Lakat - Metamorfózis... / PRAE.HU BLOG

Könnyen jönnek, mégis nehezek a sorok,

Hol egyik ember, a másikra morog.

A metamorfózis görög kifejezés. Átalakulást jelent. Ez a bejegyzésem az átalakulásról fog szólni. Az előszóban leírom milyen átalakulás következményeként ment át a kedvenc munkahelyem az életem legnagyobb tévedésévé. Aztán pedig mesélek kicsit az életem más területén bekövetkezett és esetleg a bekövetkezésére várakozó változásokról. De, kivételesen most nem vágok a dolgok közepébe, haladjunk szép sorban. Összesen másfél évet dolgoztam a Paradise Solution nevű marketingcégnél. Másfél évet, 2 munkaviszonyból. 2008-ban vadászott le kifejezetten számukra az egyik legismertebb fejvadász cég. Gyakorlatilag felhívott egy vadidegen Nő és elhívott egy megbeszélésre. Nem voltak kispályásak, 3 körös interjúkat tartottak, ahol a delikvensek 88%-a egyszerűen kiesett már a 2. kör elején. Én valami tévedés folytán bekerültem s mire észbe kaptam, már saját belépési kártyám volt a cégnél. A cég egyébként marketinggel foglalkozik. Iszonyatosan komolyan veszik magukat és úgy írnak a lakosság szisztematikus telefonon zaklatásáról a saját honlapjukon, mint valami Einsteinnel egy szinten említhető tudományos metodikáról. Ezzel önmagában véve még nem is lenne baj, hisz az ex-Infó rádiós tulajdonos érthető módon azt a látszatot próbálja kelteni, hogy ez valami nagyon zamatos kis okosság, amit csak Ő képesek jól csinálni és nyilvánvalóan professzori címmel látná el az összes közvetlen alattvalóját, ha tehetné. A téma szakértőjének tekinti magát a cég tehát. Kérkednek is a tudásukkal, minden létező platformon. Hol mindössze 15 perces előadásokkal nagy nemzetközi konferenciákon, amit természetesen ebédszünetben tarthat meg csak a cég vezetője az igazi nagy halak között, hol pedig azzal, hogy minden nagyobb meetingen eldicsekednek azzal, hogy annyira bazira sikeresek ám, hogy hamarosan már a 2. call centerüket is megnyitják! "Sőt, már meg is nyitottuk bibiii! Csak lécci azt ne várjátok már el, hogy rendesen adjuk a fizetést 10.-én, ahogy illene, mert a cégnek ám nincsenek erre külön tartalékai...szóval, valahogy húzzátok már ki 20.-áig, okéska?!" Vicc... Szóval, dolgoztam náluk 2008-ban majd 1 évet. Imádtam! Semmi nem érdekelt – még a seggfej Geri főnöki allürjei sem – mert épp a haldokló párkapcsolatom fájdalmai alól regenerálódtam a munka segítségével. Aztán olyan 1 év után otthagytam a bandát, egy karácsony után. Már akkor több eszem volt, mint most. Nem volt velük semmi bajom, csak simán éreztem, hogy nekem ez egy ponton túl kevés. Én nem mentem többet, Ők meg nem hiányoltak. Egészen tavaly Augusztusig. Nem tudom, hogy akkor vették észre-e, hogy hiányzok a csapatból, vagy simán csak fel akarták tölteni a megcsappant létszámot, de felhívott egy nap egy csilingelő hangú hölgyemény, hogy szívesen dolgoznának velem újra. Nem kicsit legyezgette az amúgy se pici hiúságomat. Elmentem hát, a megbeszélésre. Egy gyönyörű szőke démon tipegett elém, akiről azt hittem, hogy biztos csak egy titkárnő. Nos, nem volt titkárnő. Ő lett a későbbi főnököm. A megbeszélés a végére inkább flörtölésre hasonlított, mint a nagyon szigorú állásinterjúra. A következő héten, már kezdtem is. Kezdetben sikeres voltam. Kezdetben csak a munkámban. Aztán már nem voltam sikeres, legalábbis a munkámban. Sikeresnek számítottam viszont az egy főre