Olyasmi történt ma, amire nem számítottam...
Megtaláltam életem első (!) versét!
Beleborzongtam az olvasásába...

(Epilógus...)
Évekkel ezelőtt írtam ezt a verset,
De emléke máig is őrületbe kerget.
Úgy lüktet bennem mindegyik ríme,
Hogy a szívbillentyűimre is ráégett a címe.

Kötéltánc…

Gyerek vagyok, komolyan nem vehető,
Gyerek vagyok s otthonom egy temető.
Gyerek vagyok, akinek semmije sincsen,
Gyerek vagyok, s épp ez az én bilincsem.

Mi lesz velem majd, ha meghalok végre,
Senki sem emlékszik majd-e semmiségre.
Egy leszek csupán a sok sírkő között,
Akit saját sorsa a pokolba lökött.

Gyerek vagyok, mégsem szerethető,
Gyerek vagyok, könnyen feledhető.
Gyerek vagyok, nem kértem pedig,
Gyerek vagyok, s a jövőmet elveszik.

Magam után csak pár versikét hagyok,
Meghalok, pedig csak tizenkettő vagyok.
A létem úgyis csak teher s bonyodalom,
Verésekben részesít a sok bőgőmajom.

Gyerek vagyok, meg nem értett lény,
Gyerek vagyok, aki felesleges személy.
Gyerek vagyok, pedig nem kértem,
Gyerek vagyok, magamat védem.

Az egyetlen tükröm a saját könnyem,
Az egyetlen bibliám a leckekönyvem.
Az egyetlen Istenem csak az irodalom,
S pár rím csupán a saját birodalom.

Gyerek vagyok, de meddig tart még,
Gyerek vagyok, de már túlságosan rég.
Gyerek vagyok, s nincs, ki megvédene,
Gyerek vagyok, értem még sincs, ki vétene.

Ébredés vár, pedig álmodnék még inkább,
Az itt töltött élmény a valóságnál tisztább.
De csörög a vekker s vár a hajnali munka,
Ezek agyonvernek, ha nem vagyok hasznukra.

Gyerek vagyok, mégis meghalni vágyom,
Gyerek vagyok, mégis a poklokat járom.
Gyerek vagyok, de senkit se érdekel,
Gyerek vagyok, ki tán jobbat érdemel.

Osztozom a kutyákkal a hajnal sóhaján,
Vízhordásra tart engem az én anyám.
Mosás, takarítás és hajnali kelés,
Ennyi jutott nekem és még jó sok verés.

Gyerek vagyok, csak egy félkész ember,
Gyerek vagyok, anyám mégis gyakran elver.
Gyerek vagyok, Isteni csapás anyámnak,
Gyerek vagyok, ezért tart engem szamárnak.

Pedig sosem kértem, hogy megszülethessek,
Nálam értékesebbek is simán születhetnek.
Megtörtént a baj s én mégis megfogantam,
Ártalmatlan voltam, néma és fogatlan.

Gyerek voltam, csak egy hívatlan vendég,
Gyerek voltam, amire sehol nincs mentség.
Gyerek voltam, de ez senkit sem érdekelt,
Gyerek voltam, mert Isten nem mérlegelt.

Vadállatok közé egy élőlényt dobott,
S ezzel Ő számomra fájdalmat okozott.
Emiatt azonban soha nem okoltam,
De, ha ilyen érzés élni, milyen a pokolban?!

Gyerek vagyok, de érzem nem sokáig,
Gyerek vagyok, de csak a serdülőkoráig.
Gyerek vagyok, csak egy elszakadó lánc,
De ez nem gyerekkor, ez egy kötéltánc.

(Kunmadaras. 1993. XII. 28)