Eljött az én időm és ezen túl, csak magamnak élek,

Mától már nem számít más, csak, amit érzek.

 

Ide s tova 1 hónapja nem született új bejegyzés. Az utóbbi időben elég sok minden történt velem. Jók is, rosszak is. Valahogy mégis úgy érzem, hogy a rosszak valahogy maradandóbbak maradnak az emberben. Akkor is, ha kevesebb volt belőlük, mint a jókból. Sosem voltam túl optimista, pedig bizonyított, hogy az optimisták élete gördülékenyebb. A problémáikra általában gyorsabban találnak megoldásokat…vagy azért mert fel sem fogják, nem is veszik figyelembe az adott probléma komolyságát, vagy pedig azért mert a számukra legsúlyosabbnak számító problémáikra maga az Ő saját optimizmusuk a megoldás. Ami meg ugye adott. Miután kiléptem az álommunkahelynek hitt Paradise Solution kötelékéből, meglepve tapasztalom, hogy nem csak, hogy nem álommunkahely, de a szakmaiatlanság és a dilettantizmus olvasztó tégelye. S ilyenkor, mikor egy olyan dologról nyilatkozok negatívan, amit annak előtte az egekig magasztaltam, önkénytelenül is önvizsgálatra kényszerít a saját tudatom és nekem szegezi a kérdést ott bent: Akkor tévedtem, amikor agyba – főbe dicsértem ezt a bandát, vagy most hazudok és valójában csak a sértettségem hisztije mondatja ki velem ezeket a súlyos vádakat ellenük?! Nos, sokat gondolkoztam ezen és tényleg igyekeztem objektívan tekinteni a dolgokra. A végkövetkeztetés pedig sokkal egyszerűbb, mint azt gondoltam volna: Egyszerűen megváltozott a véleményem. Ha külső szemlélőként tekintek a náluk eltöltött időmre, akkor egy süketnéma Don Quijote jelenik meg a szemeim előtt, aki nem csak egy vicc önmagában, de még csak különösen szórakoztatónak sem mondható. Egyszerűen nem tudtam besimulni egy olyan közegbe, ahol az idióta feletteseink gyerekesebbek, mint mi magunk, akiknek utasításokat osztogatnak. 20 – 22 évesek között éreztem otthon magam mesterségesen, mert ez volt a dolgom. De még csak ezt sem róhatom fel Nekik, hiszen meglett emberek teszik ezt meg minden nap, évek óta úgy, hogy még termelni is termelnek. Nem is ezzel volt bajom. Sőt, még csak nem is azzal, hogy velem bajuk volt bizonyos embereknek ott. Az élet szép volt és érdekes az ott töltött időm nagyobb százalékában. Abban a kevésben, amiben pedig mégsem, az meg alapjában rányomta a bélyegét a teljesítményemre, az ott betöltött státuszom önmagam általi megítélésére. Elérkezett egy pont, amikor már nem akartam megfelelni azoknak, akikért addig meghaltam volna. Persze, sokáig nyugtatgattam a lelkem olyanokkal hogy "…de hát, Ők a főnökök, joguk van az igazságtalansághoz…és amúgy is, lehet, hogy én látom rosszul, hiszen sokkal több időt töltöttek ezen a területen, mint én…tuti, hogy tévedek…" A probléma ott jelentkezett azonban, hogy a döntéseik (az igazságtalanságok) amikkel találkoztam nem szakmai döntések voltak. Tehát, nem olyan dologban hoztak meg nekem nem tetsző döntéseket, amikben egyértelműen esélyem sem lett volna felismerni a hibát. Nem. Azt a véleményem jelenleg is fenntartom, hogy szakmailag talán az egyik legjobb cég a Paradise Solution. Emberileg viszont… Lehet, hogy én tévedek –ebben is – lehet, de egyszerűen nem tartom azt normális jelenségnek egy munkaközösségben, hogy a kollégák zsarolgatják, fenyegetik egymást. Azt, akivel nem csak egy épületben dolgoznak napi 8 – 10 órát, de egy légtérben is, gyakorlatilag karnyújtásnyi távolságban. Nem rólam van szó, engem sosem zsaroltak, s ha mégis meg merte volna ezt tenni valaki, még szórakoztatott volna is. De mikor egyik szünetben Orsi