Lakat - Szilvavirág ünnep...

Az ablakokon túl már búcsúzik a tél,
Ébredezni kezd most minden ami, él.
A szilvafák is lassan virágokat hoznak,
S az illatukkal átható gyönyört okoznak.

Egy férfi üldögél az ébredező tájban,
Réges régi padon, szombaton, dél tájban.
Jobb kézben lúd toll, bal kézben papír,
Senkihez sem szólva csendesen csak ír.

Kézzel írt betűi, mint ódon vörösborok,
Itt félédes zamatúak a verssorok.
E néhány sor pedig minden gátlást eltörölt,
Szinte facsarni lehetett belőlük a gyönyört.

De mit ír e Férfi, s itt vajon mit költ Ő,
Nagyon átszellemülve alkot most a költő.
Az elkészült mű után pödör egyet bajszán,
A mosolya csalóka, huncutkodós, pajzán.

Az elkészült művét a holdfénybe emelve,
A verséért könyörög mindegyik szerelme.
De a kérések tömege kicsit sem zavarja,
Az elkészült versét büszkén csak szavalja:

Éjszaka telepszik a szendergő tájra,
Vérvörös rúzs kerül az érzéki szájra.
S bár a Teliholdat még felhők takarják,
A szerelmespárok már ízlelni akarják.

Már kóstolni ízét, s most marni a húsba,
Kötözze a vágy minél szorosabb gúzsba!
Ősi lángok ölelhessék az ölelésük körbe,
Hogy meztelenül léphessenek a gyönyörbe.

Egymás szemében most önmagukat nézik,
S a tomboló vágyat most eképpen tetézik.
Már senki sem tolja el a vetkőztető kezet,
A gátlástalanság épp jókor érkezett.

A női mellbimbókon most férfinyelv mulat,
S már mindenét átjárta ez a kéjjes kábulat.
Lángoszlop növekszik egy csókvihar okán,
De mi marad utána...egy bugyi a bokán.

De ki is lép belőle, mint Vénusz a kagylóból,
Persze elmenni nem akar túl korán a jóból.
Csak maradni akar s majd feltüzeli az éjjel,
Férfi izmokhoz simul a benne tomboló kéjjel.

Hirtelen hátulról vetül rá a felé közeledő árnyék,
Mit befogadni vágyik, a nedvesen lüktető ágyék.
S míg a nyakszirtre lehelt csók perceket mulat,
Női combok közé hatol egy Férfi mozdulat.

Ahogy a sóhajok robbannak, kicsit sem halkak,
Fel is izzanak a vágytól a szeméremajkak...
Fel is csap most körülöttük a bujaság lángja,
Ahogy a Férfi önmagát a nő húsába vágja.

Egyszerre hirtelen, megváltozik minden,
Csillagokat látnak mindketten, itt benn.
S gyönyört is átélnek emellett pluszban,
Egymást átölelve, közös orgazmusban.

Aztán csak pihennek, egymás teste mellett,
A közös ünnephez hát, lám csak ennyi kellett.
S a kapcsolati szállat nincs miért kibogozni,
Mikor ennyi csupán tényleg örömet okozni.

Így köszönt be a reggel s búcsúzik az est,
Hol oltalmazva ölel a szilaj férfitest...
Testén ott a nyoma a Nő elkent rúzsának,
A saját ihletése lett most, veszte a Múzsának.

- lakat -