A fenyegetőzés csak azoknak a fegyvere, akik fenyegetve érzik magukat.

Az a vesztes, aki nem engedheti meg magának, hogy veszítsen.

/Leonardo da Vinci/

Széljegyzet.: Holnap reggel 08:30-kor ismét a kórházban kezdem majd a napomat. A halál magánélete című írásom most mégsem az ember fizikai elmúlásáról fog szólni. Egy 1700 szavas naplóbejegyzés éppen elég arra, hogy a fizikai tüneteimről panaszkodjak. Ma tehát, egy egész más téma kerül terítékre. Az elme és a lélek elmúlása. Amikor olyan patogén folyamatok indulnak meg az emberben, amik ellen sem védekezni nem tud, sem pedig a bekövetkezését nem tudja elodázni. Tökéletesen védtelenek vagyunk bizonyos traumák ellen. Mindannyian. Persze, hasznuk természetesen ezeknek is van, csak azt jóval később – már a fájdalomtól megtisztulva – vagyunk képesek észlelni. Széljegyzet vége.

A lelki egészségnek két kritériuma van: képesség a munkára és képesség a szeretetre.

/Sigmund Freud/

Csak, hogy ne kelljen messzire mennünk elrettentésért, itt vagyok rögtön én magam. Néhány napja hatalmas paradoxont fedeztem fel a saját működésemben. Történetesen azt, hogy önbecsülésem egyáltalán nincs, mégis minden engem élt sérelmet és fájdalmat előszeretettel nagyítom a többszörösére a valódi méretétől elrugaszkodva. Abszolút nem veszem magam emberszámba, mégis majd beledöglök, ha valaki olykor nekem is betesz. Ez nem logikus. Ha valaki nem szereti magát, hogy nyavalyoghat azért, hogy mások sem szeretik és ártanak neki?! Tanulság: Ha szeretem magam, mások is szeretnek?! Az eddigi fájdalomterápiáim kapcsán azt figyeltem meg, hogy két féle rés van az agyon reklámozott sebezhetetlen pajzsomon. Az egyik, ha szakmai területen vallok kudarcot, a másik, ha érzelmi téren. Szakmai téren általában mindig ugyanaz okozza a vesztem: A nagy pofám. Soha, egyszer sem a munkám alacsony minősége miatt kellett távozzak a munkahelyeimről. Hanem, mert jó rabszolgaként, nem tudtam kussolni akkor, amikor illett volna. Amikor a többiek tették… Vezéregyéniség vagyok, egyszerűen nem tudom elnézni a bénázást. Itt jön a képbe ennek a kudarc faktornak a másik szegmense, amikor nem kirúgnak hanem, magam állok fel és köszönöm meg az együttműködést. Az utóbbi a gyakoribb, mégis mindkét dolog ugyanarról a tőről fakad: Hiányzik belőlem az alázat. Nem tisztelem az embereket. S, ha nem tisztelem őket, úgy gondolom, hogy meg is engedhetek magamnak velük szemben bármit. Mindent. Miért nem tisztelem? Tiszteljem. Igen, én is mondogatom ezt magamnak, de mondani könnyebb, mint csinálni. A tiszteletem hiánya abból fakad, hogy megrögzötten hiszem, hogy engem sem tisztelnek. Pedig sokszor de…csak már észre sem veszem. Eltakarja a mindennel szembeni zsigeri ellenkezés. Valami komoly baj van velem. Ott kezdtem "barátkozni" ezzel a gondolattal, mikor szép csendben magamban elkezdtem összeszámolni, hogy hány embert is tisztelek én tulajdonképpen. Mert olyan nincs, hogy tényleg egyet sem… Meglepődtem, hogy elég sokat. Kezdtem is magamban sorolni: Wolfgang Goethe, Hippokratész, Sigmund Freud, Alfred Kinsey, Stauffenberg gróf… Csomó embert tisztelek, nem értem hol itt a baj?! Jah, megvan: Mind halott. Igazából nincsenek élő példaképeim. Mert ha voltak, akkor gyorsan kiderül (mert kiderítem) róluk, hogy Ők is csak gyarló emberek…nem félistenek, akiket imádhatnék. Igen, ez a baj velem: Mélyen hiszem, hogy követni csak olyat érdemes, aki sérthetetlen és makulátlan. Mert, ha nem az, akkor Ő is csak egy ember, aki majd meghal, ahogy én. Akkor is, ha az életébe olyat alkotott, amivel halhatatlanná tette magát (lásd: Michael Jackson). Sok helyről megkaptam már, hogy olyan vagyok, mint egy kicsi, csúnya Will Hunting. Aki egy csomó dologban tájékozott, olvasott, tanult, csak mindez Őt egyáltalán nem érdekli. Ő mást akar, nem a társadalom hasznos részévé válni. Építkezéseken akar téglát hordani, bandákba verődve akar bunyózni az utcákon és egyáltalán nem kezdeni bármit is az egyetemi szintű tájékozottságával. Fura ez, mert kicsit sem ismertem magamra ebben a karakterben. (Ami ráadásul még kitalált karakter is.) Nem vagyok Will Hunting, nem vagyok zseni. Van egy alapműveltségem, de semmi több. Az mondjuk tény, hogy én is inkább idióta számítógépes játékokkal buzulok (33 évesen!) mint, szeretném inkább azokat akik, engem szeretnek. Időről – időre azonban bekövetkezik az általam csak "totális összeomlásnak" elnevezett jelenség, amikor az összes hibám egyszerre áll bosszút rajtam. Ilyenkor végződnek a küzdelmeim öngyilkossági kísérletekkel. Nem kell hozzá sok. Annyi csak, hogy az összes probléma egyszerre omoljon rám. Nem kellenek súlyos dolgok. Elég pár olyan, amit külön – külön talán, még tudnék is kezelni. Ilyenkor szokott bekövetkezni, hogy kirúgnak a munkahelyemről, miközben kórházba kerülök valami halaszthatatlan operáció miatt, amire válaszul az aktuális barátnőm is beállít és közli, hogy nem szeret és menjek szépen az anyámba. Én meg megyek is. Csak általában az övébe…

