Nem keresem, de ha kérdi hollétem a halál,
Halk szóval közöld vele, engem merre talál.

Ma, a halálról fogok írni. Az elmúlásról, az elmúlás lélektani fázisairól és az elmúláshoz vezető tudati útról. Arról, amikor az ember szeme láttára hal meg egy hozzá közel álló embertársa. Kezdjük is ez utóbbival, mert mostanában magam is elég közelinek érzem a saját életemben ezt a témát. Mindannyiunk földi létének utolsó eseménye a halál. A halál bekövetkezhet bármikor, fiatal vagy idős korban, egészségesen vagy betegen, felkészülten vagy felkészületlenül. Természetesen nem élhetjük úgy a mindennapjainkat, hogy folyamatosan a halálra gondolunk, arra készülünk. Néha azonban úgy hozza az élet, hogy a halál közeledtére hosszabb ideig figyelnünk kell.

Így van ez abban az esetben, amikor hozzátartozónk, rokonunk, barátunk betegségéről kiderül, hogy gyógyíthatatlan. Természetesen először mindannyian reménykedünk és bizakodunk, hogy a vizsgálatok tévedtek. Később abban bízunk, hogy van gyógyszer a bajra. Hiszen annyi kísérleti eljárás van folyamatban, hátha éppen megtalálták a hatékony gyógyszert. Újabb csalódások után kezdünk hinni a csodában. Végül, amikor a remény elfogy, szembesülni kényszerülünk a tényekkel, hogy az orvostudomány eszközei végesek, és hozzátartozónknak és nekünk nem maradt más, mint a búcsú. Szerettünket végig kell kísérnünk azon az úton, amely a végső állomáshoz vezet.

Nem tudjuk, mennyire hosszú és mennyire göröngyös ez az út. Nem tudjuk, mennyi fájdalmat, kétségbeesést, reményt és reménytelenséget hoznak a következő napok, hetek, hónapok. Mit tegyünk, hogyan tudjuk elkísérni élete utolsó időszakában szerettünket úgy, hogy amennyire csak lehetséges felkészüljünk, és felkészülni segítsünk az elkerülhetetlen búcsúra?

A mai kor emberének súlyos döntési kényszert jelent, hogy mit tegyen, ha hozzátartozójáról kiderül: gyógyíthatatlan, halálos beteg. Ki ne ismerné azt a helyzetet, amikor a kórházi kezelés alatt - munka után rohanunk be a beteg hozzátartozónkhoz? Hajnalban felkelünk, hogy megfőzzük, amit a betegünk megkívánt. Munka után rohanunk hozzá, reménykedünk, hátha kitalálták a csodaszert, ami segíthet. Később kezdünk fáradni. Útközben megvásároljuk, amit szeretett betegünk kért, és beosztjuk, melyik napon ki ér rá látogatni Őt. Fogy a remény, mert szerettünk állapota stagnál, esetleg rosszabbodik. Nő a feszültség, az aggodalom, a kétségbe esés. Aztán elérkezik a nap, amikor az orvos behívat, és azt mondja: nem tudunk többet tenni a beteg érdekében, már csak fájdalmat csillapítunk. Felteszi a kérdést: el tudják-e látni otthon a beteget?

Ekkor tudatosul bennünk, hogy itt nem betegről, hanem haldoklóról beszél az orvos. Döntési helyzetben vagyunk: mit tegyünk? Ezer szempont van, amit meg kell vizsgálnunk. Ezek közül most csak azzal foglalkozunk, ami az elköszönéshez, a gyász megéléséhez, a fájdalom elviseléséhez segít hozzá. Amikor latolgatjuk, hogy a kórházi, vagy az otthoni ápolás mellett döntsünk, érdemes átgondolni a következőket:

A környező világ nem tanít minket meghalni. A halál lényege rejtve marad előttünk mindaddig, amíg nem kell szembesülnünk vele. Fogyasztói társadalomban élünk, a sikeres karrier, az anyagi javak megszerzése, felhalmozása, a tervezés, a hatékonyság azok az értékek, amelyek meghatározzák a tetteinket. Hozzátartozónk betegsége és halála azzal szembesít minket, hogy hamis értékek között élünk, elrohanunk saját életünk mellett, anélkül, hogy tisztán látnánk, mi az életünk értelme? Mi az a feladat, amelyet életünk során el kell végeznünk? Mi a dolgunk a világban? Mi az, ami igazán lényeges? Tudjuk-e, hogy mi történik szerettünkkel a kórházi ágyon? Hogyan érezheti magát függönyök mögött, elparavánozva, idegen kórteremben, idegen ágyon, idegen emberek között, magányosan, elkábítva, tehetetlenül és kiszolgáltatottan? Minden haldoklónak a legjogosabb igénye: emberi körülmények között átélni az utolsó napokat, órákat, perceket. Nem szabad elfelejteni, hogy a haldokló beteg még él, olyan ember, aki a haldoklása idején is érző személyiség. Sokan gondolják, hogy a haldoklás értelmetlen idő, csak felesleges szenvedés. Azt kívánják, hogy ha már így kell történnie, hamar legyen vége, ne szenvedjen tovább szerettünk. A halál előtti hetek nem csak a szenvedés hetei, hanem különleges időszak, a haldokló személyiség kiteljesedésének, és a környezet átlényegülésének időszaka is lehet.

Azok, akiknek megadatik, hogy elkísérjenek valakit élete utolsó szakaszában, azok tudják, hogy nagyon különleges, bensőséges időbe lépnek.

Halála előtt mindenki megpróbál önmaga lényegéről vallani azoknak, akik mellette állnak. A haldokló egy szóval, mozdulattal, pillantással elmondja azt, ami igazán fontos, és amit vagy nem tudott, vagy nem lehetett eddig elmondani. Az egészségügyben a haldoklók ellátása végtelenül sivár. Gyakran nem is a jó szándék hiányzik. Egy orvosra, nővérre annyi beteg jut, hogy az ellátásuk szinte megoldhatatlan. Rohannak, próbálnak mindenkinek segíteni, de az erejük és az idejük véges. Ritkán alakul ki a beteg és a kórházi személyzet között, azaz intimitás, amely feljogosítaná a munkáját végzőt az utolsó kézfogásra. Amikor haldoklót kísérünk, akkor a legfontosabb dolgunk, hogy Őrá figyeljünk, és tudnunk kell, hogy a jelenlétünkkel enyhítjük a fájdalmát. Azt a bizonyosságot kell nyújtanunk, amiből a haldokló megérzi, hogy nincs magára hagyva, hogy biztonságban van, mert nincs egyedül. Vannak dolgok, amiket nehéz elmondani, vannak kérdések, amelyeket nehéz feltenni. Mégis, segítenünk kell abban, hogy a beteg beszélhessen. Kicsi a valószínűsége, hogy a beteg spontán módon elkezd a saját haláláról beszélni, pedig a gondolatait szinte csak ez tölti be. A haldokló gyakran beszél szimbólumokban, nekünk kell felismerni, ráérezni, hogy mit akar mondani, üzenni. Általában csak több, ismétlődő beszélgetés alatt derül ki, hogy mik a haldokló kívánságai. Tudnunk kell, hogy a legnagyobb ajándék, amit egy haldoklónak adhatunk, hogy teljes lényünkkel rá figyelünk. A haldoklót és az itt maradókat az élettől való búcsúzkodás köti össze. Amikor két egymást szerető ember búcsúzik, akkor attól vesznek búcsút, amit egymás számára jelentettek. A búcsú, az elköszönés a hozzátartozók számára a gyász előkészítése is.

A hozzátartozók élete minőségileg megváltozik, egy új életszakasz kezdődik, amit Nélküle kell élni ezután.

A halál nem az élet ellentéte.

Az életnek nincs ellentéte.

A halál ellentéte a születés. Az élet örök.