gyakorlatilag zokogva jött oda hozzám, hogy az Anita azt mondta neki, hogy ha még egyszer szóba fog állni velem, akkor Őt kirúgatja, de minimum nagyon megnehezíti az ott létét, akkor azért eléggé elkerekedett a szemem. Az első reakcióm - Orsit ismerve – természetesen az volt, hogy ez hülye! Orsi egy elég érzékeny leányzó, hajlamos rengeteg dolgon azonnal vérig sértődni, így meg sem lepett volna ez a reakció Tőle, ha a Paradise saját bejáratú klimaxos banyájának félreértette volna az egyik szokásos ízetlen beszólását. Nem ez történt azonban. Részletesen elmesélte az egész beszélgetésüket. Halálbiztos vagyok benne, hogy Ő ezt nem találta ki. Nem, csak mert szegény nem lenne képes ennyire bonyolult taktikai húzásokra (meg miért is tette volna) másrészt meg, mert a beszélgetésünk alatt figyeltem, hogy mennyire képes pontos részleteket is felidézni kettejük beszélgetésében. Az igazságügyi pszichológia ezt nevezi "élményszerű beszámolónak" és ezt szokták vizsgálni az igazságügyi elmeszakértők is.  Erre két fajta ember képes: A megrögzött hazudozók, akik nem csak kimondják a hazugságot hanem, Ők maguk el is hiszik azt és azok, akik az általuk mesélt cselekményt át is élték valójában. Azonnal tanácsoltam neki, hogy keresse meg a felettesünket Petit. Nem kereste meg – amit így utólag – meg is értek. Peti a cég jelenlegi szupervigyora (supervisor) aki, a közvetlen felettesünk. Híresen hangulatember. Az a fajta, aki a reggeli meetingen képes úgy beszólni a saját szarkasztikus stílusában, hogy egész napra elveszi az életkedvedet vele. Orsi gyakran kapott ilyeneket. A külseje miatt, a viselkedése miatt vagy a teljesítménye miatt?! Nem tudom. Lényeg, hogy nyomós oka volt annak, hogy nem kért segítséget attól, akitől kellett volna. (Ebben amúgy Neki volt igaza, később még erre visszatérek…) Aztán a következő és az azt követő szünetben is oda jött és mesélte, hogy nem nagyon tud a munkára koncentrálni, mert retteg belül, hogy az Anita mikor ítéli meg úgy, hogy nem Neki megfelelőképpen működik és rúgatja ki. Egy ideig magam is nevettem ezen egyébként (bocs Orsi) mert hát, ki a franc az Anita?! Egy 40 éves klimaxos vén tyúk, aki még a mai napig is önmagát fényképezgetni a tükörben, mint a hülye kamaszlányok. Épp ezért csak, hogy a saját cinizmusomat alátámaszthassam, körbe kérdeztem a kollégákat mondván, hogy "ugye szerintetek is Anita csak Anita". Aztán meglepve csodálkoztam, hogy nem. Ne persze, nem egy lángész, nem egy Istennő amilyennek Ő képzeli magát, de a cég gond nélkül feláldoz bárkit érte. Miért? Mert szerintük megéri. A legviccesebb ahogy, a saját udvartartásából való egyik legnagyobb barátnője kezdett sztorizgatni arról, hogy milyen büdös a szája állandóan és fejből tudja, hogy mikor menstruál, mert olyan bűz felhő veszi körül akkoriban, hogy egyszerűen nem érti, hogy "Tomika", hogy tud megmaradni mellette. (Az élet szép!) A munkaidő vége előtt kerestem a Petit, hogy megbeszélhessem vele az aranytojást tojó és csak nagyon ritkán fogatmosó tyúkjuk zsarolási kezdeményezését. Peti nem volt sehol. (Biztos épp bazira dolgozott, ahogy tőlük várta el…) Írtam viszont neki egy levelet, amit hazafelé menet az asztalára tettem. Vártam, hogy lesz rá valami válasz. Nem lett. Nem csak válasz, bármifajta reakció sem. Írtam hát neki ( 1 hónap múlva! ) egy mailt, amiben finoman megkérdeztem, hogy volt-e ideje elolvasni. Jah, volt, de már nem is igen emlékszik rá. Mit is írtam! (Na, Ő ekkor nőtt sokat a szememben…) Nem értettem, hogy ez azért ilyen felejthető, mert Anita