2013. 02. 22.
Lakat - Valami véget ért (2013)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Széljegyzet.: Érzelemhűség. A múlt hetem végéig, ez volt a tervezett címe a következő bejegyzésemnek. Arról szólt volna, hogy mennyire képesek felfogni az emberek a saját érzelmeik súlyát s az általa magukon viselt felelősséget. Mert, hogy érezni, érzelmeket táplálni, de még csak azokat közvetíteni is, nagy felelősség. Aztán a múlt hetem vége kicsit másképp alakult, mint ahogyan arra számítottam. Ennek következtében, most egy egész más tartalmú és hangulatú bejegyzés következik. Az eredetileg tervezett téma sincs elfelejtve, csak most (már) nincs hozzá hangulatom. Szóval, néhány hét múlva sorra fog kerülni újra biztosan… Széljegyzet vége.
 
Ébren vagyok vagy álmodom,
Hogy vendégül lát a fájdalom?!

Alig fél évvel ez előtt, épp munkát kerestem. Egész pontosan az aktuális munkám helyett kerestem valami olyat, amiben fantáziát és kihívást is látok. Ez borzasztóan nehéz dolog. Főleg egy magamfajta tekintetében, akinek ha nincs folyamatosan szinten tartva az érdeklődése, akkor az, bizony elhal és unatkozni kezd. Na, attól mentse az Isten egy olyat, mint én! Az unalom, az unatkozás felér egy mentális öngyilkossággal nálam. Egyszer csak megcsörrent a telefonom s a vonal végén csilingelő női hang mutatkozott be, s keresett engem. Mondtam, hogy megtalált. Örült neki. Én is. Elmondta, hogy a régi munkahelyemtől telefonál és nem titkolt szándéka, hogy visszacsábítson magukhoz, mert a múltban történt közös együttműködésünkben igen jónak számító számadatokat produkáltam a teljesítmény kapcsán. (Nem tudom, hogy mennyire gondolta ezt valóban komolyan, vagy csak egy hangzatos marketingszöveg volt csupán, de nagyképűség nélkül magam is jó emlékeket őriztem a cégről…arra a munkára, pedig amire szívesen emlékszem, egyértelműen igaz, hogy szerettem végezni és nagy valószínűséggel sikeres is lehettem benne…de erre még majd később visszatérek.) Gyakorlatilag tehát, az ölembe hullott – újra – a múltam egyik legjobb munkája. Ez egyébként így szokott lenni valami érthetetlen ok miatt. Általában engem talál meg a munka és nem én keresem. Az első kérdésem rögtön az volt, hogy a régi supervisor ott dolgozik-e, akivel nekem ott azért akadtak nézeteltéréseim az igen sajátos (gyerekes egész konkrétan) elvárásai tekintetében. A telefonáló hölgy fel is kapta a fejét, hogy elsőre nem is az érdekel, hogy mennyi fizetést ajánlanak hanem, hogy "a Geri ott dolgozik-e még". Tájékoztattam is, hogy nyomós okom van ezt mindennél előbb megtudni. A mumusom már nem dolgozik ott. (De az óta is rendszeresen tiszteletét teszi a cégnél, pár régi kollégájára ezzel a szívbajt hozva.) Mivel az egyetlen akadályozó tényező, már nem volt a képben, így szinte örömmámorban mondtam határozott igent a kilátásba helyezett munka megbeszélésre. Pár nap múlva túl is estünk rajta. Megismertem a hang tulajdonosát – későbbi múzsámat – Mariannt. Mint, kiderült: Ő már az én partizánkodásom idején is a cég alkalmazottja volt, csak épp igazoltan hiányzott abból az időszakomból: Szült ugyanis. A munkamegbeszélés kellemes volt, dinamikus, érdekes és nagyon jó hangulatú. Alig 1 hét leforgása után már dolgoztam is, mint teljes értékű munkatárs. (S itt akár idézőjelbe is tehetném a teljes értékűt, mert azért ez nem minden ponton volt igaz…és nem minden ponton igaz ez most sem bizonyos kollégák tekintetében sem…de nem tettem.) Kicsit nehézkesen indultam újra el a régen taposott ösvényen, de valahogy mégis sikeresnek számítottam. Minden a régi volt szinte. Ami új volt mégis, az