Sosem felejtem el, honnan jöttem,

Mert bárki állt elém lazán fellöktem.

És nem érdekelt mi illik s mi nem,

Nem voltunk különbek mi sem.



Mégis büntetlenül lehettünk szabadok,

Én nem hittem soha, hogy mégis itt maradok.

Pedig hát úgy tűnik a sorsom ez lett,

Az élet valahogy csak itt felejtett.



Éveken keresztül vágytam a halált,

S éreztem, ahogy végre rám talált.

Ahogy leszúrnak, ahogy kivéreztetnek,

S ahogy a végén újraélesztetnek.



Azóta hiába is kérem, hogy adj helyet,

Elfordulsz, mert a bűnöm oly nagy lehet.

Hogy nincsen rá bocsánat, nincsen kegyelem,

Hiába áztatja könny a tenyerem.



A halálom az óta is incselkedve hív,

Szenvedek bent, mert élni vágy a szív.

És dönteni sem tudok már az Ő szintjén,

Hazugként éljek vagy haljak meg őszintén?



Bármelyik a válasz a döntés engem vár,

Pedig legbelül érzem, hogy értem nem kár.

Álmomban vérpadra hajtom a fejem,

Hisz, tudom, hogy itt már rég nincsen helyem.



Ha bár évek óta több sebtől vérzem,

Mindenki magamra hagy úgy érzem.

És hiába küzdök a légszomj ellen,

Nehogy már bárkinek segíteni kelljen.



Elvágyom hát innen egy tisztább jelenbe,

Ments ki, hagy teremtsek békét a nevedbe.

Én megígérem, hogy a bűneim bevallom,

Csak segíts, végre kérlek meghalnom...