Álmomban újra élnek vágyaim, lelkemben tiszta víztükör,
Soha el nem mondott titkaim partjain tündököl.
Néhány napja elgondolkoztam a megélt emlékeink maradandóságán. Arra már nagyon fiatal koromban rájöttem, hogy az ember legfontosabb képessége a felejtés. Az agy, mint emlékraktár nem rendelkezik kimeríthetetlen számú üres hellyel ahova az életünk során átélt élményeket rakhatjuk el. Éppen ezért a természet nagyon ötletes megoldást talált ki: A felejtést. Ezt a legtöbb ember nem tartja épp egy jó tulajdonságnak, mondjuk akkor, ha épp buzgón keresi a kocsi kulcsot, mert már amúgy is késésben van. Magam is jártam már úgy, hogy gyakorlatilag 4-5 másodpercen belül elfelejtettem, hogy az előbb még a kezemben lévő tárgyat hova is tettem le. Vagy mondjuk elég, ha azt a példát vesszük, hogy fél napon át kerestem a napszemüvegemet aztán, mikor kora este (mikor már nincs is szükség rá) vettem egyet a közeli bódéban akkor tudatosult bennem, mikor feltettem, hogy az elveszett napszemüvegem is végig a fejemen volt. Az emlékezőképességünk nem személyiségfüggő. Nincs olyan, hogy jobban és rosszabbul emlékező ember. Az emlékeink maradandóságát az adott élmény megélésének intenzitása határozza meg. Relatív kevés embert ismerek például, aki csak foltokra emlékszik csak a saját esküvőjéről. Egy ilyen intenzív élményt az ember 25-30 év múltán is annyira pontosan és részletesen képes újra felidézni mintha csak épp akkor élné ezt át. Ezzel szemben az arcmemória már személyiségfüggő. Nekem például kifejezetten jó és pontos arcmemóriám van, mert az emberek arcvonásaihoz automatikusan behelyettesítem a velük kapcsolatos emlékeimet. Így megesik, hogy olyan arcokat is felismerek évek múltán, akivel életembe csak egyszer 2-3 percig beszéltem. (Ez nagyon hasznos tud lenni a bosszú hadjáratokban. A meglepetés ereje erre épül.) Azt szoktam mondani, hogy a felejtés meg az emlékezés szimbiózisban élnek. A tudat a leterheltségétől függően szelektál a beérkező impulzusok (élmények) között és azokat az impulzusokat, amikben kevés intenzitást talál automatikusan a rövid memóriánkba tárolja. A rövid memóriánk 1-4 órán át képes ezeket megőrizni. Aztán, mint Neo a Mátrix háromban: törlődik magától. Úgy képzelhetjük ezt el, mint egy fiókrendszert. Adva van meghatározott számú fiók ahova a folyamatosan érkező emlékeket kell tárolnunk. Kell egyfajta fontossági sorrend, ami alapján a beérkező emlékeink egy szelekciós szűrön haladnak keresztül. Pont olyan ez, mint a minőségellenőrzéses „meo” a konzervgyárakban. A probléma akkor keletkezik, ha a futószalagról sorozatosan ugyanazok az emlékek érkeznek, amiket már egyszer bepakoltuk a megfelelő fiókokba. Egy emléknek pedig csak egy fiók jár. Mit lépsz?