a supervisor személye és a régi Quality Manager (QM Brigike) hajszínének és személyiségének nagyfokú változása. (Bár, ezt inkább torzulásnak nevezném…mindkét dolog tekintetében.) Egyébként, minden a régi volt. A munka is, a munkaidő is, tényleg minden. Az első hónapban rögtön a teljesítménylista elején kezdtem. A slágerlista – így neveztem el – 11. helyén nyitottam a top 40 hely közül. Iszonyat bénának éreztem magam, míg az egyik kollégám el nem mondta, hogy van olyan, aki évek óta dolgozik itt, mégsem volt még soha benne az első 15-ben sem. Na, és itt térek vissza a már az előbb említett sikerességi legendámhoz. Történt ugyanis, hogy 2008-ban, amikor először dolgoztam a cégnél, már a próbanapomon – ami mindössze 2 órányi valós munkát jelent – 17 eladást produkáltam. A próbanapomon! (Ez kb. akkora szám volt akkoriban, mintha Michael Phelps mind a 39 világcsúcsát egyszerre döntené meg egy teljesen ismeretlen Kongói kamasz fiú.) Máig is emlékszem az épp akkor mellettem dolgozó kolléganőm elképedt arcára. Pedig nem zseni voltam, nem yoda: Simán csak szerencsém volt – szerintem – és jó szériát fogtam ki. Elég karakteresen sikerült tehát, letennem a névjegyemet rögtön a kezdetek kezdetén. A hátránya az ilyen nagyobb lélegzetvételű, látványos kezdésnek, hogy utána bizony tartanod is kell ezt a teljesítményedet, hogy valóban jónak is legyél elkönyvelve. Én nem tudtam. Attól kezdve sem voltam rossz, de soha többé nem sikerült az óta sem mindössze 2 óra leforgása alatt ekkora teljesítményt produkálnom. Sőt, még csak hasonlót sem sajnos. És, hogy mi ez az "eladás" és pszichológusi diplomával, mi a francot keresek a marketing még csak közelében is?! Egyszerű: Szeretem a dinamizmusát! Van valami nagyon érdekes és megfoghatatlan atmoszférája. Ez kicsit olyan, mint egyfajta párbaj az ügyfelekkel. Egy csomó előnye lehet belőle, ha valaki ebben jó tud lenni. Chris Gardner is ezzel kezdte, Őt is ez emelte vissza az utcáról a társadalom által elismert és befogadott tagjai közé. Életrevalóvá tesz, ha tudatosan válsz benne jóvá. Pintér Laci erre a legjobb példa! Az a típusú vérprofi, aki a sivatagban is eladná a homokot Neked és még örülnél is annak, hogy Ő csapott be. Tökéletes, vérprofi, halálpontos! Tudatosan vált ilyenné. Gyakorlatilag bármit elad, bárkinek, bárkikor, bármennyiért…s emellett mégis szerény, visszafogott, tisztelettudó és ismeri, hogy mi az a szakmai alázat. Nem káromkodik, nem dühöng, nem pattog. Nem engedheti meg magának: Önmaga miatt. Szóval, ha valaki tudatosan válik profivá, akkor ez igazán nagy teljesítmény és nagyon inspiráló a többiek számára. (Ezt azért írom, mert lehet valaki ebben olyan módon is nagyon jó, hogy valójában arról sem tud szegény, hogy a világon van, hogy melyik korban él…találkoztam ilyennel, nem kevéssel a cégnél.) Egyébként pedig, megfelelő közegben, megfelelő szakmai háttérrel, szakmai továbbképzéssekkel ebben a közegben van jövő. Nem csak jövő: Pénz is. De még egy Pintér Laci is megmondta: Ha mindez hiányzik, nem szabad erre komolyan építeni, nem szabad erre feltenni mindent. Ez csak egy állomás. Nem hiába van neki is emellett még 2 munkája is. Bruce Lee egyik gondolata jut eszembe erről…remélem az érintettek tudnak majd párhuzamot vonni belőle: "Amikor megkezdtem ismerkedésemet a harcművészettel, az ütés csak egy ütés volt, s a rúgás csak egy rúgás. Amikor gyakorló harcos lettem, az ütés már többet jelentett, mint egy ütés, s a rúgás több volt, mint egy rúgás. Most, hogy megértettem a harcművészet lényegét, az ütés ismét csak egy ütés, s a rúgás ismét csak egy rúgás."
