Előszó helyett...

"Szeretném megosztani Önnel mire jöttem rá az itt létem során. Akkor döbbentem rá, amikor osztályozni próbáltam a faját. Ráébredtem, hogy Önök valójában nem emlősök. Minden emlős ezen a bolygón ösztönösen természetes egyensúlyra törekszik a környezetével, kivéve Magukat Embereket. Letelepednek valahová és addig szaporodnak míg fel nem élik mind a természeti erőforrásokat, és azután csak úgy képesek fennmaradni, ha új területeket foglalnak el. Van egy másik organizmus is ezen a bolygón, mely ugyanígy viselkedik. Tudja melyik? A vírus. Az emberi faj egy betegség, a bolygó rákosodása. Az ember egy ragály, és mi vagyunk a gyógyszer."

Az öregek olyanok, mint az aranyhalak:

Mire megszereted őket, meghalnak.

(Alfonzó)

Haldoklom. De nincs ezzel baj…mert haldoklasz Te is és mindenki, akit csak ismersz. A megszületésünk után ketyegni kezd az óra felettünk. S bár sokáig hisszük azt, a születésünk után, hogy a közeg, ahova belekerültünk a születés által, majd megvéd minket és az örökkévalóságig vigyázni fog ránk – mert ezt tanítják nekünk – az igazság azonban sajnos teljesen más. Az igazság sajátossága pedig, hogy nem mindig kellemes, nem mindig esik jól. Kitalálnak így általában legtöbbször egy halom tapintatos hazugságot. Nagyon régóta tudom, hogy erre nincs szükség. A gyerek nem hülye…csak gyerek. Teljesen feleslegesnek tartom tehát, teli tűzdelni az életét sok tapintatos hazugsággal, csak azért mert az emberek azt hiszik: Ettől lesz a gyereknek szép gyerekkora. Nem ettől lesz. A szép gyerekkor az átélt élmények függvénye. Szép emlékeket pedig hazugságok nélkül is át lehet élni. Sőt, azok nélkül lehet csak igazán! Szóval, azt hiszem 9 éves koromtól kezdve foglalkoztat az elmúláshoz vezető út milyensége. Egyik nap sikerült elégtelent kapnom matekból általános iskola 5. osztályában. Nem volt meglepő, tökéletesen hülye voltam a matekhoz. A mai napig is az vagyok. (Most már azonban tudom, hogy nincs olyan, hogy egy gyerek hülye valamelyik tantárgyhoz. Olyan van csak, hogy egy tanár hülye valamelyik gyerek tanításához.) Szóval, mivel az anyámnak csúfolt valami pont abban az iskolában volt takarítónő, ahova jártam, szinte előbb tudott az elégtelenre írt matek dolgozatomról, mint én. (A tanárok előszeretettel rohantak anyámhoz az ilyesmikkel. Nem tudták mi lesz a következménye otthon ugyanis…) Szóval, haza mentem és neki álltam takarítani – ahogy ki volt adva – majd 2 – 3 óra múlva hallottam, ahogy ugat a kutyánk. A szibériai farkas és Bernáthegyi keverék (majd másfél méteres marmagasságú) "kutyánkat" Picurnak hívták. Egy szibériai olajfurótoronynál tartott Bernáthegyi mentőkutyalány és egy arra vadászgató hím farkas közös gyereke volt. Félig farkas, félig kutya. Úgy nézett ki, mint egy farkas…Bernáthegyi méretben. Picur ritkán ugatott. Inkább csak vonyítgatott. Ha viszont azonban ismerős vagy családtag közeledett, akkor ugatott a maga sajátos hangorgánumában. Mikor meghallottam a hangját, megállt a kezemben a mosatlan. Anyám közeledik, pontosan tudtam. Kinéztem az ablakon. Anyám épp akkor támasztotta le a biciklit a kerítéshez. Majd kicsit arrébb ment és olyat tett, amit sosem fogok elfelejteni. A közeli orgonabokorból letört egy közepes hosszúságú vesszőt. Hosszú másodpercekig keresgette előtte és többet is kiválasztott, amit kis tűnődés után, mégis elengedett. Olyan akkurátusan válogatta az orgona ágakat, mintha valami szakértő lenne, mintha a világ sorsa múlna azon, melyiket töri le. Pedig csupán arra kellett neki, hogy szétverje rajtam… S ez a néhány perc, amíg kiválasztotta a számára legmegfelelőbbnek tartottat, éveknek telt. Sosem felejtem el. Persze, néhány perccel később véresre is vert vele, de nem ez volt igazán ami, fájt. Inkább csak az a néhány perc, amíg végignéztem, hogy a saját anyám fegyvert keres arra, hogy fájdalmat okozhasson nekem, a saját gyermekének. Itt kezdődött el az, amiről az előbb írtam. Az elmúláshoz vezető út tanulmányozása. Ahogyan anyám az orgona ágait vizsgálgatta azért, hogy a legtöbb fájdalmat legyen képes okozni a kiválasztottjával, úgy vizsgálgatom én is az életet – a saját életemet –  halálhoz vezető útnak tekintve. Sokszor – a legváratlanabb és a legabszurdabb élethelyzetekben – eszembe jut az, hogy épp bármi is történik velem, épp bármit is élek át: Meg fogok halni. Meghalok és másnap már nem kelek fel. Már nem fogok verseket írni és néhány embertől megfosztom ezzel az ellenségképüket. Szóval, eszembe jut olykor, hogy az élet valójában nem más, mint út a halálba. Az egyetlen esélyünk arra, hogy-e tudatba ne őrüljünk bele, ha igyekszünk tartalmas életet élni, ami eltereli erről a tényről a figyelmünket. Én pedig, ebben vagyok, a legrosszabb azt hiszem…