rendszeresen csinál ilyesmiket és egyszerűen már megszokták, vagy azért mert ez annyira jelentéktelen, hogy nem érnek Ők ezzel kínlódni. Aztán nagy sokára mégis megszánt egy levéllel s benne egy magyarázatszerűséggel…amit – már nem szoktam ilyesmit csinálni de – most ide is fogom másolni, egy az egyben: "Igen, az Anita effektust ismerem már régről. Azonban kétség kívül 3 éve itt ül és dolgozik, elég erős egyénisége a társaságnak. Ha hoznom kellene egy metaforát, akkor az lenne, hogy "könnyebb átugrani, mint megkerülni". A trénerek úgy mondják, hogy szervezet a szervezetben. :) A kora és a tapasztalata által igyekszik mindenkit maga mellé állítani. Vagy velem, vagy ellenem alapon... Ezen felül az egymáshoz való hozzáállás és viselkedés c. dráma első felvonását a jövő hét végére terveztem, amikor is elmondom a véleményem mindenkinek egy közös meeting alkalmával.  :) Nem fog fájni...:) " Na, hát annyira nem fájt, hogy nem is volt. Természetesen. Természetesen elmaradt. Pedig az év eseményeként tartottam számon komolyan! Ezzel a Peti gyerekkel amúgy nincs sok baj. Elképesztően nagy a pofája, minden mondatában van némi cinizmus, de ha szerencséje van az embernek és tényleg jó passzban fogja ki, akkor tényleg jól motivál. Egy ponton túl azonban iszonyatosan fárasztó. Embert én még nem láttam ennyire görcsösen ragaszkodni a főnöki státuszához és azt ennyire durván reklámozgatni azt. Emellett nem veti meg a csinosabb kolléganőit. Szóval, az eset figyelmen kívül hagyása egyértelmű vészjelzés volt számomra. Ha én lennék Peti már csak az önteltségem miatt is felkaptam volna a fejem erre: "Valamelyik itt kirúgással fenyegetőzik?! De hát, azt csak én tehetem!!!" Megkerestem a Mariann-t is egyébként (a Peti felettesét) de mint, a falra hányt borsó. Aztán 2 héttel később lecseszés szagú invitálás fogadott a gépemen, hogy ugyan menjek már be az irodába. Bementem. Ott várt a Mariann, az Anita és a Peti. Megkérdezték, hogy megy a beilleszkedés. (Pont, mintha E.T. itt felejtett kisöccse lennék…) Mondtam, hogy azon vagyok. Mondták, hogy ez kevés. Mondtam, hogy igyekezni fogok. Mondták, hogy azt jól teszem. Mondtam, hogy mi van az Anita üggyel. Mondták, hogy milyen Anita üggyel. Mondtam, hogy mondtam mindkettejüknek. Mondták, hogy elmosolyodnak: Elmosolyodtak. Majd mondták, hogy hát, azt oldjuk meg 4 szemközt. Megdöbbentem. Képesek összehívni sebtében egy ilyen megbeszélést velem, csak mert az egyik elcseszett feka-faló  "kváliti menedzserük" keresztnevét bele mertem írni a blogomba, egy teljesen semleges szövegkörnyezetben és nem voltam hajlandó kitörölni az Ő zsarolása ellenére sem (ez a zsarolás náluk valami továbbképzési anyag?) viszont, az már nem hírérték, hogy az egyik pitbull csibéjük itt a saját kollégáit zsarolgatja?! Nem értettem. Azóta sem értem. Épp ezért gyorsan vissza is kérdeztem még ott az asztalnál, hogy akkor ebben az ügyben miért nem ugyanezt mondtátok a hozzátok rohanó panaszkodó "kváliti menedzsernek", hogy akkor "Intézzétek ezt el négyszemközt" ??! A válasz egyszerű volt: Menjél vissza dolgozni. Nem értettem és máig sem értem: Ezek nem fogják fel azt, amit terjesztenek főállásban?! Non – Stop azt mondják, hogy bármilyen gondotok van, gyertek hozzánk bizalommal: Megoldjuk! Csak a franc sem gondolta, hogy ez maga a megoldás: Intézzétek el négyszemközt! Vajon, hány álmatlan éjszakát virrasztottak át, mire kidolgozták ezt a zseniális megoldást?! "Intézzétek el négyszemközt!" – ebből is látszik, hogy ezek valami elcseszett western csatornán nőttek fel…