 
Felelősség helyett, megváltóra vártatok,
És közben emberből – állattá váltatok.

Szóval, az utóbbi időben már magam is éreztem, hogy az a bizonyos ütés, csak egy ütés. Nincs új a nap alatt. Ezt a munkát csak az a fajta ember képes hosszútávon jól végezni: Az egyik aki, egész egyszerűen erre született.  A másik pedig aki, gyakorlatilag már nemes egyszerűséggel nem jó másra. Laci és Anita. A két véglet. És vannak ugye a kettő közt lévők, mi. Az elsőnek ez szakmai kihívás, esély a napról napra történő győzelemre, a közteseknek (nekünk) egy mellékes, amit iskola vagy más komolyabb állások mellett végzünk, épp ezért ez csak egy állomás csupán, s végül az utolsó kategóriának kőkemény megélhetés és egy bizonyos gyakorlat megszerzése után pusztán napi rutin ami, kb. annyi izgalommal jár, mint a reggelenkénti műfogsor behelyezése. A januári hónapom a teljesítmény tekintetében maga volt a katasztrófa. Mindössze 37 eladásom volt az addig megszokott 65 – 70 eladáshoz képest. Igen, a Januárom több szinten is csúfos bukás volt. Érzelmileg is egy komolyabb válságon mentem keresztül, fizikailag is (az egészségem is romokban) és szellemileg is úgy éreztem magam, mint egy bolondok házából száműzött lúzer, aki még csak elmebetegnek sem elég jó. Szóval, több ponton is kecsegtetett bukással 2013 első hónapja. Jöttek is szép sorban. Mind közül a legnagyobb veszteség a már fentiekben taglalt munkám elvesztése volt. Olyan 4 napja már bennem is megfogalmazódott a gondolat, hogy egyszerűen – nem tudom másképp mondani – kiégtem. Amikor már tehernek számít még csak az is, hogy megnyomd azt a rohadt gombot az alig működő munkahelyi gépeden reggel, akkor ott komoly bajok vannak. Sürgősen változtatni kell valamin. A hozzáállásodon vagy a munkaviszonyodon. A "megoldás" a nem várt módon és időben történt. Mire észbe kaptam már Mariannal (a csilingelő női hang tulajdonosával, aki gyakorlatilag visszahívott dolgozni hozzájuk) és a két supervisor-al találtam magam egy irodában csupa tapintatosan megfogalmazott körmondat között, hogy "…hát, mi úgy gondoltuk…hát, mi olyan döntést hoztunk…meg Te amúgy is ennél sokkal kreatívabb vagy, ahogy olvasgattalak…" Kínosabb volt, mint bármi, amiben eddig részt vettem. 2008-ban, nem kirúgtak: Felálltam és megköszöntem a munkát, mert számomra összeegyeztethetetlen szakmai ellentétek bontakoztak ki a már említett Geri nevű idiótával. Most fordítva történt: Ők álltak fel. Egyfajta…megváltás volt. Nem is úgy éreztem, hogy kirúgtak…inkább, hogy szabadon engedtek. Legszívesebben úgy magamhoz öleltem volna a Mariannt, de elég giccsesnek hatott volna szerintem. Ott ült előttem a kedvenc főnököm Peti, a maga lezser módján és egy pillanatra sem esett ki a szerepéből. Tényleg, még csak egy pillanatra sem. Beszélni, érvelni, magyarázatot adni is alig mertem, mert Peti ott ült és nézett rám azokkal a ravasz és kicsit sem jóindulatú szemeivel. Semmi vesztenivalóm nem volt már, mégis úgy éreztem, mintha még ennek a "szakítás" gesztusnak is lenne egy hivatalosan megkoreografált módja, amit Petink szigorúan ellenőriz és, ha elmerek térni tőle egy kicsit is, már nyomja is az arcomba az agyon ismételt "Napi 30 önéletrajzot kapunk! Nem kötelező ám, itt dolgozni senkinek!" Szóval, alig 3 percig tartott az egész aktus…és kicsit sem hasonlított arra, ahogyan felvett Mariann, amikor 40 percen át