Az emberi élethez 9 hónap kell,

A halálához azonban elég 1 másodperc.

(Konfucius)

Az utóbbi időben elég gyakran szembesülök azzal a magától értetődő ténnyel, hogy az emberi testnek az nem elég, ha csak igyekszel nem beteg lenni. Az emberi testet ápolni kell folyamatosan. Egyszerűen szükség van rá, mert másképp elromlik. Sportolni kell, mozogni, rendszeresen edzeni, mert az emberi test nagyon lassan regenerálódik egy olyan állapotból, ahol már az ember maga is érzi, hogy bajban van. A héten például kétszer is voltam a Baleseti Intézetben. Azon belül is a sürgősségi betegfelvételi osztályon. S míg, akit elkísértem azzal volt elfoglalva, hogy figyeljen rá, mikor szólítják, nekem volt időm kicsit körülnézni. A híres Vészhelyzet című sorozat az árnyékában sincs annak, ami épp akkor ott ment. Az előtérben 5 hordágyon szenvedő beteg várt ellátásra, kicsit távolabb egy összevert meleg fiú kapott épp hiszti rohamot, míg 3 – 4 méterrel arrébb pedig egy összebilincselt rab próbálta takargatni a felvagdalt vénáit. Akkor még nem beszéltem a kevésbé súlyosabb "többi apróról" akik különös árvízként hömpölyögtek be a kis réseken mindenhova. Tökéletes bolondok háza volt. Pár pillanat múlva egy befáslizott fejű kis manó penderült elém, a maga 6 évével és mosolyogva rám rikkantott, hogy "Helló bácsi!" Kicsit sokkol a jókedve ebben a káoszban, ezért csak annyit tudtam válaszolni mogorván: Már nincs farsang! Vedd le a múmia jelmezt kis csákó… :) Továbbfolytatva a környezeti analízist, arra jöttem rá, hogy az esetek nagyobb százalékában a betegek teljesen félreértik az orvosokat…és fordítva. Az orvosok számára általában evidens, hogy mikortól kell orvoshoz fordulni valamilyen tünettel vagy panasszal. Ha ez nem történik meg akkor, amikor szerintük illene, akkor általában jönnek a kedves kis ízetlen megjegyzések. A betegek szerint pedig, az orvos azért orvos, hogy gyógyítsa az elé kerülő bajokat és ne pedig minősítse a tulajdonosuk viselkedését. Ez a kettő általában soha nincs egyensúlyban, a konfliktushelyzet tehát, mindig adott s a béke igen törékeny. A beteg kussol, mert egészséges akar lenni. Mi is a páciens kifejezés jelentése?! Türelmes. Latin szó egyébként. Mert a beteg pácienssé válik, amint elmegy az orvoshoz. Pácienssé, türelmessé. Nem azért mert ilyen jó fej, inkább mert nincs más választása. Türelmesen várnia kell kint, amíg szólítják. Türelmesen el kell viselnie a vizsgálatokat. Türelmesen várnia kell az eredményekre s olykor arra is akár, hogy megmondják neki: A halál a következő állomás. Magam is átéltem ezt és 3 hónapja várok egy olyan beavatkozásra, amit a beutaló orvos "azonnali elvégzendő beavatkozásnak" jelölt be az anamnézisemben. Amit legszívesebben már másnap megoperált volna. De nem operált meg, mert páciens lett belőlem s már 3 hónapja csúszik az azonnali beavatkozás. Néhány napja volt erről egy nagyon jó riport az egyik kereskedelmi csatorna magazinműsorában, hogy a betegek olykor hónapokig váratva vannak. Nem egyszer addig, hogy közben bele is halnak abba, hogy megmentsék az életüket. Sok versem szól a halálról, az elmúlásról és arról, hogy sok féle halált képes vagyok elfogadni, csak a kórházi ágyon bekövetkezőt nem. Dr. Jack Kevorkian egy orvos volt. Sokan biztosan hallottak már róla, ha más okból nem, akkor a hírekből. Ő volt az orvos, akit csak Dr.Halálnak neveztek. Kevorkian doktornak elege lett abból, ahogy az emberek olykor éveken keresztül is haldoklanak és szenvednek azért, mert a társadalmunk – nagyon tévesen – azt képzeli magáról, hogy a halálunk felett is rendelkezhetnek a törvények. Épp ezért megkerülte ezt a törvényt és kifejlesztett egy úgy nevezett "Irgalom gépet" ami, arra szolgált, hogy a meghalni akaró szenvedő halálba segíthesse önmagát. Teljesen fájdalommentes eljárás volt. Gyakorlatilag túlaltathatták a betegek magukat. Persze, mielőtt ezt megtehették volna – mint valami multi cégnél – több körös interjúkon kellett részt venniük. Kizárólag csak azok számára tette lehetővé ezt a lehetőséget a doktor, akiknek tényleg megváltás volt a halál, akik tényleg szenvedéssel töltötték az ébren tartott idejüket. Hozzávetőlegesen 250 – 300 betegen segített így. A végén meghurcolták és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, ahol 8 év után mégis kegyelmet kapott. A szabadulása után 3 évvel halt meg. Ő mondta azt a híres szállóigévé vált mondatot mi szerint: "Azt a törvényt, amely az erkölcseinkbe ütközik, nem szabad betartanunk! Az ember méltóságteljes távozása pedig igenis erkölcsi és nem jogi kérdés!" Életéről film is készült Dr.Halál címmel, ahol az Oscar díjas Al Pacino játssza Őt.