jutó legtöbb utálót magáénak tudók között. Soha a cég életében még nem látott mértékű és tisztaságú utálat vett körül. Nem zavart. Megosztó személyiség vagyok, szeretnek vagy gyűlölnek, de közömbös nem nagyon lehetek sajnos. Ez azonban szúrta a szemét az ellenem vezetett szent háború vezéregyéniségének. Nem nagyon tudott mit kezdeni azzal, hogy míg Ő teljes erejéből utál és azon dolgozik, hogy másokat is ellenem fordítson én vagy egyszerűen csak átnézek rajta vagy fölényesen csak mosolygom. Éreztem minden szívdobbanásának elpocséklását rám. S azt, hogy Őt ez borzasztóan irritálja. Az ott dolgozásom közben kevés emberrel sikerült összehaverkodnom. Az alkalmazottak többsége vagy nyugdíjas, vagy újgazdag elkényeztetett sznob hülye gyerek, akiknek a legsúlyosabb problémája az, hogy melyik kockahasú idiótát szopja le azok közül, akiket az okostelefonjában gyűjt. Akik mégis szóba álltak velem – netán megkedveltek – azok egy harmadik rétegbe tartoztak. Simán csak nem konfrontálódtak az Anita félékkel hanem, mindent rá hagytak, és látszólag játszották az együttműködő alattvaló szerepüket. (Sajnos, ezzel a képességgel én nem rendelkezem.) Egyikük mondta, mikor megkérdeztem, hogy Ő miért nem áll be a sorba, miért nem utál, ahogyan ez most divat itt a cégnél, hogy: "Aki engedi magának, hogy egy kicsit is megismerjen, az nem tud utálni! A többiekért pedig nem kár..." Szóval, néhányan mégis képesek voltak kedvelni, vagy hitelesen ezt a látszatot kelteni előttük. Az utóbbiba tartozott Orsika is. Orsi az a tipusú kis lány, aki egy királylánynak hiszi önmagát s aki szerint az élet szép és szivárványokon ébred mindenki reggel. Egyszerűen képtelen felfogni a rossz dolgokat addig, amíg magának is át nem kell élnie valamelyiket. Egyébként teljesen ártalmatlan. A legnagyobb rosszindulatában is, csak önmagának lenne képes ártani. Egy karok és lábak nélküli, bazi nagy, rózsaszín mopsz. (Aki már attól is sírógörcsben tör ki, ha "szeretetgombócnak" meri nevezni valaki...) Összehaverkodtunk tehát. Kezdetben csak minden szünetben együtt sétáltunk, hogy jól ki tudja önteni az aktuális problémáit. Azok pedig sosem ugyanazok voltak. Két fő témája volt, az egyik a: "Peti, engem ki akar rúgni! Látom, ahogy figyel...!" mindezt remegésig átélve, míg a másik a "Pasim, megint pizzát rendelt ahelyett, hogy megdugott volna a mindössze 12 centis farkával, milyen szar nekem, igaz?!". Ez a kettő ment, minden egyes nap, minden egyes szünetében: Váltakozva... Próbáltam tanácsot adni, több alkalommal is (én barom) de természetesen soha egyiket sem fogadta meg (de akkor miért kérte?). Aztán észrevettem, hogy Orsika, nem csak velem osztja meg ezeket a "szigorúan titkos" dolgokat. Mindenkivel. Gyakorlatilag nem is volt titok mindez, amit én annak hittem. Én barom meg még kis előadást tartottam neki a diszkréció fontosságáról és tanácsoltam neki, hogy ne kürtölje világgá ezeket. Pláne, ne dicsérje egyik nap halálra a pasiját, a másikban pedig boldog – boldogtalannak elkotyogni, hogy a pasijának túl kicsi a farka, amit nem hajlandó megfelelően tisztán tartani s ahelyett, hogy szexelnének, pizzáznak. Mert ez kicsit hiteltelen. Miközben mindkettő csodálkozik, hogy: Jéé, megint híztunk! Miután a céget otthagytam – kirúgtak – Orsika a hiányom fájdalmát vadidegenek intim közelségével próbálta enyhíteni. Nem igazán volt sem finnyás, sem válogatós. Feka