 

Ezer évig másnak volt csak nyár,

Szinte jéggé fagytam már…

De mióta újra lángol az ég,

A szívemen olvad a jég…

 

Én se szeretem az ilyen nyavalygásokat, de ezt ki kellett most írnom magamból: Bocs! Ígérem, ez a bejegyzés már sokkal szórakoztatóbb lesz. (Legalábbis remélem…) Tegnap hajnalban elég sokáig ébren voltam. Egyrészt mert az új hobbimnak hódoltam és nácikat gyilkoltam a képernyőn (klikk ide!) másrészt, meg ment valami műsor amit, fél füllel hallgattam. Mint utólag kiderült ez a híres "Szenes Iván írta" című műsornál sikerült leragadnom. Szenes Iván az utóbbi 4 évtized legismertebb és talán legsikeresebb szövegírója volt. S ilyenkor mindig olyan zavarban vagyok, hogy miként tudott akkoriban egy szövegíró ennyire híres lenni és ma már erre miért nincs esély. Oké, hogy akkoriban a dalok még sokkal szöveg centrikusabbak voltak, de egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ma már az egyszerűen nem számít, hogy az adott dalt ki jegyzi. Egy pillanatra talán csak Caramell és Ákos képes ennek az ellenkezőjét igazolni, de Ők is csak egy pillanatra, hiszen köztudott, hogy Ők a saját dalaikat írják, hangszerelik, éneklik. Annak idején százával írtam a kis instant együtteseknek a bugyuta gyakorlatilag semmiről nem szóló dalokat. Tényleg, volt olyan, amikor egy este alatt 2 teljes albumot is megírtam Ez olyan 40 dal… Szóval, néztem ezt a műsort és el voltam képedve. S bár a művész már meghalt (s ugye a holtakról csak jót csak semmit) azért a tegnapi műsorba sikerült összeválogatniuk a készítőknek talán a legrosszabb dalait. Két kedvencem maradt meg belőle, az egyik címe a "Nem tudom, hogy tudnálak-e valaha nem szeretni Téged" míg a másik a "Barbara" címre keresztelt művek. Mindkettő iszonyatosan rossz. Gyerekeket lehetne velük ijesztgetni komolyan. Mostanában különben is azt veszem észre magamon, hogy ott – ott ragadok a Nóta TV előtt. Minden jó ízlésű ember azonnal lilát hány – répa nélkül – ha 10 percnél tovább kell néznie, én viszont – valamiért – mégsem. Oké, az ott sugárzó produkciók 97%-a nem csak selejt, de a saját anyámat se kéne letiltanom róla, mert sikerülnek annyira, rosszra, hogy már Ő is fejvesztve menekülne előle, azonban ritkán – nagyon ritkán néha becsúszik egy – két gyöngyszem is. Ilyen például a Magic of Music nevű formáció, amit 3 fiatal alkot és meglepően jó szövegeik vannak, nem beszélve arról, hogy talán az egyetlen olyan Nő az egész műsorban az Ő énekesnőjük, aki tud is énekelni tényleg. Lessétek meg a bandát, ha van merszetek! Kicsit még bénák, esetlenek, de tényleg nem szörnyűek, az ottani produktumokhoz viszonyítva: klikk ide! Az én abszolút kedvencem azonban – szombat óta – annak az előadónak a dala, aminek a nevét direkt nem írom le ide, mert akkor senki nem nyitná meg! :-) A lényeg, hogy nem az előadóért vagyok oda – hiszen Anitára hasonlít basszus – hanem, csak ez a dal sikerült elég jól szerintem Tőle. Szóval, bármilyen ciki is, vállalom! Szeretem ezt a dalt!  Ha már a kreativitásnál járunk, az utóbbi időben én sem tétlenkedtem. Szinte rászoktam a különböző az interneten jobb esetben már megtalálhatatlan hulladék videojátékok tesztelésére. Ezekből pedig a görcsös exhibicionizmusom videók készítésére sarkal, amiket itt és itt lehet megtekinteni azoknak, akiket esetleg érdekli. A nézettségi adatok és az idő amennyi alatt ez kitermelődött talán igazolhatja, hogy annyira azért nem lettek rosszak. Hamarosan egyébként orvoshoz indulok. Egész pontosan 44 perc múlva van randim asz aneszteziológusommal, akivel jól megkonzultálom a számmal, a közelgő operációm körülményeit. S mert bár a játéktesztek elég jól mennek, az egészségem valami bizarr egyensúlytalanság miatt rohamosan romlik. Nagyban van, része ennek a mostani bejegyzésem első fejezetének úgy gondolom. Az ember ugyanis ilyen: Önmegvalósító. Ha negatív gondolatok terhelik a lelket, akkor lehetsz, Te bármilyen megrögzött optimista ez a folyamat komoly károkat okoz. Lassan rájövök, hogy az ember teste egy idő után már csak romlani tud. Az pedig, hogy ezt milyen sebességgel teszi, attól függ, hogy a tulajdonosa addig mennyire becsülte meg, mennyire vigyázott rá és mennyi időt fordított rá. Ennek tudatában, pedig ha túl leszek ezen az operáción és felépültem, majd elkezdem megmenteni azt, amire eddig mindig is lusta voltam odafigyelni: Az egészségemet.