Az emberek nem a haláltól félnek,

Csak a haldoklástól…

(Lakat)

Néhány napja láttam egy beszélgetős műsorban a már 65 éves ( ! ) Rózsa Györgyöt. Nagyon kedvelem őt. Az idősebb korosztály biztosan tudja, hogy miért. A fiatalabbaknak meg én írom le most, hogy azon kevés TV-sek egyike, aki nem prostituálódott a kereskedelmi csatornák által. Borzasztóan okos embernek tartom és talán még kicsit a példaképem is. Férfit én még soha nem láttam ennyire szeretni egy Nőt. Azt meg pláne nem, hogy a párja elvesztése után még 10 évvel is csillogó szemekkel a meghatottságtól könnyekig átitatva meséljen egykori szerelméről. Szóval, gubbasztottam a monitor előtt s épp a poszt apokaliptikus Terminátor – Megváltás című játékban gyilkoltam a halálosztó robotokat, mikor hajnal 4 körül megláttam Őt ebben a műsorban. (Akit érdekel: Klikk ide!) Egyből, fülhallgató le, TV hangja fel. Megérte. Egyrészt mert gyorsan rájöttem, hogy az épp nyúzott Terminátor játéknak miért Megváltás az alcíme (megváltás, ha nem kínzom vele magam inkább) másrészt mert rám mindig borzasztóan inspirálóan hatnak az ilyen Rózsa György féle géniuszok. Szóval, elkezdtem nézni, ahogy mesél az életéről a 45 éve már televíziózással foglalkozó szakember és megszűnt a külvilág. Nagyon megérintett, ahogy beszél önmagáról és az elmúlt éveiről s a még rá váró időkre. Ami a borzasztóan megérintett az a rész volt, ahogy mesélt egy művész barátjáról, aki már 91 éves…és látja, hogy bizonyos dolgokat Ő már nem tud megtenni. S ilyenkor néha bele – belegondol abba, hogy Ő most 65 éves és hamarosan már nem lesz képes majd azokra a dolgokra, amikre most még igen. Ezt a jelenséget magamon is észrevettem már olyan 1 – 2 éve. Belenézek a tükörbe 33 évesen és a tükörből egy őszes hajba forduló vénember bámul vissza rám. Megyek az utcán és mostanában – én barom – már nem a jó csajok melleit bámulom hanem, azokon az embereken akad meg  a szemem, akik az életük vége felé közelednek. Nézek 50 – 60 éves aggastyánokat és kiábrándulok abból, amit látok. Mert nincs egyensúlyban a bennem kialakult majdani 50 – 60 éves önképemmel. Sőt, jó sokáig eszembe sem jutott, hogy valaha is élni fogok 50 – 60 éves korig. Most meg belenézek a tükörbe és azt látom: Kopaszodok, elhíztam, beteg vagyok és semmim nincs a béna középszerű lelkemen kívül. (Abból meg ugye, nem lehet megélni.) 