pasik kettesével, vagy a Paradise Solution jobbikos aktivistáján keresztül egészen a cég rendszergazdájáig. A problémák akkor kezdtek durvább fordulatot venni, mikor ezt a bizonyos Falus Lászlót is orális fellációban részesítette egy kocsiban valami árokparton. Mindezt miért?! Mert a cég rendszergazdája megzsarolta – Orsi elmondása szerint – hogy amennyiben Őt nem szopja le, akkor a pasiját megkeresik is jól kitálalnak Neki mindent, elküldenek neki valami videó felvételt Orsika egyik vadidegennek történt hűtlenkedéséről. Sőt, nem csak ez a hallgatás ára! Én is képbe kerültem! Nekem is törölnöm kellene az összes a cégről szóló bejegyzésemet, különben...tudjátok! Orsika tehát, megkeresett párszor és hatalmasakat bőgött a telefonba, hogy ugyan szedjem már le a bejegyzéseket különben tényleg megkeresik a pasiját és azt, hogy magyarázza majd ki. Ekkor – életemben először – az egyik bejegyzésemet tényleg letöröltem az engem hívogató hülye liba miatt. Ez azonban semmit sem változtatott meg. Illetve, de igen. Mégpedig azt, hogy most már maga a nagy Falus László is zaklat különböző obszcén tartalmú levelekben, fenyeget és az Orsival történt közös interakciójuk felvételével kérked nekem, hogy nézzem csak meg Ő mekkora király! (A felvétel egyébként pont nem ezt bizonyítja hanem, az ellenkezőjét szóval, nem tudom a lúzer ezt miért terjeszti. Semmi olyasmit nem tartalmaz, amire büszke lehetne...) A pohár ennél a résznél telt be teljesen és megkerestem levélben a Paradise Solution két üdvöskéjét. Az engem a céghez visszahívott szőke bombázót és az egykori közvetlen főnökömet, a Ford Fairlane klónt. Leírtam nekik egy kicsit sem kellemes és kedves hangvételű levelemben, hogy örülnék, ha végre nem lennének lusták dolgozni és kigyomlálnák azokat a gócokat az alkalmazottaik közül, akik egymást zsarolgatják a másik ember magánéleténe tönkretételével. Ez már nem játék, ez már zsarolás! S bár a hülye Orsinak tanácsoltam, hogy forduljon a rendőrséghez, természetesen nem tette meg. A levelemre – meglepő módon – válasz érkezett Ford Fairlane-től. Kikérte magának a levelem hangvételét – vicces, hogy más nem igazán ragadt meg benne, de kb. ennyire számítottam a képességeit tekintve – mert, szerinte békében váltunk el a cégtől és ennek meg kéne maradnia. Megmaradt. Nem a cégre haragszom, Őket tartom csak lustának a probléma megoldása kapcsán. Nem egyszer magam is felhívtam erre a figyelmüket, míg ott dolgoztam. Abszolút nem érdekelte őket. Egyiküket sem. Így, lassan 3 hónappal az eltávolításom után, meg már had legyen nyugtom a cégtől! Úgy gondolom joggal várhatok el annyit, hogy se Orsika ne hívogasson bőgve azért mert Ők lusták – vagy alkalmatlanok – rendet tartani a saját alkalmazottaik között, se pedig az elmebeteg állat rendszergazdájuk ne zaklasson különböző szexuális tartalmú felvételekkel, a Fülöp Anitáról megfogalmazott igen sajátos véleményéről nem beszélve. Elegem lett. Kicsit talán tényleg tapintatlan és durva hangnemben íródott a levelem, de elég dühösen írtam. Az meg még rá is tett egy lapáttal, hogy a volt alkalmazottuk vagyok és Tőlem nem ezt a fajta hangnemhez voltak szokva. Mivel tehát, teljesen biztos vagyok benne, hogy a levelemnek sem lett semmiféle következménye, így megszületett ez a bejegyzés. Addig is míg kiírom magamból, regenerálódom. Ekkorát én még nem csalódtam, egyetlen munkahelyben sem...

