2013. 02. 21.
Lakat - Köszönet özönet (2013)
Lakat - Köszönet özönet...
Már nem először kezdek neki ennek a versnek,
Néha még a saját rímeim is nevetve átvernek.
Pedig annyira egyszerűnek tűnik ez mindig,
Verset írni arról, ami mégis csak megindít.
Tudjátok nem sűrűn csináltam ilyesmit eddig,
Körülvesznek most is a sok telefirkált cetlik.
De ez azonban most más, mert rólatok szól,
S ritkán ír az ember ilyesmit a kollégáiról.
Mosolyogtok tán ezen, hogy elment az eszem,
Hát, így lehet ez bizony, nem is védekezem.
De mit tehetek, hogy ha egyszer ihletet adtok,
S míg dobban a szívem, addig benne maradtok.
Melletted nem nagyon állhat másnak is a zászló,
A sort bizony Te nyitod, drága mentorom László.
S bár úgy tűnhet, hogy ez egy ömlengés csupán,
Tőled új értelmet kapott a lelkem ott Budán.
Olyan vagy nekem, mintha a testvérem lennél,
S mikor elrontok valamit, Te akkor is szeretnél.
Olyan vagy számomra, mint egy segítő végtag,
Melletted nem érzem magam olyan rohadéknak.
S, ahogy a béklyóim láncait nevetve eltéped,
A hatástól köröttem már mindenki elképedt.
S, ha a megtépázott lelkem olykor eltéved,
Majd a helyére tereli hercegnőm: Erzsébet.
Neked itt mondok köszönetet mindenért,
Te vagy Böbi, aki már kezdettől fogva ért.
Te vagy kinek lelkét egyetlen rímem sem sérti,
Te vagy ki verseimet olvasatlanul is érti.
Nélküled sivár lenne a Kárpát-medence,
Te következel a sorban, barátom Bence.
Fiatal vagy még, de érett minden szavad,
Szeretem, ahogy nem játszod meg magad.
Szeretem, ahogy magadat nem félted,
S, hogy bármiért bátran adod a véred.
Ahogy a szorgalom teremtett ilyen igazivá,
Lojális emberré, de mégis vérprofivá.
Jöjjön hát, a sorban egy édes kollegina,
A negyedik Te lettél a sorban drága Gina.
Te lettél, akiben sokan önmagunkat látjuk,
Sokunknak Te vagy az anyjuk, a tesójuk, barátjuk.
Egy védelmező angyalba rejtett tigris ösztön,
Az utolsó szavaid még máig is féltve őrzöm.
De a csendet felváltja egy nagy hangrobbanás,
S itt a saját rock sztárunk: Lázár András!
Hát, tudod öreg, lenyűgöz a művészeted,
Ahogy a hangokat egymás mellé rendezed.
Ahogy énekelni kezd minden hangszer általad,
Ahogy a komponált ritmus mindenen áthalad.
A hangrobbanást váltja egy mindenkit szerető,
Törékenyen természetes szépség vagy Enikő.
S persze érthető, ahogy körbe ölel ezernyi bók,
Hisz olyan vagy tényleg, mint egy szerelmes csók.
Akik álmok főszerepét játssza tudtán kívül,
Kinek pillantásától minden vadállat megszelídül.
Akiért minden tett vakmerő és túlzón hősies,
Ki bármit is csinál, az érzéki s nőies.
Lassan itt a vers vége s jön az összefoglalás,
De azért Te még beférsz fiatal barátom, Tamás.
Mint egy modern Fred Astaire olyan vagy nekem,
De hol bujkáltál eddig?! – haver, ezt kérdezem!
Hol jártál, amikor az ég is belezengett,
Annyira szomjazta azt az utolsó szlenged.
De meglásd még nőni fog a léted nimbusza,
Nekem Te magad vagy a mozdulat himnusza.
Hát, ennyi volt gyerekek a verselés mára,
A rímkeresésnek olykor fáradtság az ára.
De mégsem bánom, hisz örömmel tettem,
Bár tudom, hogy nem költőnek születtem.
Bár ez csak pár rím, mit a lelkem most kivetett,
A valóság mégsem csak álmokkal hiteget…
Hisz nem érzem bent már a szívben a hideget,
Én köszönöm nektek, hogy ismerlek titeket!
Sok dologra segítettetek rájönni nekem,
Megérteni, hogy nem tévedés az életem.
Hogy nem halálos bűnök a kezdeti hibák,
S csak Anita utál, nem az egész világ.
- lakat -