vihogtunk, mint valami két egymással flörtölő kamasz. A kedvencem a másik közvetlen főnököm – Peti kollégája – Tibor volt. Aki köztudottan, nem egy hatalmas exhibicionista. Itt sem hazudtolta meg magát, szóval nem nagyon vágott bele senki szavába. Egész pontosan egy kukkot nem szólt végig. A végén – életemben először és utoljára – kezet fogtunk és kaptam egy sziát. Nem volt semmi nagy vádaskodás, semmi hangos szembesítés az elkövetett bűnökkel. Mert ilyesmi, nem is igazán volt. A teljesítményem romlása volt a váló ok. (Életemben elsőként történt ilyen…) Elmondtam a saját verziómat, meséltem – nagyon intelligensen: így utólag – az átélt problémáimról, amik egyértelműen hatással voltak a teljesítményem csökkenésére. Mariann ekkor elmondta, hogy ezt mind előbb kellett volna, velük közöljem (tehát, hogy: "Helló Srácok! Most 1 – 2 hónapig jó béna leszek, bocsi!" Nem is értem…) de gyorsan hozzá is tette, hogy erre a Peti ugye, úgyse lett volna nyitott (akkor minek is kellett volna?!) mert Ő "nem lelkizős" típus. Magyarul: Ez lett volna a megoldás! Igaz, nem fogadtuk volna el, mert Peti nem lelkizős, de na…legalább megpróbálhattad volna. Az ok valójában teljesen más volt. S ez ki is derült a nagy búcsúzkodás közben – igaz, nem szándékosan. Volta szó ugyanis az engem ért folyamatos támadásokról. Arról történetesen, hogy Anitácska és a Quality Manager (QM) Brigike barátnője gyakorlatilag folyamatosan megpróbáltak hatást gyakorolni a vezetőségre, hogy ugyan legyen már eggyel kevesebb kollégájuk, mert az olyan szuper lenne. Nem volt ez ismeretlen számomra. Még egy meeting is lett miatta. Történt ugyanis, hogy Brigikét bele mertem írni az egyik itteni bejegyzésembe. Egész pontosan az történt, hogy ugyanúgy leírtam a keresztnevét, mint a mostani bejegyzésembe. A különbség az volt, hogy akkor még sokkal, több tisztelettel tettem ezt és tényleg mindössze egyszer szerepelt a bejegyzésben egy teljesen semleges mondatban, ahol Őt a felettesemnek neveztem. Hatalmas botrányt csapott. Mit képzelek, hogy bele merem írni az Ő keresztnevét az én béna naplómba, amit amúgy Ő "magasról lefosok" a saját állítása szerint. Bent találtam hát, magam Vele és Petivel a tárgyalóban, mint hatalmas halaszthatatlan problémát. Azt gondolta, hogy mivel Neki kategorikusan nemet mondtam a neve törlése kapcsán, akkor majd a Peti utasítani fog arra, hogy de mégis csak töröljem ki. Nem utasított rá. S ha utasított volna sem töröltem volna ki. Azóta is ott tündököl benne. Már ez után a meeting után kértem a Petit is, a Mariann-t is, hogy nem ártana kivizsgálni az Anita problémáit is a személyem iránt, mert szisztematikusan próbál ellenem fordítani több kollégámat is. (Nem egy meg is keresett, hogy ez miért van, ilyenkor itt mit illik tenni.) Szóval, kértem őket, hogy vizsgálják ki a dolgot, mert nekem semmi bajom az Anitával, de amit Ő csinál az – véleményem szerint – nem egészséges egy munkaközösségben. Mariann is, Peti is megtagadták az ügy kivizsgálását. Egész pontosan azt mondta Mariann: "Ezt intézzétek el egymás közt, négyszemközt!" Nem hittem el amit, hallok! Nem vagyok az a rinyálós típus, de amikor Orsi úgy jön oda hozzám, szünetbe, hogy gyakorlatilag sírógörcsöt kap aközben, hogy arról mesél, hogy az Anita gyakorlatilag megzsarolta, hogy ha még egyszer szóba mer állni velem, akkor Ő kirúgatja, azért már közöltem