2013. 02. 21.
Lakat - Epigon (2013)
- E P I G O N -
Az ablakon túl már hófehér minden,
Az ablakon a párát csak félve érintem.
Hajnal van s alszik még tollamban a szó,
Lábujjhegyen tipeg most felhőkből a hó.
A szemeim hófehér utcákban gyönyörködnek,
És sétálni vágyom pedig mínuszok röpködnek.
Nincsen se szívem, se sapkám, se sállam,
Nem tart valami nagy becsben az állam.
Odakint aztán minden megváltozik bennem,
Hópelyhek halnak a tenyeremben....
S egy jéghídeg orkán is táncolva rám talál,
Térhatással dübörög a szimfonikus halál.
Minden pici hópihe egy csillaggal hempereg,
De a város rá se ránt, csak tovább szendereg.
A nyugalmon egy keserves hang mégis átzokog,
Elvezetnek hozzá a hóban felejtett lábnyomok.
Romos ház tövéből szűrődik a halk nyöszörgés,
Mint csatatéri zajban egy erőtlen kis könyörgés.
A sarkon túl kuporog egy alig kivehető alkat,
Mackófelsőben reszketve, zokogva jajgat.
Lehajolok hozzá s, megdöbbenek belül,
Ahogy az utcai lámpa szórt fénye rávetül.
Egy alig 10 éves kislány kucorog előttem,
Mindene reszket pedig látszik, hogy erőtlen.
Még sosem láttam a szemeinél szebbet,
Letörlöm arcáról a sok megfagyott könnycseppet.
Kabátom a picike reszkető vállain landol,
S a látványa legbelül tomboló haragra hangol.
Kik tették ezt Angyalom, s hol vannak a hátadról a szárnyak?!
" Egyest kaptam matekból...anyumék 1 órára kizártak."
A homlokomon majd szétrobbantak az erek,
"Mekkora egy állatok, Ő még csak egy gyerek!!!"
Gondoltam magamban s már nyomtam is a csengőt,
És löktem is az útból az előttem mojoló otthonkás nőt.
Borostás, félrészeg pasi nyitotta az ominózus ajtót,
S félszemmel még olvasta a reggeli sajtót.
Mikor megláttak a kislánnyal köpni - nyelni se mertek,
Se illemet, se köszönést nem is érdemeltek.
Bent aztán már meleg volt, s vissza kaptam a dzsekim,
" Itt mindenkit megölök, ha mégegyszer meglátom Őt kint! "
Mondtam, miközben már belül mindenem remegett,
Az apja csak rám nézett s majd harsányan nevetett.
Elpattant bennem valami színtisztán éreztem,
Úgy daráltam fel, hogy minden ütésem élveztem.
Hirtelen a combomat ölelte két aprócska kar,
" Az apum csak részeg, nem bántani akar! "
Pedig tudtam volna menni még lüktető haraggal,
De ahogy nézett rám az a kisírt szemű kis angyal...
Elolvadtam belül s a szívem is megszakadt,
Indulnom kellett, más dolgom nem maradt.
Kilépve az ajtón, még oda libbent hozzám,
" Köszönöm, bátor bácsi..." mondta fájdalmam fokozván.
Összetört bennem valami ezen a mai hajnalon,
S már nem rajzolgatok az ablakra települt harmaton.
Az emberi jóságról már nem álmodozom többé,
Csak gyűlölni akarok, csak gyilkolni örökké..!
Mert az ember soha nem javul meg legbelül,
Nem kerekedhet a saját sorsán Ő felül.
Minden tettünk csak pusztítás, minden hangunk csak zaj,
Az ember egy súlyosan közveszélyes faj.
S míg a nagyvilág hírei hidegen hagynak,
Addig a sarkon 10 évesek halálra fagynak.
Persze, most tagadod, hogy Tőled aztán soha,
De nézz már a tükörbe, Te agyatlan ostoba!
Téged semmi sem érdekel önmagadon kívül,
Azt hiszed az élet majd a Facebok-tól szelídül?!
Azt hiszed tavasszal, magától nyílik minden virág,
Meg, hogy divatossá tesz majd a Való Világ?!
Pedig igazából semmink sincs valójában,
Disznók vagyunk csak Isten és Noé óljában.
Az életvitelünk meg önpusztító stílus,
Olyanok vagyunk, mint valami vírus...
Persze, próbálunk mindig nagyobbnak tűnni,
Elszabott, elméretezett kabátban feltűnni.
Majmolunk mindenkit, aki több picikét nálunk,
Ezáltal a önmagunk bóvlijává válunk.
Nem jó ez bizony így, már rég ezt pofázom,
De úgy tűnik még rosszabbá kellene válnom.
Másképp aztán az életbe nem fogjátok fel,
Hogy élnünk nem egymáson átgázolva kell!
Ha majd megunod magadat átverni egyszer,
Belőled is lehet majd még értelmes ember.
De míg szerinted, mindez mit írok nem iszony,
Te sem vagy más mint, egy ócska epigon.
- lakat -