 

Apropó egészség!

A múlt héten, meghalt Bódis László, Cipő. Úgy is mondhatnám: Feldobta a bakancsot. Egy elismert művész halálával való viccelődés után, nem tudom, hogy vannak vele a nem elfogult, nem rajongók, de én abszolút nem tudom sajnálni. Oké, én is voltam RE PUBLIC rajongó…aztán kijózanodtam a sok teljesen egyforma és ugyanarra a kaptafára készült "dal" miatt. De az ég szerelmére: Ő nem meghalt! Őt nem elragadta egy kíméletlen betegség hosszas szenvedés után: Ő lemondott a saját életének megmentéséről! Öngyilkos lett magyarul. Ez a passzív eutanázia gyakorlatilag. Lemondott arról, hogy az orvosok megmentsék az életét. Miért mondott le?! Mert egy felelőtlen barom volt, azért. Van egy szint, amit átlépve az ember már nem csak a saját életéért felelős! Pláne, ha valaki annyira ismert és népszerű, mint Ő. Hanem a gyermekeiért, a családjáért, netán a rajongóiért, hogy abszurdabb példát már ne mondjak. Ő tehát, nem elragadta a szörnyű és kíméletlen halál, csupán csak lemondott az orvosi segítségről, ami által folytathatta volna az életét. Mindezt miért: "Bennem aztán ne dobogjon másik ember szíve!" BAROM!!! Az egyetlen mentsége erre az lehetne a szememben, ha Jehova tanúja volt…mert nekik vannak ilyen hülye életfilozofáik, hogy nem adnak vért, nem kérnek máséból és nem akarnak élni tovább, ha ahhoz orvosi segítség kell. Iszonyatosan szánalmas volt a percenkénti RE PUBLIC klip a Facebook üzenő falon "Nyugodj békében!" feliratokkal. Pont, mintha a sok hülye képes lenne átérezni mit, élhet át most a családja egy vadidegennek, akit a többség csak képernyőről meg különböző fesztiválokról "ismer"…