A bőröm kiszáradt, de a lelkem oázis,

Senki sem figyel, mégis mondom tovább is...

A változásokat semmi sem állítja meg, ha elérkezett rájuk az idő. Magam is elértem arra a pontra, amikor a saját életemre is kiosztott a sors 2 – 3 olyan pofont, ami egyértelmű jelzés volt arra, hogy nincsenek rendben azok a dolgok, amiket én eddig normálisnak hittem. Az előző fejezet is ezt bizonyítja. Az utóbbi 3 hónap alatt – pont amióta ott hagytam ezt az álom leányvállalatot – szép lassan kezdett összeomlani az eddigi kőkemény melóval összeácsolt életem. Ne, nem én ácsoltam össze: Az engem szerető emberek. Az első trauma akkor ért, amikor kihalt alólam kis idő alatt két laptop is. Annyira össze vagyok nőve az ilyen vackaimmal, hogy belerokkannék, ha nem tudnám követni a technológia fejlődését ezekkel a kütyükkel. Soha életemben nem volt még teljesen új, rendesen garanciával ellátott laptopom, de most tavaly decemberben megleptem magam eggyel. Karácsonyra. Mert megérdemlem. Évike azóta is szívja a véremet miatta és egyetlen alkalmat sem hagy ki, hogy a fejemhez ne vágja nem tetszését valami kellemes kis ízetlen megjegyzés kíséretében. Soha életemben nem volt még semmiből újam, így még csak körülírni sem tudom, milyen katartikus élmény volt az új laptopom írni az első blogbejegyzésemet. Az új laptop után, új telefonra volt szükségem, mert természetesen kis túlzással, szinte a laptopommal egy időben romlott el a matuzsálemi kort megért Samsung telefonom is. Az előző telefonom is hasonló típusú volt és ugyanilyen tünetek közepette lehelte ki az is a lelkét. Szeretem ezt a márkát. Megbízhatóak, tartósak és az ügyfélszolgálat azonnal segít, ha megkeresed. A legjobb példa erre az új telefonom egyik funkciója kapcsán küldött mail nekik, amit hajnali 03:17-kor küldtem el. Gyakorlatilag szinte postafordultával 03:25-kor már érkezett is a pontos és precíz válasz. Nem valami hülye automatikusan generált robot üzenet, hanem egy ember által írt, személyes levél formájában. Annak idején volt, hogy éjfélkor hívtam fel a lakossági vonalukat, ahol egy tökéletes formában lévő, vidám férfi hang segített a nyavajáim megoldásában. Ilyesmit eddig sehol nem tapasztaltam. A laptop és a telefon újítás után, következett a saját egészségem nagy generálja. Pontosabban ez még nem is múltidő, mert jelenleg is tart. Azt kellett észrevegyem magamon, hogy iszonyatosan el vagyok lustulva és minimum 20 kilónyi felesleg van rajtam. Tökéletes kiábrándulás. Nézem magam a tükörben és nem látom magam kövérnek, dagadtnak, elhízottnak. Ha azonban lefekszem az ágyra, nem látom a TV-t a saját hasamtól. Ez valami elképesztően undorító. Eddig csak messziről szörnyülködtem a jelentős súlyfelesleggel küzdő emberekkel és értetlenkedve fogtam csak a fejem, hogy ezek az emberek, hogy lehetnek ennyire igénytelenek, hogy ennyire elhagyják magukat. Észre sem vettem és szép lassan az általam elítélt embertársaim csapatában találtam magam. Félelmetes mennyire képmutató dolog ez. Ráadásul a testem se igazán nézi ezt jó szemmel, és nem kicsit lázadt fel. Jelenleg azon a szinten vagyok, hogy már rendszeresen kell gyógyszert szednem. Mindössze azért, hogy majd a hónap végén egy sebészeti beavatkozás a lehető legsikeresebben mehessen. Eddig se igazán szerettem magam, a jelenlegi helyzetem pedig szavakkal szinte, leírhatatlan. A változáshoz pedig idő kell. A változás legalapvetőbb hozzávalója, az idő. Nos, én most 33 éves vagyok. Nem gondolom, hogy évtizedeim lennének még hátra, de azt viszont színtisztán tudom, hogy ez az állapot nem maradhat fent tovább. Arra jöttem rá, hogy a dolgokat ápolni kell. Mindent. Ha nem ápolod, kíméletlenül tönkre megy. S ez igaz, mindenre: emberi kapcsolatokra épp úgy, mint az emberi testre. Ha valaki elhanyagolja – lusta – ápolni a saját életét, akkor menetrendszerűen bekövetkezik majd a csapás és egy napon a kórházban tér magához. Amikor magam is bent raboskodtam, az egyik kórház pulmonológiai osztályán, az én drága osztályvezető főorvos asszonyomtól megkérdeztem, hogy mégis mennyi ideig kell dohányoznia egy idiótának ahhoz, hogy maradandó károkat okozzon a saját testében. Szó szerint tudom idézni az akkori szavait, annyira belém égtek: "Az emberek, azt hiszik, hogy ez valami vicces játék, hogy amíg nincs tünete a betegégnek, addig maga a betegség sincs. Nagy tévedés! Elég 4 – 5 évnyi folyamatos bagózás és itt találkozom a páciensekkel. Szóval, vagy én gyógyítom őket, vagy Kati kolléga boncolja. Nincs köztes állapot..." Itt értettem meg azt, hogy az ember valójában addig él, ameddig akar. Úgy értem addig él, ameddig nem lusta figyelmet fordítani a saját megőrzése érdekében. Amint azonban a fontossági sorrendben hirtelen nem az egészsége lesz az első hanem gyakorlatilag bármi, egy idő után automatikusan emlékeztetni fogja majd erre a rossz döntésére az amit, eddig elkerülni próbált. A változás tehát, nem játék. Nekem is rengeteg dologban kell még változnom és tényleg egy csomó tanulnivalóm van. Nem a döntés meghozatala nehéz azonban, hanem a folyamat végigcsinálása...

Felhasználóknak