2013. 02. 21.
Lakat - A harag rabszolgája (2013)
A harag rabszolgája...
Sokáig hittem, hogy erőt ad a harag,
s az eufória utána hosszú.
De rájöttem, hogy semmi sem marad,
ha vénában lüktet a bosszú.
Lelkemre árnyékot vet maga a gonosz,
s az ész a szívvel civódik.
De a valóság eközben józanra pofoz,
s a test sem regenerálódik.
Tükrömből már nem nézek vissza,
egykori lerombolt magamra.
Hisz a gonosz a véremet kiissza,
nem figyelve a szavamra.
Anno erről szólt mindegyik dalom,
erről szólt minden versem.
Gúzsba kötött valami torz fájdalom,
jéghidegen, durván, nyersen.
Azonban egyszerre hirtelen mozdult a táj,
s végre új nap van születőben.
Mára emlékké dermedt minden ami fáj,
mint egy ódon hercegnőben.
Előttem a saját életem kórképe,
mint műtőben felejtett tetem.
De vajon a változás végre belép-e,
ha kitárom bezárt életem?!
Persze felszabadító mindig bőven akadt,
kik szabaddá tehettek volna.
De még mindig masszívan tart a Lakat,
s nincs ki belé(m) kulcsot tolna.
Hát, elég volt az alvásból, többet nem várok,
mindent magamnak kell csinálni.
Mostantól már inkább nyitott szemmel járok,
s nem fogok a csodákra várni.
A fénybe emelem könnyektől áztatott arcom,
s imát motyogok a tenyerembe.
Nem vet rám árnyékot a sok régi kudarcom,
s nem is menekülök a szerelembe.
Olyanná válok, amilyennek magam képzelem,
amilyenné válni vágytam eddig.
Ahol már nem fegyver többé semmilyen érzelem,
s nem színlelek semmit semeddig.
A mosoly marad hát, ez a kulcsa mindennek,
s esetleg pár haveri pacsi.
Csak mond ki s az álmaid valósággá lesznek,
ahogy megmondta Pintér Laci.
Nem kell rejtőzködni, nem kell álcázni,
se nehéz mellvért viselés.
A bizalom nélkül nem kell többé fázni,
s nincs több elme hadviselés.
Önmagammá válok a sok torz álarc helyett,
s árnyékot senkire se vetek.
A megbocsátás előtt hajtok csak fejet,
s végre boldog leszek.
Sokáig hittem, hogy erőt ad a harag,
s az eufória utána hosszú.
De rájöttem, hogy semmi sem marad,
ha vénában lüktet a bosszú.
Lelkemre árnyékot vet maga a gonosz,
s az ész a szívvel civódik.
De a valóság eközben józanra pofoz,
s a test sem regenerálódik.
Tükrömből már nem nézek vissza,
egykori lerombolt magamra.
Hisz a gonosz a véremet kiissza,
nem figyelve a szavamra.
Anno erről szólt mindegyik dalom,
erről szólt minden versem.
Gúzsba kötött valami torz fájdalom,
jéghidegen, durván, nyersen.
Azonban egyszerre hirtelen mozdult a táj,
s végre új nap van születőben.
Mára emlékké dermedt minden ami fáj,
mint egy ódon hercegnőben.
Előttem a saját életem kórképe,
mint műtőben felejtett tetem.
De vajon a változás végre belép-e,
ha kitárom bezárt életem?!
Persze felszabadító mindig bőven akadt,
kik szabaddá tehettek volna.
De még mindig masszívan tart a Lakat,
s nincs ki belé(m) kulcsot tolna.
Hát, elég volt az alvásból, többet nem várok,
mindent magamnak kell csinálni.
Mostantól már inkább nyitott szemmel járok,
s nem fogok a csodákra várni.
A fénybe emelem könnyektől áztatott arcom,
s imát motyogok a tenyerembe.
Nem vet rám árnyékot a sok régi kudarcom,
s nem is menekülök a szerelembe.
Olyanná válok, amilyennek magam képzelem,
amilyenné válni vágytam eddig.
Ahol már nem fegyver többé semmilyen érzelem,
s nem színlelek semmit semeddig.
A mosoly marad hát, ez a kulcsa mindennek,
s esetleg pár haveri pacsi.
Csak mond ki s az álmaid valósággá lesznek,
ahogy megmondta Pintér Laci.
Nem kell rejtőzködni, nem kell álcázni,
se nehéz mellvért viselés.
A bizalom nélkül nem kell többé fázni,
s nincs több elme hadviselés.
Önmagammá válok a sok torz álarc helyett,
s árnyékot senkire se vetek.
A megbocsátás előtt hajtok csak fejet,
s végre boldog leszek.
- lakat -