ezt a Petivel. Peti pedig – ahogy egy igazságos vezetőhöz illik – jól nem tett semmit. Oké, leveleztünk párat, amiben próbálta megértetni velem, hogy az Anita egy olyan állatfaj, aki, azért mert már évek óta itt dolgozik, egyszerűen úgy gondolja, hogy megengedhet magának bizonyos dolgokat, a főnökség pedig – cserébe, amiért Ő jól ad el – e felett jóhiszeműen egyszerűen szemet huny. Gyakorlatilag fel sem fogták, miért is vagyok kiakadva azon annyira, hogy Anitácska ellenem hangolja a kollégáimat és kirúgatással zsarolgatja őket. (Orsi félelme egyébként nem alaptalan. Több olyan kollégát is megismertem már az óta, akiket egyértelmű, hogy a cég Anitájának közbejárása miatt vesztették el ez a munkahelyüket.) Látva a vezetőség magatartását, már sem volt annyira fontos itt minden elvárásnak megfelelnem. Ahogy többen is mondták: "Anita sérthetetlen! Bárkit beáldoz érte a főnökség!" Úgy érzem, most épp engem. De ez számukra mindenképp jó üzlet, hiszen Anita legalább négyszer jobb nálam. Simán tudja hozni, ami az én eltávolításommal, kiesik. Sőt, többet is. Nem is ezzel van a baj, mert – bizarr módon – Anitát még komolyan tiszteltem és el is ismertem is szakmailag! Őszintén mondom. Nem poénból maradtam a közelében annak ellenére is, hogy tudtam mennyire utál. Gyakorlatilag – kis túlzással – bárány voltam a farkasok között. A közvetlen közelemben dolgozó kollégáim 93%-a az Anita alattvalói voltak = mindegyik a lehető leglátványosabban utált: Hivatalból. Ennek ellenére maradtam, mert mikor épp nem hatalmas ökörségeket prédikált az alattvalóinak, akkor tényleg nagyon jól adott el és komolyan lehetne tanulni – technikailag – Tőle. Ha nem lenne egy ekkora önimádó és megkeseredett velejéig rosszindulatú, vén tyúk. De az. És ezzel mindez, amit tisztelni tudtam volna benne automatikusan hiteltelenné vált és megsemmisült. Szóval, a kirúgásom (hú, de fura ezt így leírni) tényét olyan 80%-ban jogosnak is tekintem. Nem bírtam volna sokáig akkor sem ezt, ha nem rúgnak ki. Nem az engem körül lengő utálata miatt hanem, a főnökség kivételezgetései miatt. Nem egyszer pontosan tudtam, hogy gyakorlatilag megakadályozzák a termelésemet. Tudatosan. Egyfajta büntetésként, válaszul valamire, ami nem tetszett nekik esetleg. Mert ilyenből jó sok lehetett. Attól fogva ugyanis, hogy egyértelművé vált, hogy Anita bármit megtehet, én magam sem kíméltem igazán őket. És igen, ha úgy adódott elfelejtődött, hogy én csak egy vacak kis kirúgható alkalmazott vagyok s kapták a csípősebb beszólásaimat. A nagy többség – aki Anitának csak látszólag, csak a közbéke miatt hódolt be – pedig emiatt kezdett igencsak megkedvelni. Ahogyan az egyik kollégám is megfogalmazta találóan: "Te vagy a mi Robin Hood-unk! Aki meg meri mondani, ha nem tetszik valami…helyettünk is!" Szóval, teljesen érthető, ha elég volt pár csípősebb megjegyzés ahhoz, hogy ne csak egy alkalmazott legyek a többiek között, hanem AZ alkalmazott, aki nem tud kussolni, ahogy az összes többi. Szóval, 80%. Viszont a maradék 20% kíméletlenül a főnökség hibája! 20% nem sok. De épp elég ahhoz, hogy az ilyen szituációk ne következhessenek be. Geri nagy idióta volt, de nála ez elképzelhetetlen lett volna. A kollégák 96%-a gyűlölte a vasszigora miatt. Nála viszont nem volt kivételezgetés…
 
Szegényen jöttem, de gazdagon távozom,
Félhold a szíved és rajta a lábnyomom.