Ha szerelmes vagy, nem vagy eszednél,

Mert ha eszednél vagy, nem vagy szerelmes.

/Lakat – A titkok őrzője/

A másik ilyen sarkalatos gyenge pont az én baromira tökéletesnek gondolt életszerűségemben a magánéleti kudarcok. Nem vagyok valami hálás partner a párkapcsolatok tekintetében sajnos. Általában nálam idősebb partnereim voltak eddig. Ez tudati választás. Meggyőződésem, hogy a Nőknek többet kell élnie, tapasztalnia ahhoz, mint egy korombeli pasinak, ahhoz, hogy emberszámba tudjam venni szellemileg. Persze, ebben is volt azért 1 – 2 hatalmas melléfogásom. Ritkán dobnak ki. Ha viszont igen, az egyértelmű vészjelzés. Engem akkor tudnak csak kidobni, ha szerelmes vagyok. Másképp nem. Mindenkinél türelmetlenebb és gyorsabb vagyok a problémák el nem viselése kapcsán. Ha viszont addig sodródik egy kapcsolat, hogy engem dobnak ki, az csak akkor következhet be, amikor már elvonja a figyelmem – a szubjektivitásom – valami sokkal erősebb az általam irányított párkapcsolatról. Elég egy pillanat figyelmetlenség és magával ragad az, ami tökéletesen vakká és vakmerővé tesz. Ilyenkor kezdek ébredezni és rácsodálkozni: Te jóságos ég! Én szerelmes lettem! Mégis! Én szeretem ezt az embert! (Aki épp megszabadulni készül Tőlem épp…) Ezen rengeteget gondolkoztam már – talán túl sokat is. Klasszikus férfi típus vagyok. Konzervatív. Azt szeretem, ha legyőznek. Azt szeretem, ha jobb nálam az, aki elveszi tőlem, azt, akit szeretek. Ha valaki jobb nálam, tudom tisztelni. Ha nem jobb, akkor a szánalom, ami hatalmába kerít. Ezeket nevezem kukázóknak. Tudjátok, akik nem harcolnak, hanem akik simán csak lenyúlnak a szemétkosár mellé ejtett műsoros papír zsebkendőért. Akik lecsapnak a pillanatra őrizetlenül hagyott prédára. A gyávaság legalantasabb szintje. Magam is voltam ilyen, tudom, miről beszélek. Ez az a hiéna típus, aki széttúrja bár a szemétkosaradat, de ha rajtakapod, nem vállalja a felelősséget Férfiként, hanem nyüszítve elsunnyog. Ez azonnal kettős jelentéssel is bír. Egyrészt nincs szükség semmiféle megtorlásra a partner hűtlenségéért cserébe, mert ez automatikusan magába hordozza azt is. Persze, az elcsábítottak ezt nem látják és bele se gondolnak, hogy Ők pont ugyanúgy fognak járni, mint én most. Majd kukáznak helyettük újabbat. Ez a természet íratlan törvénye. Így tesz igazságot. A másik jelentése pedig az, hogy akit így le lehet nyúlni, ha valaki 2 percre magára hagyja, azért természetesen nem kár. Ennek ellenére – ennek tudatában – mégis nagyon erős és éles fájdalom születik bennem, ami jó sokáig a szívemet tekinti otthonának. Nem tudok enni, nem tudok inni, aludni és egyáltalán egy helyben maradni akár egyetlen percig sem. Módosult tudatállapotba kerülök. Folyamatos és intenzív feszültség. Minden eltelt másodperc egy órának tűnik s közben az agyamban különböző pornófilmek vetülnek a retinámra, ahol a szívem választottját egy vadidegen lúzer becsteleníti. Ahol pont úgy, ahogy velem tette, Neki is mesél az exeiről, engem is elrettentésként hoz fel és velem is úgy példálózik, mint, valami tömegpusztító vírusról. Szoktam