A haldoklás folyamatának stádiumait elsőként egy Elisabeth Kübler - Ross nevű svájci pszichiáter különítette el. Elmélete szerint, a haldoklás 5 fázisból áll:

1, Elutasítás

2, Düh

3, Alkudozás

4, Depresszió

5. Belenyugvás

A haldoklás 1. fázisa: Az elutasítás

Amikor a beteg megtudja, hogy gyógyíthatatlan a betegsége, akkor egyszerűen nem hiszi el. „Ez nem lehet igaz!” - mondja. Azonnal az jut az eszébe, hogy biztosan elcserélték a leleteit, vagy tévedtek a vizsgálatnál. A beteg ilyenkor még ereje teljében van, tudja, hogy kicsit beteg, hiszen ezért fordult orvoshoz, de annyira nincs rosszul, hogy a halálra, vagy halálos betegségre gondoljon. Még nem tudja, hogy életének talán éppen az utolsó aktív időszakát éli. Ez a hárítás időszaka, hiszen még nem készült fel arra, hogy szembe nézzen a betegségével. Nem szabad őt durván szembesítenünk a tényekkel. Tudnunk kell, hogy amikor a tényeket elutasítja, akkor védekezik. Azért bújik a betegség súlyosságának tagadása mögé, hogy erőt gyűjthessen. Pillanatnyilag nem bír el több információt a betegségről, a várható történésekről.

Ebben az időszakban akkor segítünk neki a legtöbbet, ha a lehetőségeket figyelembe véve bátorítjuk Őt az aktivitásában, de finoman figyelmeztetjük, ha irreális terveket sző. A realitások figyelembe vétele lassan, fokozatosan segíti a beteget a tények felismerésében.

A haldoklás 2. fázisa: A düh

Ha a beteg állapota kismértékben romlani kezd, vagy annyi ismerete gyűlt már össze a betegségével kapcsolatban, hogy saját magában belátja: semmi értelme a tények tagadásának.

Amikor szembesül azzal, hogy az állapota súlyos, rendszerint megváltozik a viselkedése: dühössé, vádaskodóvá válik. Százszor felteszi a kérdést, amire senki sem tud válaszolni: „Miért pont velem történik mindez?” Gyakori reakció mások vádolása: nem fedezték fel időben a betegségét, pedig ő volt szűrővizsgálaton… félre kezelték… lázad mindenki ellen, mert keresi az okot, hogy miért történik ez? Valakire haragudnia kell, s ez a harag és düh a tehetetlenség érzéséből fakad, nem feltétlenül a megvádoltak hibáiból (bár sajnos néha ez is előfordulhat). Ez az időszak nagyon nehéz a betegnek és a környezetének egyaránt. Nem kellemes dolog együtt lenni egy dühös és agresszív emberrel. Néha nehéz együtt érezni azzal, aki vádaskodik, és kritizál. Ha azonban megértjük, hogy mit üzen a viselkedésével, hatékonyan segíthetünk neki. Azt üzeni: ne hagyj magamra az érzéseimmel, mert nem tudok egyedül megbirkózni velük. Figyelj rám, foglalkozz velem, érezd a kétségbe esésem. Ebből adódóan úgy tudunk a segítségére lenni, ha hagyjuk, hogy felszínre törjön a dühe, a keserűsége, és nem haragszunk rá, hanem elfogadjuk őt. Így hozzásegíthetjük, hogy ő is elfogadhassa a saját érzéseit, állapotát.

A haldoklás 3. fázisa: Az alkudozás

A teljes tagadás és a külvilág vádolása után a beteg figyelme fokozatosan önmagára terelődik. Az előző szakaszban azt kérdezte, miért éppen neki kell meghalnia, mikor mások jobban rászolgáltak erre.

Most már úgy hiszi, hogy bizonyára oka van annak, hogy éppen neki kell meghalnia. Feltámad a bűntudat, elkezdi az okokat a saját életében keresni. Ez néha racionális érvekben nyilvánul meg, „belátja”, hogy nem kellett volna annyit cigarettázni, annyi alkoholt inni, egészségesebben kellett volna táplálkozni, többet kellett volna mozogni …

A beteg felajánlásokat tesz, alkudozni kezd. „Mától nem cigizek, nem iszom alkoholt, több zöldséget eszem, kocogni kezdek …”

Ezek a felajánlások azt üzenik: megváltozok, megjavulok, hátha így elkerülöm a „bűneimért a büntetést”. Megváltozik a magatartása is. Az agresszív, dühös, követelőző beteg most készségessé, együttműködővé válik.