Nem lesz itt már ember régen,
Mégis megjelöl mindent a szégyen
Semmit. Nem lépsz semmit. Ez ugyanis egy olyan jellegű rendellenesség, ami ellen nem sokat tehetünk. A tudomány által csak PTSD-nek nevezett betegség minden emberben ott él aki, gondolkozik, beszél, és emlékezik. (PTSD: Posstraumatic Stress Disorder) A possztraumás stressz egy rendkívül romboló betegség. A pszichés patogenitása valami elképesztő mértékű. Mindenki élt már át poszttraumás stresszt aki, valaha is újra álmodta vagy újra átélte (akaratán kívül) életének valamelyik igen negatív élményét. 1988-óta számít betegségnek ez a tünet együttes. A dolog érdekessége, hogy úgy jöttek rá, hogy az elefántok emlékezőképességét vizsgálták a tudósok, mikor az egyik egykori orvvadászt agyontaposott egy elefánt bika. A tragédia teljesen érthetetlennek tűnt, egészen addig, míg a temetésre eljött gyászolók között fel nem ismerték az egykori leghírhedtebb orvvadászt. Nem értették, hogy mit keresett ott ezért megkérdezték, hogy azért mégis egy ilyen haramia mégis, hogy tévedt el egy köztiszteletben álló tudós temetésére. Ekkor derült ki, hogy a köztiszteletben álló tudós nem volt mindig tudós hanem, évtizedek előtt Ő is a hírhedt orvvadász csapatában gyilkolta az elefántokat. A vesztét okozó elefántbikát még anno Ő sebesíttette meg, mikor az a borját védő anya segítségére sietett. Az elefánt pedig szépen megjegyezte azt, aki megölte a párját, a borját, s aki megsebesítette Őt magát is. S bár eltelt jó pár év az óta, de az elefánt nem felejtett el egy ekkora traumát. S az addig békés állatkerti növényevő szerepében tetszelgő özvegyben azonnal beindultak az emlékezési mechanizmusok amint, újra látta azt aki, anno pénzért irtotta ki a családját. Az elefántok tehát, nem csak simán jobban emlékeznek, mint egy átlagos élőlény hanem, sokkal intenzívebben élik meg a poszttraumás stresszt. Képzeljük csak el, hogy milyen élet lehet az, ahol minden nap legalább egyszer lepereg a szemeid előtt, ahogy kiirtják a szeretteidet. Aztán pár év elteltével 1992-ben már a háborút megjárt veteránoknál is észlelték ezt a fajta tünet együttest. Pontosabban észlelték ezt már évtizedekkel ez előtt is, csak senki nem vette komolyan. Ugyanúgy a háborús sérülések közé sorolták, mint bármi mást. És ami, nem fizikai elváltozásokkal járt, azt ugye automatikusan a szélütés kategóriájába sorolták, még akkor is, ha az alany az életbe nem járt lövészárkokba. Érdekes módon, míg nem tanultam pszichológiát magam is azt hittem, hogy csak hülye vagyok, hogy rendszeresen álmodom azt, hogy az anyám a verseimből rakott máglyán éget el vagy szurkál halálra egy késsel. A mai napig is álmodom ezt még rendszeresen. Kéthetente, de havonta minimum. És ami, a legszebb, hogy nem tudok semmit tenni ellene érdemben. Maximum annyit, hogy nem alszok, mert már elaludni is félek. Én nem tudom mit követhettem el az előző életemben, hogy se ébren, se álmomban nem nagyon érdemlek kegyelmet. Persze, a helyzet nem annyira súlyos, mint amennyire azt én itt most lefestem. Az emberek mindössze 3-4%-a szenved ebben a traumatikus betegségben. Háborús övezetben, vagy annak közelében ez már lazán 30%-is lehet. Ami, igazából azért érdekes mert a rosszat álmodás a legtöbb ember számára az álom, az alvás és az álmodás természetes velejárója. Az is, egészen addig a pontig amíg, a rossz álmok nem rendszeresen ugyanarról szólnak. Léteznek erre terápiás módszerek, amivel szinte ki lehet irtani a tünetek eredetéül szolgáló emlékképeket, de a folyamat évtizedekig is tarthat. És manapság már ugye kinek van felesleges 20 éve arra, hogy jól aludjon? Inkább tudomást se veszünk a baj létezéséről s ez az ami, még súlyosabbá teszi a helyzetet. Hát igen. Embernek lenni nagy betegség…és gyógyíthatatlan is.