ezt figyelni az új kapcsolataimban, hogy a partner felhozza-e a volt párjait. Ha felhozza, mi kapcsán jut eszébe…mit mond róluk…milyen hangnemben beszél róluk…becsmérli-e őket, tesz-e cinikus megjegyzéseket…eszébe jut, hogy valaha Ő hozzájuk tartozott azokhoz, akiket előttem próbál épp nevetségessé tenni. Az eddigi barátnőim 80%-a ezt szemrebbenés nélkül megtette. Ekkor azonnal tudtam, én is így végzem majd. Meg is történt. Volt, akit már én állítottam le, mert egyszerűen már én nem tudtam ezt tovább hallgatni. De folytatva az előbbi gondolatmenetemet, ilyenkor általában teljesen átértékelődnek a dolgok. S bár szívesen pokollá tenném az adott leányzó életét, nem teszem ezt meg mégse. De azért nagyon hitelesen eljátszom, hogy arra készülök. Ennek oka van természetesen. Érdekel, hogy viszonyul az engem ért igazságtalansághoz. Belátja-e a hibáit vagy engem tart-e felelősnek? Kiáll-e az új szerzeménye mellett, és ha igen (mert igen) akkor miként és meddig hajlandó elmenni benne? Hasonlítgat-e hozzá? Hozzá mér-e? Ezek nagyon fontos tényezők. Rengeteg dolog kiderül belőle. Például, hogy az új szerzeménye mit tud rólam. Mennyi hazugságot és mekkora szörnyetegnek vagyok színezve. Igényt szoktam tartani egy utolsó személyes beszélgetésre búcsúzólag. Csak, hogy felnőtt emberként tudjunk elválni. Elsőre rendszerint nem szokott sikerülni, mert elragadnak az érzelmek és azonnal lemészárolnám az egész világot azért, hogy visszakaphassam. Ennek az a következménye rendszerint, hogy a megmaradt picike emberséget is kiölöm belőlük. Aztán kérek egy utolsó találkozót. Akik ismertek is, nem csak csaltak ebbe azonnal és visszakérdezés nélkül belemennek. Akik nem, azok akadékoskodnak és különböző átlátszó kifogásokkal próbálják jegelni a témát. Hozzájuk általában másnap korán reggel mindenfajta előzetes bejelentkezés nélkül beállítok. Ilyenkor szoktam ott találni az álmos szemű trófeáját. (Szeretem az ilyen kínos szituációkat. Aki nem fogékony a humánus megoldásra, az nyilván a nem humánusra kíváncsi. Logikus…) Az első sokk után kapnak még párat letéve magam után egy olyan névjegyet, ami garantálja, hogy az életbe soha nem tud elfelejteni. Nem bántom egyiket se. SOHA! Ez nálam erkölcsi alapelv. Nem hiszek a fizikai bántalmazásban. Viszont attól fogva minden egyes lépésüket nyomon követem. Nem csak az első vitánk után a gépükre telepített KeyLogger segítségével, hanem vannak erre még különböző híradástechnikai módszerek, ahol egy mezei laptoppal is lazán – ráadásul teljesen legálisan – hozzá lehet férni a híváslistáihoz, az sms-eihez, de nem ritkán még komplett hívásokat is, bár azokat csak egy bizonyos idő intervallumban. Tehát, ha ezen túlhalad a beszélgetés időtartama, akkor a másik feléről már lemaradunk. Mire jó ez?! Semmire egy átlagember számára. Nekem viszont visszaigazolás. Fontos, hogy jó legyen időzítve a "Megmondtam, hogy nem fog jól járni vele!’’