33 éves fejjel is mások jóindulatára vagyok szorulva és úgy félek a pénztől még a mai napig is, hogy bármennyi van nálam, attól próbálok megszabadulni. Nem költekezés által, gesztusként. Tökéletesen védtelennek érzem magam a pénz által. Ez azért fura, mert ennek pont fordítva kéne lenni. De ez mind semmi, az igazi bajhoz képest. Ami, a legnagyobb károkat okoz az a kétségbeesés. Az érzés, amit az a félelem táplál, hogy felesleges vagyok, senkinek nem kellek. A feleslegesség tudatába bele lehet halni. Az életfogytiglanokra ítéltek egészen addig léteznek mentálisan is, míg rendszeresen látogatják őket a családjuk. Azonban egy idő után ez fogyni kezd. Szép lassan elmaradoznak a látogatások. Felejthetővé válik a gesztus, hogy valakit meglátogassunk, aki soha többé nem lehet szabad ember. Amikor tudatosul benne, hogy "elfelejtették" már sem akar annyira élni. Nem akar feleslegesként élni. Egy koloncként. Mert, ha felesleges vagy, élősködőnek képzeled magad. Anyám gyakran nevezett így engem. Élősködő parazitának. Szóval, ha csak egy dokumentumfilmben a Discovery-n hallom meg ezt a kifejezést, akkor is anyám jut eszembe erről. Szóval, arra jöttem rá, hogy valójában semmi nem igazán számít azokból, amikért egész életünkben küzdünk. Nem az marad meg utánunk, ugyanis amiért azt hisszük, hogy szerintünk érdemes élni. Utánunk más marad meg. Csak a hatás, amit az emberekre tettünk. A tetteink motiválta elveink határozzák meg azt, hogy a halálunk után hányan milyen szájízzel mondják ki a nevünket. Jó ideje már tanulmányozom azoknak az embereknek az életüket, akik után közutálat maradt a haláluk után. Ide tartozik Hitler, Causescu, Szaddam vagy épp Bin Laden. Néhány napja kiposztoltam a közösségi oldalamon egy festményt. Érdekelt, hogy kinek mennyire tetszik. Jött rá egy csomó Like (vagy ahogy vidéket nevezik: Sunázás) sőt, néhányan egyenesen gratuláltak levélben, hogy milyen tehetséges vagyok és nem gondolták volna rólam, hogy ennyire tehetséges vagyok. Aztán szép sorban minden gratulációra megírtam, hogy a gratulációt köszönöm, de nem engem illet. Ezt a festményt ugyanis nem én festettem…hanem Hitler. Érdekes módon a gratulálók fele már sem találta annyira remekműnek. Mert azok alapján, amiket a történelemkönyvekben olvastak, nem festhet ilyen szépet valaki, aki napi 24 órában ölte a zsidó embertársait. Pedig igen. A közellenségek is voltak emberek valaha ugyanis, és annak is meg van az oka, amiért belőlük közellenség és elrettentő példa lett. De ez már egy másik bejegyzés…

Ádámka meg Évike,

Édenkertnek végibe.

Hancúroztak, ittak-ettek,

Állatokkal verekedtek.

Ádámka nem akart menni,

Évikével almát enni.

Évi mondta: ne légy fád,

Láttam két szép almafát.

Angyalka jött, nagyon mérges,

Vigyázz, az az alma férges!

Istenke se akarja,

Hasacskátok csikarja.

Luci Ferkó rossz kölök,

Éppen arra lődörög.

Juszt is, mondta: egyetek,

Tömjétek meg a beletek.

No, most tele van a bendő,

Itt a bűn az eredendő.

Mars ki innen, istenvertek,

Bezárjuk az Édenkertet.