszt. Ilyenkor mindig kapok egy új esélyt. Magamtól. Ilyenkor próbálom lezárni azokat a fejezeteket az életemben, amikről időközben rájöttem, hogy nem épp vannak hasznomra. Sőt, nem ritkán még hátráltatnak is. A mentális nagytakarításnak, most is elérkezett az ideje…Széljegyzet vége!

A szem nem csak az eszköze a látásnak.

A korlátja is.

/Galgóczi Erzsébet/

Az a fajta ember vagyok, aki elég nehezen képes túltenni magát a dolgokon. Nehezen felejtek. Főleg a sérelmeimet. Emellett viszont nehezen felejtem a mások sérelmeit is. Azokat, amiket én okoztam nekik. Akkor is így van ez, ha az okozott sérelmek teljesen jogosak voltak, mert mondjuk önvédelmi reakció következményei – tehát, hogy egyfajta reagálás volt az engem ért támadásra. Másokat bántani nem jó dolog s ez számomra jó sokáig (éveket keresztül) nem volt ennyire természetesen egyértelmű. Már csak azért sem mert az ember, ha ért valamihez (pláne, ha nagyon ért valamihez) akkor nehezebben fordul ellene annak, ami rendszeres sikerélményt szállít Neki. Így voltam ezzel én is. Jó sokáig éltem abból, hogy embereknek ártottam. Hol tudatosan (pénzért), hol pedig tudat alatt (felelőtlenségből). Hihetetlen, de ezek még a mai napig is eszembe jutnak olykor, néha álmodom az ilyen esetekkel. A nagy áttöréshez annyira volt szükség "csupán", hogy olyan emberekkel vegyem körbe magam, akik nálam sokkal okosabbak. Akik képesek érett és felelős komoly felnőttként viselkedni. Aztán amikor sikerült és fel is tudtam ismerni, hogy ezektől az emberektől tanulhatok igyekeztem a lehető legjobban figyelni rájuk és valahogy elsajátítani a tudást. Azt a tudást, ami egyfajta mentális fék. Ami hozzásegít ahhoz, hogy amikor sérelem ér, akkor az első gondolatom ne automatikusan a válasz megtorlás legyen. Ne kiirtani akarjam a tőlem különbözni merő és tudó embereket, pusztán azért mert nem olyan döntéseket hoznak, amiket elvárok. Ez az egyik legnehezebben elsajátítható tudás egy magamfajta számára. Kiirtani belőlem azt, ami szerintem addig az életem értelme, amiben a legjobbnak hittem magam, borzasztóan nehéz dolog. Kicsit olyan ez mintha, kőkemény fradistaként egyszer csak az Újpesti szurkolók keménymagjában ébrednék. Ez gyakorlatilag teljes kicserélődést igényelt. Nem kis munkámba került mire azonban mégis csak sikerült. Valamennyire. Az átalakulás még egyáltalán nem teljes. Mert bár, ma már nem a bosszú az első gondolatom, ha sérelmet vagy csalódást okoznak nekem, de tisztán érzem, hogy tényleg csak ennyi ami, változott egyelőre. Most már nem a megtorlás az első gondolatom, de minden további nélkül simán képes lennék még most is ártani bárkinek. Szóval, ez a fejlődés még nem teljes. Viszont, komoly eredménynek tekintem, hogy a beidegződött ösztönszerű automatizmust már sikerült higgadtságra cserélnem. A változás mindig bekövetkezik, ha elérkezett az ideje. Az én életemre ez hatványozottan igaz…

Panaszkodhatsz, hogy a rózsa tüskés,

vagy örülhetsz, hogy a tövissel rózsa is jár.

/Pat Morita/

Tegnap sétáltunk a körúton Évával kora este, amikor is szembetalálkoztunk az ex-Paradise Solution macsó Lukács Tomival. Sok embertől hallottam már, hogy mikor találkoztak valamelyik ismerősükkel, akkor az a bizonyos ismerős Őt észrevéve elfordította a fejét. Ezt - egészen eddig – én, elképzelni sem tudtam. Miért fordítják el az emberek a fejüket, amikor meglátnak egy ismerőst?! Elképzelni nem tudtam. Még csak ennek a jelenségnek a valódiságát sem. De aztán tegnap… Tegnap a velem szemben közeledő Luki Tomi azonnal elkapta a tekintetét amint, felismert. (Én barom meg mosolyogtam, hogy jééé, egy régi kolléga.) Szóval, most megtanultam, hogy igenis van olyan, hogy valaki elfordítja a fejét és olyan nyugodtan sétál el melletted, mintha ott se lennél, mintha nem ismerne, mintha nem beszélgettél volna vele órákat. Érdekes élmény volt. Olyan..hideg. Ha még a régi fejletlen stádiumban vesztegelnék mindig akkor simán, a legkisebb gátlás nélkül pofátlanul elé álltam volna s Neki szegeztem volna a kérdést, hogy: Pontosan mi miatt is tiltottál le Facebook-on, egyik napról a másikra, amikor sosem ártottam Neked?! Sőt, csak segítettem… Ez azonban (sajnos) nem történt meg, mert az új Lakat már nem okoz botrányt a város közepén, s még csak nem is élvezi ezt…ahogyan régen. Szóval, elsétáltunk egymás mellett, majd miután ez megtörtént olyan 5 méterrel később mindketten egyszerre visszanéztünk egymásra. Lassan fél éve ért véget a közös együttműködés a régi munkahelyemmel. Az ott megismert kollégák közül a férgese már kihullott. Ezt onnan tudom, hogy az óta már rég letiltottak – mindenfajta átmenet nélkül úgy, hogy soha semmit nem ártottam nekik – vagy pedig onnan, hogy ha rájuk írok – bármit is – akkor azonnal eszükbe jut, hogy mit is felejtettek ők el: Likvidálni engem az ismerőseik közül. Természetesen dühíteni, dühít ez a fajta igazságtalanság s ilyenkor mindig eszembe is jut, hogy ezeknek nem jut eszükbe, hogy megadták nekem anno a számukat?! Akár fel is hívhatnám őket: Mit mondanának, ha kérdőre vonnám őket?! Nyilván semmit. Ezek nem a gerincességükről híresek. Annak idején egyébként imádtam ezeket a kínos szituációkat és nem egyszer magam hoztam létre őket. Bár, eddig csak a párkapcsolatokban lettek megfelelően katartikusak. Nincs annál kínosabb, mikor a kidobott és mindenfajta szörnyetegnek beállított ex-pasi először találkozik össze a régi barátnőjével s annak új pasijával. Ez az egyik legkínosabb szituáció. Valami ilyesmi fog majd bekövetkezni az összes olyan ex-kolléga kapcsán is, akik engedve a csábításnak úgy szankcionáltak, hogy valójában nem is volt rá okuk…

