Előszó.: Olyan 1 hónapja készülök megírni ezt a bejegyzést. Nem szokatlan ez az én életemben hisz, időre van szükség, míg teljesen letisztulnak és kikristályosodnak a gondolataim. A leggyakoribb probléma között szokott lenni az is, hogy az írásaim széljegyzetei vagy túl hosszúak, vagy semmilyen módon nem kapcsolódnak az utána következő írás témájához. Ilyenkor történik az, ami mostanában is már megtörtént párszor, hogy leülök hajnalban naplót írni, de valahogy soha nem érek a végére, mert a közepén vagy csak az első 100 sor után általában elvesztem az ihletet, vagy legyőz a fáradtságom, esetleg egyszerűen csak elégedetlenné válok az addig megírtakkal. Ekkor szokott az történni, hogy félbehagyom, és később folytatom, vagy egyszerűen törlöm. (Leggyakrabban az utóbbi.) Most is kínlódtam már 1 hónapja így, de aztán tegnap végre történt valami, ami – ahogy mondani szokták – feltette az i-re a pontot. Biztonsági öveket kikapcsolni, kezdünk!

 

 

Széljegyzet.: Tegnap ugyanitt ültem és ugyanezt csináltam, miközben egykori főnököm Annamari, épp az érkező meghirdetett állásajánlatra jelentkező hölgyeményeket interjúztatta. Annamariról azt kell tudni, hogy írtam már Róla itt a blogomban néhányszor. Ő az a típusú főnök, aki Veled lüktet, Veled lélegzik s a problémáidban sosem hagy magadra. Egy kihalófélben lévő faj, egyik utolsó hírmondója. Rengeteget tanultam Tőle és mindig hatalmába kerít a belsőjéből fakadó ösztönös nyugalom. Szóval, épp új kollégákat castingolt. Annamari ezt elég szigorúan veszi. Magam is átéltem az általa alkalmazott kiválasztási metódust és ijesztő, hogy mennyi mindenre figyel közben. Igencsak alapos munkát végez tehát, és nem dolgozhat Vele és a csapatában bárki. Egy átlagos ilyen személyes interjú 40 – 45 percig tart nála. Rengeteget kérdez, s közben feszülten figyeli, s elemzi minden egyes reakciódat. Nem kell neki pszichológiai diploma vagy ilyesmi: Bárkin túltesz. Magam is gyakorlatilag meztelennek éreztem magam a mi első beszélgetésünk alatt hiába próbáltam játszani a nagypofájú ficsúrt. Szóval, felment az irodájába az aktuálisan megérkező szőke bombázóval s elkezdődött a beszélgetés köztük zárt ajtók között. Olyan fél óra múlva, megjelent az irodában egy kb. 25 év körüli hölgyemény. Zavartan pillantgatott körbe, pont mikor én is elsőként jártam itt. Mivel egy legényként álltam talpon-e vidéken, magam léptem oda hozzá s kérdeztem meg, hogy mi járatban itt. Mondta kit, keres. Kértem, hogy üljön le szépen, felmegyek, és szólok, az érintetnek. S bár, le épp nem ült, de azért én felmentem. Annamari még akkor is a felvételi beszélgetését tartotta. Kisvártatva lejött, majd a szőkeség, akivel addig beszélgetett, elillant s a helyét az általam megkérdezett 25 év körüli leányzó foglalta el. Visszamentem dolgozni, de alig merültem bele jobban, olyan 8 – 9 perc múlva a hölgyemény lejött a lépcsőn majd elhagyta az irodát. Utána maga Annamari jelent meg a lépcsőn és félszeg mosollyal közeledett felém. – Mi történt, csak nem kiselejtezted?! Kérdem a Tőlem megszokott flegma cinizmussal " – Hát, nem felelt meg a hölgy." Válaszolt. Kicsit sokkolt a dolog, mert én még ilyet nem nagyon tapasztaltam…úgy értem ennyire közelről. Magának annak a szituációnak a lélektanát sem ismerem, hogy mikor valaki nem felel meg az első ilyen szűrön, akkor azt miként közlik vele, Ő miként reagálja le. (Gyorsan hozzáteszem: Örülök is neki, hogy ilyesmit én még nem tapasztaltam!) Rándítva egyet a képzeletbeli vállamon, folytattam a munkám…aztán…történt valami. Olyan 30 perc után a már említett hölgyemény ismét betoppant. Reni – a cégünk marketing vezetője és ügyeletes bombázója – a maga szívélyes módján kérdezte