Kérései vannak, fohászai vannak: gondoskodást kér, fájdalommentességet, s a sorstól egy utolsó lehetőséget a túlélésre. A beteg ebben az időszakban erős késztetést érez arra, hogy végiggondolja az egész életét, múltját, s fontos, hogy erről beszélhessen is. Szüksége van arra, hogy elmondhassa vélt vagy valós bűneit. Tudnunk kell, hogy a sok-sok beszéddel és a történetek ismétlésével az egyre növekvő szorongását szeretné csökkenteni a beteg. Akkor nyújtunk neki értékes segítséget, ha ebben az időszakban figyelmesen meghallgatjuk, és rámutatunk életének jó cselekedeteire, felemlegetjük a jó tulajdonságait, emberi értékeit.

A haldoklás 4. fázisa: A depresszió

Amikor a beteg szembesül azzal, hogy nincs tovább, nem lát több lehetőséget maga előtt, nem maradt remény a gyógyulására – végtelen szomorúságot érez. Szomorúsága a befelé fordulástól a súlyos depresszióig fokozódhat. Minden nappal egyre fogynak a lehetőségei. Mindennapos, megszokott tevékenységeit egyre kevésbé képes ellátni. Szaporodnak a panaszai, és eleinte hiába bízott a javulásban, inkább súlyosbodik az állapota. Egyre jobban rászorul a környezetében élők gondoskodására.  A depresszió másik oka a halállal való szembenézés nehézségei. A beteg küszködik a félelmeivel, eszébe jutnak a rémtörténetek, amelyek egyesek fájdalmas, gyötrelmes haláláról szólnak. A halál felé vezető utat mindenki egyedül, magányosan teszi meg, bármennyien is vannak körülötte. Ebben az időszakban a beteget fárasztják a távolabbi ismerősök látogatásai. Csökken az igénye a beszélgetésekre, nagyokat hallgat. Egyre többet van a félálom állapotában. Már csak közeli hozzátartozóinak csendes jelenlétét igényli. Gondolatait egyre jobban leköti a „titok”, amelyet a halál rejteget.

A haldoklás 5. fázisa: A belenyugvás

A beteg egyre többet gondol közeledő halálára. Alig eszik, keveset beszél, távolodik az élettől. Nem érdeklik a hétköznapi élet eseményei, lekötik a saját érzései. Állandóan fáradtnak, gyengének érzi magát. Napközben is sokat szendereg. Legfőképpen nyugalomra vágyik.

Fontos, hogy ne mi találjuk ki, mivel segíthetnénk a betegünkön, hanem az ő igényeit, kívánságait teljesítsük. Általában több nyugalmat, kevesebb gondoskodást kíván a beteg, de gyakran előforduló jelenség, hogy amikor a hozzátartozó azt hiszi, hogy a beteg elaludt, és csendesen távozni készül, akkor ő megmozdul, utána nyúl, kéri, hogy maradjon még.

Ebben az időszakban a szavak helyett a metakommunikációé a fő szerep: csendesen legyünk jelen, simogassuk, fogjuk a kezét, törölgessük meg a homlokát. A legtöbb ember ebben az időszakban már megbékélt a halál gondolatával, felkészülten várja azt. Még egyszer újra éli életének szakaszait, gyakran vannak víziói, amikor halott rokonait véli látni és hallani. Ez már a közeli halál egyik jele.  Ne feledjük el, hogy a súlyos beteg is képes szeretni, és érzi, ha szeretik. A beteg szinte mindent elveszít: uralmát a teste felett, ambícióit, függetlenségét, személyiségét, jövőképét, sokszor a méltóságát is. A haldokló viselkedése a halálhoz vezető úton nagyon hasonlít ahhoz, ahogyan életében viselkedett. A súlyos betegnek félelmei vannak: fél, hogy mi lesz vele a halála után, félti a családtagjait, aggódik a barátai miatt. Fél, hogy elviselhetetlen fájdalmai lesznek, retteg a kiszolgáltatottságtól, a szellemi zavartságtól.

A haldoklónak szüksége van arra a bizonyosságra, hogy nem hagyják magára. Bár a halál olyan élmény, amit mindenki egyedül él meg, a legteljesebb lelki magányban, mégis szüksége van arra, hogy érezze egy másik ember jelenlétét, hogy valaki elérhető legyen, aki meghallgatja, akinek foghatja a kezét.

Ha megölsz egy embert, gyilkos vagy.

Ha megölsz milliókat, hódító vagy.

Ha megölsz mindenkit: Isten.


Csak erős idegzetűeknek: www.indavideo.hu/video/A_haldoklas_ot_fazisa/

:)