Ha nem tanulsz a múltadból, ismételgetni fogod…

Hisz a fejlődés akkor a legfájdalmasabb, ha ellenállsz neki.

/Lakat – A titkok őrzője/

A jelenünk tele van értelmetlen és teljesen felesleges tragédiákkal. Az emberek buták és gondolkozás nélkül vetik bele magukat olyasmikbe, amik később mártírt csinálnak belőlük. Egyszerűen nem értem bizonyos emberek viselkedését. Mostanában elég nagy divat lett itt Magyarországon is a Darwin díjas távozás az élők sorából. A sort Cipő nyitotta a hülye halálozások közül, aki nemes egyszerűséggel odáig ragadtatta magát, hogy kijelentette: Nem akar más szívével élni. Több interjúban is elmesélte, hogy Ő ám mennyire szívbeteg és majd jól meghal, ha nem kap új szívet DE bizony Neki aztán az nem kell…mert nem akar más – idegen – ember szívével élni "Nem akarom, hogy idegen szív dobogjon bennem". Milyen romantikus, hát nem?! Egy közismert zenész feláldozza magát…feláldozza magát, de miért…valami nemes cél érdekében: Nem! A hiúságáért! Mert, hogy a "vallása" kimondja, hogy nem kaphat. Most pedig ugye, a köztiszteletben álló celeb hegymászónk rántotta magával a 6. áldozatát. Ő is teljesen feleslegesen és teljesen felelőtlenül halt meg. Elkerülhető veszteség lett volna. Mondom ezt úgy, hogy az én életembe aztán egyik se zavart túl sok vizet. A halál azonban mindig szomorú dolog. Ha értelmetlen, akkor pedig még inkább… Ami engem dühít valójában az, hogy az emberek többségének aztán tök mindegy, hogy miért gyászolja, azt, akit épp gyászol. Ezeknek tényleg mindegy, hogy ki mi miatt halt meg. Nem gondolom, hogy a gyász ennyire egyetemes dolog lenne. Mert, ha az, akkor szerintem joggal kérdezem, hogy halottak napján vajon hány embernek jut, eszébe közületek mondjuk Hitler, vagy Bin Laden?! Ők is emberek voltak, Ők is meghaltak. Őket valahogy mégsem gyászolja senki közületek. Ja, hogy Ők gonosz emberek voltak?! Megöltek egy csomó embert látszólag minden ok nélkül?! Lehet. Lehet, de azokért sem kér úgy vélem, akik pedig valójában a saját életüket pocsékolták el. Ha valaki például már olyan karriert tud magának, mint Cipő, annak – úgy vélem – lennie kell annyi eszének, hogy a hiúsága miatt nem mond le az életének megmentéséről. Nem mond le, mert szerető családja van, felesége, gyermekei. Épp eszű, felelősségteljes felnőtt ember ilyen körülmények között nem mond le az életének folytatásáról. Még azok sem szoktak, akik halálos betegek, még ők is küzdenek az életükért. Szóval, nincs kizárva, hogy egyedül maradok ezzel a nézetemmel, de…meghalt, meg sajnálom, meg minden, de talán jobb, hogy egy ilyen önveszélyes ember nincs köztünk és nem fertőzi meg a többi embert ezzel az élethez való viszonyával. Magamról tudom ezt. Az öngyilkossági kísérleteim előtt meg voltam győződve, hogy minden ember egy idióta, aki nem adja fel, nem hal meg hanem, inkább tovább küzd – látszólag – esélytelenül a boldogságért. Jó sokáig szenvedtem mire megértettem, hogy a boldogság az nem egy cél, amit el kell érnünk. A boldogság valójában maga az élet megélése. Az életünkben az öröm keresése és az okozása. Míg azonban azt hittem, hogy a boldogságot egyszer csak megkapom majd – díszcsomagolásban – ha már elég sokat szenvedtem érte, jó sokszor lett elegem az érte folyó küzdelmeimből. Valamiért azonban másra lettem hivatva, mert mind a 4 öngyilkossági kísérletem után sikeresen tudtak újraéleszteni…