Tőle, hogy miben tudunk segíteni, itt felejtett-e valamit. Nem. Nem felejtett el semmit: Hozzám jött! Zavartan néztem körbe: Hozzám?! Hozzám. Oda is lépett az asztalomhoz mire én nagy zavaromban sikeresen a saját nyakam köré tekertem a headszett-emet. Bemutatkozás, köszönés: Nuku. Viszont az időt nem sokáig húzta. " – Emlékszel még rám?!" Megnéztem kicsit jobban, semmi különös. Egyik legjobb barátomra, Szilvire emlékeztetett, viszont abszolút nem emlékeztem rá. Egy kicsit sem. – Tartozom neked?! A rokonod vagyok?! Egy oviban jártunk esetleg?! Kérdem vihogva, bár tökéletesen zavarban. " – Nem. 2003-ban leveleztünk 2 hétig a neten. Egy chat oldalon ismerkedtünk meg!" mondta tárgyilagosan (Ez egy idióta! Gondoltam azonnal) – És?! kérdeztem Emlékeznem kéne Rád alig 10 év után esetleg?! gyorsan kijavított " – Kilenc, nem 10! És én azóta szerelmes vagyok beléd! Megvan az összes nekem írt leveled, minden nap olvasom valamelyiket." Zavartan kezdtem az iroda sarkait és sötétebb helyeit bámulni, rejtett kamerákat keresve. (Nem egy ilyen szituációt komponáltam meg magam is a 11 éves Rtl Klubos, "Kész Átverés Show"-s múltamban, szóval automatikusan megszólalt bennem a vészcsengő: Ez tutira valami hülye átverős műsor!) Kamerák sehol, engem kérdőre vonó otthonkás hölgyike viszont nagyon is, teljes életnagyságban. Értelmes mondatokon kezdtem törni a fejemet gőzerővel, de egy épp kéz-láb mondat se jutott eszembe, csak bagadoztam. Hát, ez nagyon érdekes, mondtam, de szerintem ez valami tévedés lesz…arról nem beszélve, hogy igen, chateltem egy ideig magam is, de természetesen (legalábbis számomra ez az) nem jegyeztem meg mindenkit, akivel valaha is beszélgettem. Pláne nem alig 10 év után. Láttam az arcára kiülő értetlen felháborodást: Mi az, hogy én nem emlékszem rá 10 év után?! Paradox helyzet kezdett kialakulni, mert én meg azt nem értettem, hogy ez számára miért olyan hihetetlen, hogy nem emlékszem 10 év után valakire, akivel chateltem anno unalmamban egy kicsit. Pedig Ő emlékszik rám, és még a leveleim is megvannak. Ekkor azért végre eszembe jutott egy kicsit értelmesebb kérdés: Már, ne haragudj, de Te ki vagy?! Erre kaptam egy leírhatatlanul értetlen tekintetet ezért kicsit könnyítettem: Úgy értem, mi a neved?! Jah, a neve! Hát, Őt W. Helgának hívják. Abszolút nem ismerős. Kicsit se tényleg. Fent vagy esetleg Facebook-on? Fent van. Rákeresek. Kiad egy adatlapot a névre, amin egy az előttem álló leányzótól teljesen különböző Nő mosolyog rám. A két kép között olyan 70 évnyi különbség van. Mi a mail címe? Mondja. Az sem ismerős. Miket írtam azokban a levelekben? "- Hát, gondolhatod, hogy miket, ha beléd szerettem, nem?!" Hát, nem. De mégis, miket?! Dicsértem a mosolyodat vagy a tangád színét, vagy miket?! " – Nekem az is elég volt, hogy nekem írtad őket!" Hát, kösz…pont nem ezt kérdeztem. Milyen mail címről kaptad ezeket az állítólag általam írt leveleket?! Azt nem tudja. Nem tudod?! Azt mondtad, még megvannak a levelek, nem?! De. Szerelmes vagy valakibe 10 éve (gyorsan kijavít: Kilenc!) és nem tudod, hogy milyen címről küldte azokat a leveleket, amiket azóta is olvasgatsz?! "-Hát, most így nem, mert ki vannak nyomtatva!" Kinyomtatva?! Minek?! "- Mert szoktam őket olvasgatni elalvás előtt." Mindezt 10 éve?! kérdem, szörnyűködve " – Nem. Kilenc!" Nagyon jó…hát, én ezzel nem nagyon tudok mit kezdeni, mondtam zavartan. Ő erre karba tette a kezét és mintha egy sakk játszma rám eső lépését várta volna. Abszolút nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Zavarban voltam és kezdett úrrá lenni rajtam egy tömény paranoiával átitatott félelem. Ő viszont továbbra is csak állt és nézett rám bambán. Hát, ez mind szép és jó, köszönöm is, hogy elmondtad nekem, de most már dolgoznom kell, úgyhogy… Kezdtem dühös lenni, mert kicsit sem fogta fel az enyhe célzásomat arra, hogy oké, de most már menjél szépen a dolgodra a lábaddal. Nem. Semmi. Állt és nézett rám. Úristen, ez most mit vár?! Kérjem meg a kezét, kérjek Tőle elnézést az amnéziámért vagy mert összetéveszt valakivel vagy mi?!  – Szerintem ez valami tévedés lesz. Összetévesztettél valakivel szerintem. " – Nem. Te vagy az. Megismertelek! Emlékszem Rád! " mondta, szinte dühösen. Nagyon szép, csak mit kezdjek Veled baszki?! – gondoltam magamban. Továbbra is csak kérdőn bámult rám. Ismét tettem egy elég határozott utasítást arra, hogy ez itt a munkahelyem, dolgoznom kell és (inkább) dolgozni is szeretnék. Semmi reakció. Gondolkozni kezdtem, hogy van-e a cégnek biztonsági őre, aki szépen kitessékelhetné a perszónát. Nincs. Van viszont Reni, aki egy borzasztó határozott, temperamentumos hölgyemény (az a tipikus jéghideg díva típus) Ő viszont most nagyon dolgozott. Egyre kínosabban éreztem magam. Még a főállásban pornót bámuló idióta Elemér kollégám se volt a közelben, hogy összeboronálhattam volna a reménytelenül szerelmes chat menyecskével. Tényleg, tökéletesen magamra voltam utalva. Mentő ötletem támadt! Nem valami zseniális, de legalább volt valamilyen: Azt mondod, megvannak a leveleim, igaz?! Igaz! Szuper! Kapsz házi feladatot Tőlem akkor! " – Házi Feladatot?!" kérdezte csillogó szemekkel (Úristen, basszus: Ez eddig is erre várt! Mekkora hülye vagyok…!) Igen, házi feladatot! Itt a mail címem sebezhetetlen@gmail.com és most Te hazamész a lábaddal és elküldöd nekem erre a címemre az állítólag általam küldött leveleket! Ha elküldted, megnézem, és abból azonnal kiderül, hogy kivel keversz össze! És belement!!! Viszont ezek kinyomtatott levelek, nem digitálisak, amiket elküldhetne mailben. Kifogááás! Amatőr: Engem az Annamari képzett ki kifogáskezelésből!!! Semmi baj: Akkor lefényképezed ezeket a leveleket digitális fényképezőgéppel, vagy a mobiloddal, feltöltöd őket a számítógépedre, és utána küldöd el. Jó. Jó?! Jó. El sem hiszem, hogy eljutottunk valahova! Nagyon jó, akkor most menjél szépen haza a lábaddal, mert ez a munkahelyem és nekem itt dolgoznom kell! (Bunkóság, nem bunkóság: Szó szerint ezt és így mondtam Neki.) És megértette! El is indult, majd mentő ötlete támadt: Mi lenne, ha nem lefényképezné, és átküldené hanem, holnap személyesen hozná be nekem ide a leveleket!? Nem!!! Az nem jó!!! Beteg leszek holnap!!! És holnaptól már nem is itt fogok dolgozni!!! Már ma délutántól Honduras-ban vagyok!!! "-Hondurasban?! Az merre van?!" Mit tudom én, de ott fogok kezdeni, szóval engem itt már nem lehet megtalálni holnaptól! " – De kár…" Hát, van akinek… " – Akkor most gyorsan haza szaladok és behozom még most, jó?!" Nem! 9 perc múlva lejár a munkaidőm és megyek haza! " – És, nem várnád, meg míg visszaérek…naaa…a kedvemért!" mondta és közben (szerintem) csábosnak szánt pillarezegtetéseket erőltetett. Kezdett rajtam eluralkodni egy érzés, hogy a következő pillanatban kedvem fog támadni, kegyetlenkedni Vele miután bezártam a kávéautomatánkba! Mondtam egy határozott nemet, majd megcsörrent a telefonom! Mondtam neki, hogy hát, akkor, szia, ezt most fel kell vennem, és akkor küldje a mailt mert várni fogom ám. Lelépett. El se hittem, hogy elértünk eddig! Az eset után még órákon keresztül járt az agyam szegényen. Az viszont biztos, hogy nem chatelt velem 2003-ban, ha pedig esetleg mégis, akkor nem véletlenül sikerült elfelejtenem ennyire tökéletesen! Most viszont rettegve járok be dolgozni, nehogy betartsa a szavát, és tényleg újra megjelenjen Miss Kilenc év… Széljegyzet vége!