. Ez azonban ritka. De nem avatkozom bele az életükbe, nem változtatok meg semmit, csak nyomon követem őket. (Ez is tökéletesen legális ráadásul..) Szóval, unalmas perceimben olvasgatom a KeyLogger által a postafiókomba küldött összes leütött billentyűparancsát, amiből megtudom az összes jelszavát, azt, hogy épp kit fűzöget, azt, hogy épp ki fűzögeti, mikor hova készül, stb. Ekkora hatalom birtokában, hogy tudom megállni, hogy mindezt ne használjam fel ellene?! Nagyon egyszerű: Ez nem erről szól! Ennek más a funkciója. A bosszú, az egy külön fejezet. Mit érnék vele, ha megváltoztatnám, mondjuk a jelszavait?! Semmit. Mérgelődne 2 napig, aztán regisztrálna egy újat és meg ugyanúgy nevetségessé válok. Logikus tehát, hogy ez sokkal értelmesebb. Nagyon szórakoztató tud lenni olykor. Kiváltképp, amikor rólam hazudgál az adott ex cifrábbnál cifrábbakat… Szerencsére azért nem csak hatalmas idiótákkal jártam eddig, szóval ezt a "masszív tűzvész"-nek nevezett metódust mindeddig csupán 2 exen kapcsán kellett alkalmaznom. A többiek megértették, hogy ahhoz, hogy ezt a kapcsolatot le tudjam zárni magamban, szükségem van egy utolsó találkozásra. Szükségem van arra, hogy hagyjon, hogy elengedhessem. Utoljára jár még nekem egy ölelés, aztán hagyom menni. Aztán én magamra maradok, és sokáig pityergek, hogy húú milyen rossz most nekem, mert akit szeretek, az egy ideje már más előtt térdel. Ritkán,nagyon ritkán, ha addig mérgesedik ez a szakítósdi, úgy döntök, hogy Ők ketten nem lehetnek egy pár. S akkor egyszerűen megakadályozom, hogy ez a két "ember" jól érezhesse magát együtt. Meg vannak hozzá a kapcsolataim és a lehető legmocskosabb eszközeim. Ez azonban szerencsére csak nagyon extrém esetben fordul elő. (A tisztelet hiánya, ugye mekkora űrt hagy maga után?!) Persze, egyértelmű, hogy én vagyok a rohadék minden esetben, de egyszerűen hihetetlennek tartom – tényleg, tökéletes képtelenségnek – hogy az eddigi párjaim közül mindössze egy volt, aki képes volt úgy szakítani, hogy közben ne akarjon fölényesnek tűnni, közben nem akart megalázni és nem úgy próbált beállítani, mint egy elrettentő példát. Szakítani ugyanis lehet úgy is, hogy nem tapossuk a sárba azt, akivel szakítunk. (Mennyi ember csapott most a homlokára…) Szakítani lehet úgyis, hogy a "maradjunk barátok" ne csak egy etikai szöveg legyen, hanem valódi tartalommal ruházzuk fel. Én pedig – még ezek után is – remek barát tudok lenni. Az a fajta, aki sosem utalgat a múltbéli közös (!) kudarcunkra, aki képes elfogulatlanul tanácsot adni, s aki nem nyomul állandóan, hogy kezdjük újra. Csak, hogy erre általában nincs igény. Csak szépen kussoljak és takarodjak el a szerelmesek útjából…

A régi múlt, megtört engem is úgy,
De volt kéz, mi később értem nyúlt!
Én mondom, nem vagy egyedül,
Szerelmes lélek, ki menekül!
Hisz nem dől össze a nagyvilág,
Csak egy kicsit borúsabb lesz, nem vidám!
Szégyen lett, a lány élete,
Bárkinek oda adta magát, örülten!
De nem tudott tükörbe nézni, tudod te,
Nem voltam ott vele, a szíve nem felelt.
A tollam tintája, már vér vörös,
Az élet szinezte mesébe, nem az öröm!
Szemében az értelem, csillogás eltűnt,
Úgy éreztem a boldogság végleg megszűnt.
Nem adtam fel, mert ami engem nem emel,
Az nekem erőt ad, igaz hogy nyomot hagy!