Életem egyik legjobb munkahelye volt egyébként. Fiatalos, üde, dinamikus. A főnökség a munkaidő tekintetében teljesen rugalmas volt és azért igyekeztek oda figyelni mindenkire – aki megérdemelte. Ennek ellenére úgy érzem, hogy ennyi tökéletesen elég volt ebből a közegből. 33 éves vagyok: Egyszerűen nem igaz, hogy csak ennyire lennék jó! Oké, az alkalmazottak 90%-a fiatal, alig 20 éves diák, akik a suli mellett néha eljönnek dolgozni 4 – 5 órában hetente kétszer mondjuk. Ez eddig tökéletes. De csak eddig. Úgy vélem, hogy egy ereje teljében lévő fiatalnak egyszerűen nem is szabad ennél többet ebből. Többre képes ugyanis ennél. Többre képes és többet is képes keresni ezzel. Emiatt is akkora a fluktuáció, emiatt is kapnak ugye napi 30 önéletrajzot. Nem azért mert ez álommunkahely – holott lehetne az – hanem, mert amennyi új jön, annyi régi ugye el is megy. Kiégnek, megjön az eszük, vagy egyszerűen csak felébrednek és nem értik, hogy mit keresnek Ők ott. Emellett persze még ez a munkahely is szenved a kezdők gyerekbetegségeivel, és bár 5 évente egyszer kinevelnek egy Pintér Lacit, attól még ugyanúgy trükközgetnek az adózással, a több jelenléti íves rendszerrel, a kivételezgetésekkel és a súlyos problémák egyszerű figyelmen kívül hagyásával. Sokat tanultam az elmúlt fél év alatt és sokat is köszönhetek ennek a munkahelynek. Sok olyan embert és barátságot köszönhetek neki például, akik máskülönben nagy valószínűleg az életbe nem álltak volna velem szóba. Bence barátom gyakran emleget egy Szilveszter nevű volt kollégát, aki bár csak néhány hónapot dolgozott köztük, de mégis emlékezetes pillanatok köszönhetőek neki. Én se fogom egyhamar elfelejteni a Peti – zömében – jó hangulatú meetingjeit, a Mariann dekoltázsait vagy épp a Tibor rendíthetetlen nyugalmát. Olyan az egész cég, mint egy nagy család. Oké, itt is vannak gondok bajok, itt is lehetne ezeken segíteni, de a legjobb családban is vannak olyan problémák amik, egyszerűen – látszólag – nem elég súlyosak ahhoz, hogy foglalkozzanak vele – ezért létezik a pszichológus, mint szakma. ;-) A munkám során egyébként nem egy alkalommal történt, hogy az ügyfél, akivel délelőtt beszélgettem, estére megkeresett Facebook-on és bejelölt ismerősnek. Most számoltam, 19 ilyen a munkám által megismert ismerősöm lett. Szóval, nagyon jó volt összességében és nagy valószínűséggel, hogy ami, most bekövetkezett az elkerülhetetlen volt. Ha nem Ők rúgnak ki, pár napon vagy héten belül nagy eséllyel magam álltam volna fel és köszöntem volna meg nekik, a velem kínlódásukat.
 
Sírni tudnék én most, nem értem mért nevetek:
Lakat vagyok, Szia: Munkát keresek!

A jövő tekintetében egyetlen dolgot tudok: Valami teljesen mást akarok csinálni! Ebből most annyira elegem lett, hogy szó szerint undorodom még csak a gondolatától is. Szerencsés helyzetben vagyok azonban, mert most sem kell nagyon munka után kajtatnom. Naponta átlagosan 4 ajánlatot kapok különböző helyekről. Az eltávolításom délutánján már egy teljesen más területtel foglalkozó cég munka megbeszélésén ültem. Szóval, félnem szerencsére nem kell, csak válogatnom. Fiatal vagyok, ambiciózus és ronda: Lesz, akinek kellek majd. Ha másnak nem: Elrettentő példának…
 

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés