Elmenni innen messzire:

Nem lenne válasz semmire...

Hajnal 3 óra múlt 9 perccel. Sokan most biztos fellélegeznek látva, hogy ismét itt jártam s nyomot hagyok magam után. Aztán akadnak köztetek páran, akik meg kifejezetten felháborodnak majd ezen jelenségen. Számukra van egy üzenetem: Minden marad a régiben, nem fogok ismét (itt) naplót indítani. Pusztán csak vannak bennem kiírandó gondolataim. Olyanok, amiket bizonyos ezen az oldalon lakó társaitok ihlettek. Szóval, nem kell megijedni: Ez az firkálmányom, nem egy újabb évekig tartó írássorozatom kezdő darabja. Egyszeri lesz, egyedi és még csak nem is maradandó, mert a publikálásom után 50 órával törölni fogom. S mivel, egyedül csak ide szánom, sehol máshol nem lesz majd az után fellelhető...

Megteszed holnap is, menekülsz magadtól,

Minden reggel merítesz a haragból...

Lassan fél éve annak, hogy érnek bennem ezen gondolataim. Rengeteg minden történt velem ez alatt a fél év alatt. Jók is, rosszak is. Megváltoztam. Teljesen és úgy érzem maradandóan. Nem mondom azt, hogy megjavultam, mert azt nyilván még azok sem hinnék akik, esetleg kedvelnek, az összes többiről meg nem is beszélve. Úgy fogalmazok inkább, hogy sikerült megértenem bizonyos dolgokat az engem körülvevő világból. Megértenem, hogy bizonyos impulzusokra miért épp az a reakció a válaszom automatikusan ami. Ahhoz, hogy képes légy megértened valami számodra teljesen felfoghatatlant, Neked magadnak is kicsit részévé kell válnod a felfoghatatlannak. Az életem és annak menete ma már teljesen más alapokon nyugszik. Ezen az íráson például hónapokon át gondolkoztam. Versengtek bennem az érvek mellette s az ellenérvek ellene. Már magában az írásom megszületésének metodikája sem ugyanaz volt, mint az eddigiek. Én az úgynevezett szabad asszociációs módon írok. Blogot aztán pláne. Ez azt jelenti, ennek az a menete, hogy leülök egy asztalhoz, előttem egy fehér papír (vagy egy monitor fehér képernyője) és elindul a tollam. Közben halk zene szól. Mindig instrumentális. Ez azért van, hogy a dalok szövegeinek esélye se lehessen bezavarni vagy épp manipulálni a kikívánkozó gondolataim stílusát, tartalmát, terjedelmét. A szabad asszociáció azt jelenti, hogy nincs előre meghatározott séma, csapásvonal, ami mentén haladnék. Írom ami, akkor és ott eszembe jut kronológiai sorrendben. (Ezért tűnhetett úgy gyakran, hogy csapongok a témáim között mert mindig azt írtam ami, épp eszembe jutott.) Az írásaim végén végig futattam rajtuk egy helyesírás ellenőrzést de soha (soha!) nem olvastam utána újra végig azt amit, addig 2 – 3 órán keresztül írtam. Az okát magam sem tudom miért. Olyan ez nálam, mint a főzés: Sosem kóstolgatok közben. Elvből. Mégis a végeredmény az esetek 97%-ban jól sikerül. (Már, a főzésnél...) Az írásnál az a belső késztetés vezet amit, ihletnek nevezek. Ha kijavítottam a hibáimat, illusztrációt gyártok vagy keresek. Gyártani jobban szeretek, személyesebb. Majd megy a kész „mű” a blogba publikálásra. Az eddigi írásaim ilyen metodika alapján születtek: Ez nem. A mostani írásom több részből, több fejezetből áll. Minden fejezetet külön – külön írtam. Volt, amit egyszer kiírtam magamból és azóta az késznek van nyilvánítva, de van olyan is amit a megszületése óta (eddig) 27 alkalommal írtam át. Mert túl durva volt, vagy mert épp túl ömlengős, mert túl elfogult, mert túl rideg, mert túl szakmai, vagy épp mert túl bonyolult, stb – stb. Fogalmam sincs, hogy ez a vacak oldal mennyit is bír (terjedelmileg) valójában, de azt hiszem életem leghosszabb és legtöményebb írása elején tartasz most épp. Az öveket most ajánlott bekapcsolni: Kezdünk...

Ellenem van mára az egykori múzsám,

Mert a libidóján csúsztam el, nem a rúzsán...

Azt hiszem, életem legnagyobb és legmeghatározóbb szerelmét vesztettem el tavaly karácsony előtt nem sokkal. A fél életem ráment erre a traumára. Elég csak, ha arra gondolok, hogy a mindössze 31 napos December hónap alatt 18 kg-ot fogytam. Soha – az eddigi életem alatt – nem éreztem magam ennyire rosszul, pedig már átmentem pár dolgon. Mariann elvesztése sok dologra ráébresztett. Rengeteget bőgtem akkoriban. Látszólag minden átmenet nélkül és kicsit sem fokozatosan tört rám a sírógörcs. Az életbe nem hittem, hogy ez ennyire erős és megállíthatatlan jelenség. A kollégáim csak pislogtak zavartan, mikor az egyik pillanatban még őket nevettettem, a következőben pedig már egy sarokban remegtem a romjaim között. A főnököm – szerencsémre – elég empatikus volt (Ő is épp vált) és megértést mutatott a helyzetem kapcsán. Iszonyatos dolgokon mentem keresztül...agyban...ott legbelül. A karácsony volt a leggyilkosabb, ott kevés választott el attól, hogy olyasmit tegyek, amit megérdemelnék. Aztán mégsem történt meg (egyesek bánatára). Szilvi (kolléganőm) rengeteget segített nekem. Már az is nagy segítség volt, hogy nem hagyott magamra, hogy elterelte a gondolataimat. Talán sosem lehetek annyira jó ember, mint Ő, de míg élek arra fogok törekedni. Próbáltam elterelni a figyelmem minden kis hülyeséggel. Hol a kollégáim szerelmi életét tettem helyre, hol a környezetemben élőkét, az enyém viszont romokban hevert. A legszörnyűbb az volt, hogy míg én majd beledöglöttem a Mariann hiányába, addig Ő meg a szeretője hatalmasakat röhögtek rajtam. Felhívogattak, provokálgattak. Borzasztó volt, senkinek nem kívánom ezt az érzést. (A saját bejáratú kis ellenségem, ha élete végéig nyomná a hülyeségeit sem lenne képes ilyen mélységű és intenzitású fájdalmat okozni nekem.) Próbáltam magam a traumáim fölé helyezni. Egy pillanatnyi gyógyírt jelentett, hogy miután Ő világgá kürtölte, hogy mennyit „szenvedett” mellettem az Ő „barátnői” csapatostól kerestek meg s mondták el, hogy valójában Ő vesztett többet. Elképesztő dolog ez: Mikor életed legnagyobb szerelmének közvetlen barátnői maguktól keresnek meg s támogatnak, vigasztalnak. Kicsit sem lettem ettől jobban azonban. Kezdetben persze jól esett, hogy a hibák, amiket én évek óta tűrök, másoknak is feltűnt, másokat is irritál. De 1 – 2 nap után már nem érdekelt, mert semmi mást nem akartam, csak ölelni és magam mellett érezni, hogy szerethessem. Bármilyen őrültségre képes lettem volna érte, de Ő csak hozta a formáját s kaptam a szókincsének legjavát. A takarodj-akat és még sorolhatnám. Emlékszem, egyszer már nem bírtam tovább és meglátogattam (előtte fél órával kísérte ki a szeretőjét, a tőlem kapott plüss ajándékok között dugtak) rám nézett s mintha kicsit megijedt volna. Eleinte azt hittem, ez a szokásos színjátéka, mert imádta eljátszani a védtelent bizonyos élethelyzetekben. Aztán kiderült: Valójában csak bevillant neki, hogy én akár össze is futhattam a szeretőjével. Próbáltam beszélgetni vele, még utoljára, nem igazán könnyítette meg. „Egész éjjel azon gondolkoztam, hogyan tudnánk helyrehozni a kapcsolatunkat...” mondtam...mire Ő: „Leszarom! Én meg, egész este basztam! Van sms is, megmutassaaaam?!”. Azt hitte vicces. Ekkor értettem meg az első legfontosabb dolgot, ami kapcsán bizonyos dolgok megváltoztak bennem azóta. Az én eddigi párkapcsolataim negyede szinte ugyanígy ért véget: Sehogy! Egyszerűen kilépett belőle a partner s magamra hagyott az érzelmeimmel. Az a fajta férfi vagyok, akinek szüksége van a lezárásra, arra az utolsó búcsú gesztusra. Mariann erre nem volt hajlandó. Ezt a jelenséget anno megpróbáltam több versemben is pontosan körülírni, de mindhiába. Talán a legutolsó versem 2 sora fejezi ki ennek a jelenségnek a legpontosabban a lényegét: „Aki szeret – de szeretni nem akar – gyűlölni is megtanul hamar!” Szóval, olyan 4 órán át fagyoskodtunk egy parkban -11 fokban és bármit kérdeztem, kértem, mondtam ugyanazt válaszolta: Leszarom! Sőt, egyszer fel is világosított: „Ha beledöglök, sem fogok segíteni Neked, megértetted? Inkább ide fagyok!” Ekkor azért elmosolyodtam. Mondtam is a kis butának: Gyerekként komplett teleket töltöttem az utcákon -10 fokokban egy száll melegítőben, Te viszont 1 órán belül átfagysz a kis minidben és üvöltve fogod tenni, amire 3 órája kérlek. Ez is történt. Megígértem neki, ha segít, nem lát többé: Azóta nem is látott... Rengeteg alkalommal átgondoltam ezt az egészet és arra a következtetésre jutottam, hogy utoljára már nem lett volna szabad visszafogadnom. Tavaly nyáron, mikor többedjére elküldtem, sokadjára adta elő a pityergős „Én mindig a Te kis Pongid leszek!” műsort. Tudta, hogy ez a gyengém. Ha akkor aznap nem találkozom vele, most mindketten szegényebbek lennénk egy ilyen rossz élménnyel. Akkoriban már nagyon elegem volt abból, hogy gyakorlatilag semmiről nem lehetett beszélgetni Vele és úgy éreztem magam mellette, mint egy napelemes vibrátor. Találkoztunk, szex, elválás. Semmi gyengédség, semmi érzelmesség, csak szex. Ha hajnal 4-kor meg már kezdtem unni és ásítani mertem, kaptam a „Nem aludni jöttél! Azt otthon is tudsz!”-ot. Persze a felelősség nem egyedül az övé. Ezt együtt rontottuk el.Én épp úgy hibás vagyok benne, mint amennyire Ő. Sőt, néha azt érzem, hogy még hibásabb. Mikor elkezdtük az egészet, sok barátom nekem szegezte a kérdést: „Mégis mit akarsz egy ilyentől? Alig 20 éves, meg fog csalni! Nézz rá: Szerinted ki fogod tudni szolgálni?! Nincs is olyan kép Róla, ahol épp nem valami buliban rázza a seggét! Se kocsid, se pénzed, legyen legalább eszed!” De nem volt és még csak meg sem bántam, hogy nem volt. A szerelemnek ilyennek kell lennie. Mert, ha szerelmes vagy nem vagy eszednél...hisz, ha eszednél vagy: Nem vagy szerelmes! Az igazság az, hogy még mindig borzasztóan hiányzik és még mindig minden 2. gondolatom Ő. Pedig a sors azóta az összes létező ponton igazolta, hogy mi (egyenlőre) nem illünk össze és tényleg Ő vesztett többet: A szeretője 1 hét után kidobta (ahogy ezt Neki meg is jósoltam) az igen alacsony szexuális kultúrája miatt (Róla született az azóta híressé vált „szexuális analfabéta” kifejezésem) persze a pasi a jól bevált „még nem vagyok túl az exemen” szöveggel magyarázta a döntését miközben azon a híres közösségi oldalon vadidegeneknek lazán írta le a valódi okokat, tételesen. Mariann depresszióba zuhant. Én nem kellettem Neki, aki pedig neki kellett volna, nem volt kíváncsi többé a teszten csúnyán elbukott „Marcsikirálylány”-ra. Hosszú hónapokon keresztül hazudtam magamnak, hogy amit, mellette élek át, az a boldogság. Aztán, most Január végén az egyik ölebének az eszmefuttatása nyitotta fel valójában teljesen a szemem: „Nem tartod furcsának, hogy a Vele eltöltött 2 és fél éved alatt 3 öngyilkossági kísérleted is volt, amik miatt mindig valamelyik kórházban kötöttél ki?! Szerinted ez normális?! Szerinted ennek nincs üzenete?! Szerinted ez azt jelenti, hogy végig Te tökéletesen boldog voltál mellette és Ő tényleg mindent megtett érted?! Hülye vagy?! Gondolkozz már!!! Te szoktad mindig ezt ismételgetni, most én kérdezem: Te miért nem gondolkozol, hmm?!” (S.A.) S bár, most barnára festette a haját a szőkesége valójában nyilvánvalóan nem az eddigi hajszínéből fakadt csupán. A legszomorúbb, hogy itt a fővárosban gyakorlatilag minden Rá emlékeztet akármilyen is Ő. Minden reggel munkába menet a Boráros téren haladok át, ahol rengeteget sétáltunk a Duna mentén. Aztán van ugye Neki az a barna, ürülékszínű (fogalmazzunk így) műbőr kabátja. Nah, az annyira egyedi, hogy itt Pesten pici túlzással, minden 4. tininek olyan van. Pechemre a 99%-uk szembe is jön velem minden nap ráadásul, a hajukat is ugyanúgy hordják, mint a Művésznő. A gyomoridegemet folyamatos impulzusok tartják életben. Akkor sem tudnám elfelejteni, ha akarnám. Arról pedig már nem is beszélve, hogy ugye Ő maga sem szeretné, hogy elfelejtsem, hiszen beperelt. Ez pedig ugye azt jelenti, hogy hosszútávra tervez velem. Sajnos amit, rám bizonyítani próbál gyakorlatilag nem is létezik s ha létezne sem lenne esélye, hisz szerettem (talán még a mai napig is) s ez az egyetlen ami, tökéletesen sebezhetetlenné teszi ellenem. Sosem tudnám bántani akit, szeretek. Őt pedig szeretem: Mindennél jobban. Még ezek után is azt hiszem. Pedig buta, lusta tanulni, iszonyat beképzelt, alapból flegma, csak buliba menet előtt mos fogat, egy ovis választékosabban fejezi ki magát, mint Ő, nem mellesleg még borzasztóan horkol is ráadásul. De nem tehetek róla: Szeretem. Rengeteg dolgot köszönhetek Neki. (Ő is nekem, bár hivatalból tagadja természetesen.) Voltak szép pillanataink, nem is kevés. Sokat tanultam Tőle még így is, hogy szinte semmihez nem ért. Sokat tanultam a Vele való kapcsolatomból is. Szóval, sokat köszönhetek Neki, amiért míg élek hálás leszek (már csak emiatt sem tudnék ártani Neki soha). Ott legbelül..a lelkem mélyén...még hiszem, hogy ha majd pár év elteltével újra találkoznunk (mert fogunk, érzem) talán már mindketten bölcsebbek leszünk s talán adhatunk még egy esélyt egymásnak. Bár, ezt Ő nyilván jelenleg teljesen kizártnak tartja. A napokban született egy vers Róla. Olyan terjedelmű és tartalmú, mint még soha senkiről. Az érzelmeim írták, nem a tudatom, mint ezt tehát, abban nincsen semmi bántó vagy kínos. Még gondolkozom, hogy feltegyem-e ide, mert igazából csak Hozzá szól és Nektek nincs köztök hozzá. S mivel pontosan tudom, hogy Ő a „szakításunk” óta is napi kapcsolatban van a szakításunk egyik kiváltójával s a következő fejezet főszereplőjével, így nem tudom van-e értelme. A verseimet sosem tartotta ugyanis nagyra Mariann. Szerinte, nemes egyszerűséggel „szarok”. Így tehát, ha míg szeretett ez volt a véleménye, nem biztos, hogy ez most a nagy utálatában hirtelen pozitívabbra változna. Egy biztos: Nem mondok le Rólad! Ezt mondtam a meleg haverodnak is... (Vajon mit tennél, ha egyszer a pusztában ébrednél?! Ha nem Playmate, hanem simán csak szép lennél?! Ha nem remegne a telefon, folyton a zsebedben – hogy egy hamis barát, bármikor keressen?! Pár egyszerű kérdés, de van-e rá válaszod?! Szerinted az ellenséged vagyok, szerintem a támaszod...)

Semmire nem gondolsz, amilyen okos vagy,

Helyette a neten fikázó blogod van...

A következő rész egy (pontosabban kettő) „embernek” szól. Egyik közelinek hitt barátom (?) minden átmenet nélkül átpártolt hozzá, így azt gondolom méltán emlegethetem egy szinten a hivatalos ellenségemmel. Tekintve, hogy mindketten ugyanannyira alacsony szellemi szinten vesztegelnek. Szóval, sokat gondolkoztam a motivációdon. Mi mozgathat egy ilyet, mint Te? Már, az egyértelművé vált unalom és exhibicionizmuson kívül ugye. Lassan 1 éve viselsz már hadat ellenem. Legalábbis próbálod ennek látszatát kelteni. Igen alacsony színvonalon. Az utolsó kommentemben azt ígértem Neked, hogy szakítok a múltammal s azzal, amit Te azóta is napirenden próbálsz tartani. Akkor Te, azt írtad rá (pontosan emlékszem), hogy „Sok sikert hozzá! Még nem késő! A féregből is gyönyörű pillangó születik!”. Ekkor én azt gondoltam, hogy ez legalább egy ideiglenes tűzszünetet szimbolizál köztünk. Rosszul hittem. Még aznap este született új, becsmérlő és hangzatos valótlanságokkal teletűzdelt bejegyzésed. Ekkor váltál számomra végérvényesen komolytalanná. Addig méltó ellenfélnek tartottalak. Őszintén! Komolyan tiszteltem a kitartásodat. Még akkor is, ha dühített az a rengeteg hazugság, meg kamu saját magad által írt „beérkező levél” amikkel traktáltad a sok hülyét. Ha valóban olyan rohadék lennék, ahogy beállítod (sőt, már csak negyedannyira is) rég a rácsok mögött lennék, hosszú – hosszú évekre. Nem ez történik. Két dolog: 1, vagy mert hazugságokkal próbálsz ellenem hangolni embereket 2. vagy meg mert mindenkinél okosabb vagyok, aki Neked úgymond segíthetne engem a földdel egyenlővé tenni. A második ugye kizárt. Pontosan tudom, hogy az átlag embernél jóval intelligensebb vagyok (igen, húúú, nagyképű köcsög) viszont, ha valóban bűnöző lennék rég, elkaptak volna. Te viszont több, mint 1 éve írod a hülyeségeidet és próbálod foggal – körömmel bizonyítgatni boldognak, boldogtalannak, hogy mekkora egy veszélyes rohadék vagyok ám, egyenesen egy közellenség és mindenki óvakodjon tőlem! De senki ne rettegjen viszont mert majd Te és az ellenem indított dzsihádod majd jól igazságot tesz és én megyek a süllyesztőbe s cserébe mindenkire a szivárvány ragyog majd, meg örök élet, ingyen HBO. Nevetséges vagy. De nem amiatt mert ez a hobbid, hanem mert már annyira a rögeszméid fogja vagy, hogy fel sem ismered a saját nevetségességedet! Most itt ez az írás, hogy legyen miről írnod végre mert látom, hogy eléggé megcsappant a témád, mióta nem írtam ide. Mi van, a hangok a fejedben, nem diktálnak több kamu levelet?! Ejnye... A legjobban egyébként, a kamu kommentjeid tetszenek! Mert nyilván mindig van online – mikor épp Te publikálsz egy újabb ökörséget – néhány Lakat „áldozat” kik, a publikálásodtól számított 43. másodpercben már Rád is zúztak 11 kommentet, igaz?! Természetesen egyiket sem publikusan. Istenem...kezdő tini csajok csinálnak ilyeneket, hogy önmaguk képeit kommentelgetik a hülye közösségi oldalakon. Röhej vagy komolyan! Ez szánalmas... De, nehogy a végén abba hagyd! A végén még jutna időd valami hasznosra is, az emberek egymás ellen fordítása helyett te idióta.  Maradt még bennem elég romlottság ahhoz, hogy megkapd a méltó jutalmad azért, amiért tevőlegesen is hozzájárultál ahhoz, hogy a Mariannal való kapcsolatom véget érjen és így érjen véget. És ne félj: Mindkettőnk álma valóra fog válni! Mindkettőnkké! Fordított sorrendben... „A halál, nem büntetés: Megváltás!”  (Huo Yuanjia)

Te azt hiszed, annyi van, amit láthatsz,

Itt nincs menekvés: Csak magadnak árthatsz!

Az utóbbi időben elég sok új barátom lett. Nem tudom, hogy ez a legutóbbi kapcsolatom pusztulásának a hozománya vagy deficite. Az biztos, hogy olyan emberek barátsága és szimpátiája került a birtokomba, akikére eddig csak távolról vágytam. Furcsa és nagyon különleges érzés mikor nemzetközileg elismert és tisztelt emberek legőszintébb és legnyersebb formájú véleményük is engem méltat. Katartikus élmény, leírhatatlan intenzitással. Az ilyesmi tökéletesen hiányzott az életemből eddig. Elkezdtem újra átírni a már 2 éve megírt forgatókönyvemet, mert úgy gondolom, hogy még mindig nem elég pontos a karakterek jellemrajza. Időközben megmutattam néhány filmes berkekben járatos szakembernek és az elolvasásuk után, mind nagy lelkesedéssel hívtak fel s mondták, hogy természetesen számíthatok az együttműködésükre, ha egyszer kész lesz és úgy gondolom, hogy kezdeni is szeretnék valamit vele. Aztán, elkezdtem nyelvet tanulni. Az angolt és a kínai bagadozom, de valahogy kevésnek érzem mindezt. Úgy, hogy most a spanyol felé orientálódom. A spanyol emberek békések, a kultúrájuk gazdag és kifinomult. A polgárháború óta semmi komolyabb konfliktusuk nem volt senkivel. A konyhájuk különleges és igen egyedi ízvilágú. Bár, a mostani fiataloknak nyilván ez nem hír érték, hiszen a Mc. Donald’s-ban nőnek fel. (Főleg a Debreceniben...) Szóval, a nyelv nagyon tetszik és meglepő könnyedséggel sikerül tanulnom. Mondjuk az biztos, hogy nekem nem fog komplett spanyol öntudati személyiségem fejlődni, mint a bolond Brigosznak az olasz idősek otthonában. Szóval, attól nem kell tartanotok, hogy majd jól teletűzdelem a naplóbejegyzéseimet komplett spanyol fejezetekkel, amiket nyilván egyedül csak én értek, hogy mind annyiótok számára egyértelművé válhasson: Sokkal műveltebb vagyok nálatok, csak mert ilyet teszek. Nevetséges. Ha már a B.B.-t említettem (a gyengébbek kedvéért: Bolond Brigosz) úgy tűnik mostanában nagyon rákapott a blogolásra. Ha épp nem az összes létező platformon a Kozma Orsit reklámozza akkor a saját naplójának olvasottságát. Nem is lenne baj ezzel, ha legalább stílusosan írna, ha létezne saját grafológiai egyénisége. Mások is írnak itt naponta a nagy semmiről gyakorlatilag, de a többségük ezt legalább vagy nem publikusan teszi, vagy legalább stílusosan írja. Mindig eszembe jut, hogy az ilyen tartalomnak vajon milyen jellegű olvasói rétege lehet? „Felébredtem! Milyen szép a reggel! Na, ha miről ne olvassak semmi értelmeset?! Megvan: Semmiről! Nah, akkor irány a lökött önmagát olasznak képzelő B.B. naplója!” Elképesztő szellemi pusztulás. A legszomorúbb valójában az, hogy elég jól ismerem a csajt és pontosan tudom, hogy sokkal több esze van, attól ahogyan ír. És naná, hogy dühít a gyerekes ömlengése a világ automatizmusairól. Ráadásul félig olaszul, félig félmagyarul. Nevetséges komolyan. Tipikusan annak iskolapéldája ez, hogy kell egy az átlagműveltséghez viszonyítottan, súlyosan alacsony intelligenciájú és műveltségű közösségbe hozzájuk butulva beolvadni. Annak idején pont azt „kedvelte” bennem, hogy különbözni merek ettől a hatalmas nagy agyatlan sötétségtől...erre ez meg a részükké válik. A szánalom új szintje ez... Na de, nyilván Őt ez teszi boldoggá: A középszerűség. A stílusom, a kifejezésmódom mint, látható nem ment keresztül olyan drasztikus változásokon, mint az életvitelem és a magatartásom. Még mindig sok dolog zavar és irritál a világban (főleg az igazságtalanságok) és még mindig nem tudok nem bevonódni az ilyen szituációkba. A problémáim megoldásai a sebességüket és eredményességüket tekintve még mindig ugyanolyan magas hatásfokkal bír, a metódus változott csupán. Ma már nem gázolok át mindenkin és mindenen a cél elérése érdekében. Nem hazudok másnak és nem hazudom másnak magam annál, ami vagyok valójában. A valóság szabaddá és felszabadulttá tett. A múltam sebei még mindig nyitva tátonganak, de lassan megtanulom figyelmen kívül hagyni. Amit nem tudsz szeretni: Ki kell bírnod! Igaz ez az önerőből megváltoztathatatlan dolgokra is. Olykor – olykor szembe találkozom egy – egy régebbi blogbejegyzésemmel valami fórumon. Érdekes változásokon vagyok túl. Megtanultam a hibáimat elfogadni és együtt élni velük. Hozzám tartoznak...

Felelősség helyett Megváltóra vártatok,

És közben, emberből állattá váltatok...

Az utolsó rész pedig Hozzátok szól, kik engem olvastok még mindig. Azoknak akik ismertek míg jártam ide írni és azoknak akik már nem, csak esetleg különböző blogokban olvastak rólam. Azoknak akik nem ismernek, azoknak, akik csak kíváncsiságból olvastak bele a naplómba. Egyszóval: Bárkinek és mindenkinek! Amikor majd 5 évvel ezelőtt ide regisztráltam már régen kerestem egy a kényes ízlésemnek megfelelő blogrendszert. Akkoriban még az RTL kötelékeiben dolgoztam, de mivel azonban nekik akkor még nem volt saját blogjuk, így a TV2 blogján regisztráltam Sebezhetetlen név alatt. (A blog egyébként azóta is elérhető.) Már rögtön a 2. írásom sokaknál kiverte a biztosítékot. Az abortuszról szólt. A bejegyzésre 2 órán belül 188 komment érkezett, ezt sosem felejtem el. Elég hamar (1 hét leforgása alatt) tanulták meg a nevemet a rendszeresen blogot írók. Aztán  a 3. hét közepén a 3. írásom meg nálam verte ki a biztosítékot. A publikálásom utáni 2. órában a tőlem megszokott mennyiségnek a 80%-át lemoderálták. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy az írásom közepe teljesen hiányzott és még a végéből is egy kevés. Úgy kell elképzelni, mint egy tele írt spirálfüzetlapot, aminek a közepére egyszerűen húzol egy vastag fehér festékcsíkot ezzel olvashatatlanná téve a fő tartalmat. Tudtam, hogy van moderálás az oldalon (ott legalább van – azóta is – nem úgy, mint itt) de azt nem, hogy ez ilyen drasztikus változásokat eredményez. Felháborodottan vontam kérdőre a moderátort. Meg is indokolta: A moderáció oka, a rasszizmus. Nem, nem én voltam rasszista: Ő! Akkoriban robbant a bomba, hogy 8 évet ült ártatlanul (!) egy roma férfi és a fia gyilkosságért. Alig 8 év múlva D.N.S. teszt igazolta, hogy közük sincs a gyilkossághoz. Annyira, hogy még csak a megyében sem voltak a kérdéses időpontban. A tesztet természetesen elvégezhették volna 8 évvel korábban is, de a bíró nem tekintette ezt fontosnak a többszöri felvetésre sem (utólag kiderült, lepénzelte a vád). Szóval, kiderült, hogy ártatlanul ültek 8 évet, az állam nagy ímmel – ámmal kifizette nekik az 50 milliós kártérítést, de egy „Elnézést, tévedtünk!” sehol nem volt. Pedig az apa több interjúban is mondta: Neki nem kell a pénz majd ha nyilvánosan elismeri a hibáját a Magyar Állam és a bíró és bocsánatot kér. Gondolom nem kell mondanom, miért kapták meg inkább az 50 milkót?! Szóval, ebből kanyarítottam egy jó hosszú írást, telis – tele sok, nagyon sok szemrehányó mondattal a magyar igazságszolgáltatásról. A moderátorunk anyucikája a Fővárosi Büntetőkollégium nevelőtisztje volt. Elvből nem hagyhatott fent, egy ilyen állítása szerint „uszító” megnyilvánulást. Dühös lettem, elhagytam az oldalt (velem együtt ekkor legalább 200 blogger tette ezt). Hosszas keresgélés után akadtam rá erre az oldalra. A design tetszett. Egyszerű, letisztult, semmi flikk – flakk, semmi felugró banner vagy idegesítő reklám! Első látásra szerelem! El is indult a blogom, hasonló olvasottsági indexeket produkálva. Minden szép volt és jó, egészen addig míg egy még a már említett ellenségszerűségemnél is, nagyobb barom kapcsán segítségre nem szorultam. (Egy 60 éves unatkozó nyugdíjas, miután bemagolta az összes írásomat, azzal vádolt, hogy ezek ám nem is a saját gondolataim, verseim hanem híres írók, költők műveit plagizálom. Mikor kinevettem az olvasóim ellen fordult és bomlasztani kezdte a közösséget.) Megkerestem hát, az oldal tulajdonosát Mócsai Zsolt-ot, telefonon. Elmeséltem neki a jelenséget, türelmesen végig hallgatott majd a támogatásáról biztosított, megoldást ígért s letette. Egyikből sem kaptam végül. Annyira nem, hogy a végén már annyira feldühített a vén nyanya, hogy első felindulásból meg is ígértem Neki, hogy kivonom a D.N.S.-ét a jövő örökítőanyagából. A lánya rendőr: Naná, hogy 2 nap múlva jöttek a kommandósok és egyszerűen lefoglalták a laptopomat. (1 hónapig nyomták a „szakértők bevonásával nagy erőkkel vizsgáljuk” maszlagot majd vissza adták: elrontva) Mivel a beismerő vallomásomon kívül semmijük nem volt ellenem, így szóbeli elmarasztalásban részesítettek (plusz, ugye elrontották a laptopomat „véletlenül”). Ekkor éreztem először, hogy a mi atyaúristenünk Zsolti, nagy ívben tesz arra, mi is megy a saját blogrendszerében. Aztán még volt irányában 2 elkeseredett megkeresésem, mikor az a barom feltette publikusan a Mariann címét, telefonszámát, de akkor sem igazán mozdította füle botját sem. Itt értettem meg, hogy a Mócsai Zsolti nyilvánvalóan annyira lusta, hogy még a saját moderálási alapelveit is lusta betartani. (tekintve, hogy valószínűleg az nem is létezik) Az oldalra tehát, mindenki azt ír amit, csak akar. Senki nem moderál, senki sem foglalkozik azzal, amivel azért illene egy ilyen közösséget magának tudó blogrendszerben. És, most, ahogy kicsit jobban belepillantottam, van is itt minden: pedofil linkeket osztogató blog ugyanúgy, mint a napi önkielégítéséről készült képekkel operáló blog. És ezek frissülnek rendszeresen! Írjam a neveket? Mi értelme lenne? Aki tenne tudna ezek ellen leszarja! Akkor tehát, neked meg hivatalból nem szabad, hogy ez zavarjon! A blog társadalma – a már felsoroltak alapján is – elég vegyes. Az olvasottsági toplistát hát, naná, hogy egy ingyen filmletöltéssel kecsegtető vírusoldal vezeti. Mert naná, hogy egy blogrendszerben – Mócsai Zsolt szerint – ez a legfontosabb! A sorban ezt követik, azok akik a fél (vagy inkább a teljes) életüket a monitor előtt töltik és tényleg arról is bejegyzést írnak, hogy melyik kezük, melyik ujjával túrják az orrukat. Aztán jönnek az én személyes kedvenceim: A chatelők! Azok az idióták, akik az oldal üzenőfalát chatként kezelik. Sok idióta barom! Az olvasottságuk 95%-a abból ered, hogy bármit is firkáljanak a blogukba, azonnal kiírják ezt az üzenőfalra ide jobb szélre. A sok hülye meg azt hiszi, hogy na, ez biztos nagyon érdekes lehet, ha ide oldalra van kirakva, menjünk már, olvassuk el! Csak a hülyék azt nem veszik észre, hogy ide mindig csak ugyanaz a 4 – 5 idióta firkálgat. Köztük is a kedvencem, aki még csak nem is ír, csak különböző képeket lopkod át valami természettudományi oldalról és azok a „bejegyzései”. Elég magasan lehet már a szar, mert kapja is a kommenteket rendesen. De Ő legalább nem magának írja őket. Mondjuk én sosem a kommentekért írtam. Nem is tudnék úgy. A társaság tehát vadidegenek csordája. Nincs közösségi szellem: Falkaszellem csupán. Az is csak ha valakit támadni, becsmérelni kell. Egy ideje már nézem, ahogy itt gúnyoljátok szegény Neveletlen Hercegnőt. Szánalmasak vagytok. Nem Ő: Ti. Mindannyian. Azt hiszitek, hogy azzal, hogy így bántok azzal, akit nem szerettek, Ti különbek vagytok?! Idióták... Engem is megpróbált anno elcsábítani, de megbeszéltük a konfliktusunkat, kiírtam (egyszer!) magamból a dühömet, de nem csináltam ellene 5 – 6 kamu reget csak, hogy még több irányból lehessen benne forgatni a kést. Mikor én ide jöttem közétek, olyanok voltunk, mint egy nagy család. Mindenki szerette és segítette a másikat. Mostanra ennek már nyoma sincs. Csak gúnyolódni tudtok, egymást bántani, kinevetni s még mélyebbre taposni a mocsokban. Szégyenlem magam miattatok...és helyettetek is. Annak idején magam is ezen viselkedésetek célkeresztjében voltam. Nem poénból töröltettem a naplómat anno. Azt hittem idővel, majd felnőttök kicsit ahhoz, amilyen szerintetek vagytok...de nem. A helyzet csak rosszabb lett. És igen, tudom: Ha nem tetszik, ne jöjjek ide meg az ilyenkor szokásos maszlag. Csak tudjátok én voltam itt hamarabb! S amikor én ide jöttem, azok közül már szinte senki nem ír. Mindenkinek kifordul a gyomra ettől amit tesztek s amit képviseltek. Az idő engem jobbá, titeket romlottabbá tett, ez a helyzet! Tudom,leszarjátok nyilván és forduljak fel DE NEM! Nektek kell menni! Ti dögöljetek meg!