Azért mert nekem őket adta meg az Isten,

Talán csak miattuk nem rohadok meg a sitten.

Ma este ismét beszéltünk egy kicsit Kingával. Kingáról már írtam egy régebbi bejegyzésemben. Ő az a vörös démon, akit egy forró nyári délutánon ismertem meg a kedvenc könyvárusomnál. Mint kiderült: Ő a lánya. Az ismerkedésünk körülményeiről annyit, hogy kb. a 22. másodpercben hívott meg a másnap esti bulijára. Ott ismertem meg Tibort, a magányos hős szerelmes fiút, aki csak távolról merte csodálni az igéző szépségű bombázót. Mindhármónk sorsa ekkor pecsételődött meg. Belőlük szerelmespárt teremtettem, önmagamból pedig egy rakás szerencsétlenséget. Ennek több éve már. Azóta sok minden történt és a szerelmespár is külön utakon jár már. Szóval, ma este Kinga megkeresett, mert (talán) vágyott a társaságomra. Ritka pillanat ez. Meg alapvetően az is, hogy bárki vágyna rendszeresen a társaságomra. Az egykori párja, Tibor, annak idején rendszeresen keresett, de természetesen csak míg az érdekei így diktálták. Úgy vélem tehát, hogy inkább legyen a társaságom igénylése ritkább, de az viszont tiszta és őszinte tartalmú. Beszélgetni kezdtem hát, a lánnyal, aki valójában még mindig ugyanolyan gyönyörű és különleges egyéniség, mint évekkel ez előtt, amikor önmagam esendőségét felfedezve a Tiborban a javára mondtam le életem talán legértékesebb trófeájáról. Érdekes érzések kerítettek hatalmába, mert az Ő kapcsolatuk kudarcát (már, amennyiben annak tekinthető) a saját kudarcomnak élem meg a mai napig is. Azon a nyáron mikor a Tibort udvarolni tanítottam egy ilyen díjnyertes nagyvadnak (bocs Kinga) néha azt vettem észre, hogy valójában én jobban küzdök kettejük boldogságáért, mint Ők maguk. Jobban is akartam. Kingát legalábbis. Sokan egy nagy rohadéknak tartanak, akiért abszolút nem kár, bárhogy is végzi. Talán pont azért mert az ilyen úgymond „tetteim” nem igazán kapnak nagy nyilvánosságot csak az amikor valakit halálosan megfenyegetek, amikor valami fontoskodó BKV ellenőrt helyre billentek. Azon a nyáron – életemben először – fontosnak és hasznosnak éreztem magam. Egy komplett nyári szünetet szántam arra, hogy őket összehozzam. Mindent és mindenkit elhanyagoltam akkor magam körül. A munkámat, a párkapcsolataimat, a saját életem küzdelmeit, mindent. Reggel 8-kor már ott volt nálam a Tibor, este 9-kor még ott volt. Nehéz volt, de minden pillanatát élveztem. Tibor alapvetően azt nem értette meg, hogy a Kinga miért nem veszi észre Őt, akárhogy kapálózik. Emlékszem, iszonyatos dührohamai voltak amikor egyszer – kétszer meglátta, hogy a Kinga szóba elegyedik valami ellenkező neművel. Esendő volt, dühös és nagyon – nagyon szerelmes. Önmagam láttam benne, mint mikor én voltam ugyanilyen szerelmes a Papp Éva nevű osztálytársnőmbe. Három évig voltak a kutyája gyakorlatilag, mikor egy Január 1-jén szakítottam. Szakítottam az akkori önmagammal. Igyekeztem hát, a tudásom és a tapasztalataim legjavát felhasználni arra, hogy ez az előttem bénázó kis kölyök a lehető leggyorsabban, a lehető legkevesebb veszteségek árán érhesse el azt akiről évek óta álmodozik. Ha jól emlékszem, olyan 3 hónap alatt ért révbe. Meggyőződésem, hogy ha magára hagyom, akkor Ő a mai napig is valami sarokban gubbasztva görcsbe rándult gyomorral siratja a saját gyávaságát. Amikor a kapcsolatuk véget ért, azt hiszem én jobban sírtam, mint Ők. Szó szerint. Tibor már a végén túlságosan is nyeregbe érezte magát. Díszcsomagolásba tettem a kezébe Kingát s az Ő dolga (szerinte) csak az volt, hogy attól fogva ennek élvezze minden előnyét. Egy idő után természetesen Ő is menetrend szerint elunta azt, hogy működik ami, körülveszi. Elkezdett zülleni. Bulizások az éjszaka mélyében, szteroidok, party drogok, alkohol, zűrös nőügyek. Utoljára még megráztam és látszólag helyre is billent, de néhány hónap múlva visszazuhant. Én akkoriban valami idióta kórházban küzdöttem az életemért, így nem lehettem ott, hogy kiosszam a neki járó mentális nagy pofonokat. A bulizós életvitel könnyedén felfalta hát, a két fiatal kapcsolatát. Én meg dühöngtem és legszívesebben felrobbantottam volna az összes discót. Kicsivel később megértettem, hogy jobb, hogy ez történt. Jobb, hogy ez most történt. Még fiatalok, könnyen regenerálódnak. Már csak a saját lelkiismeretemmel kéne valahogy elszámolnom, hogy életem talán legnagyobb szerelmét önként engedtem át valakinek aki egyszerűen elhazardírozta több évnyi munkámat és ennek a gyönyörű nőnek a türelmét. S cserébe soha, még csak annyit sem mondott: Köszönöm. Mindegy, nem hibáztatom Őt ezért csak rosszul esik, hogy egyszerűen összetörte és kidobta az ajándékomat. A legszebb az egészben talán az, hogy még Kinga sem tudta, hogy anno mennyire kötődtem hozzá. Most pedig mikor véletlenül elszóltam magam, nézett is nagyokat. Erre szoktam mondani, hogy a tipikus látszat csapdája...

Bocsánat meg elnézést, de nevezzük a nevén,

Ami sokaknak vagány, az nekem leginkább kretén.

Még mindig kísért belül a legutóbbi munkahelyem emléke. Jó emberismerőnek tartanak, most mégis akkorát csalódtam bizonyos emberekbe, hogy magam is csak bámulok kifelé a fejemből. Bár, ha jobban belegondolok, akkor nem is emberekbe csalódtam csupán az emberek bizonyos dolgokhoz való hozzáállásában. Gergelyről – ahogy az első Róla szóló bejegyzésben is írtam – tényleg azt gondoltam, hogy egy teljesen tiszta, letisztult erkölcsű üzletember aki, egyszerűen nem hajlandó belemenni az üzleti világ mocskos kis játszmáiba. Pár olvasóm – mintha előre látták volna az ügy kimenetelét – meg is írta, hogy talán túl ömlengősre sikerült a Róla szóló írásom, mert ennyire senki kapcsán nem szoktam elájulva lenni. Gyanús is volt ez. Így a távolból visszagondolva, a hibát ott követtem el, hogy elvakított a „szerető apa” látszatképe. Teljesen egyértelmű, hogy egy Gergely -féle üzletember is pénzből él. Nem is akármennyiből. Éppen emiatt bármit feláldoz ezért cserébe, Ha kell, önmagát is. Nincs bennem harag. ( - azért mert „kirúgott” /vagyis inkább kirúgatott/ meg pláne nem -) Szánalmat érzek inkább igazából. Néhány hónap múlva majd ismét meglátogatom a volt munkahelyemet s ha akkor nem fog a legújabb atomvillanásuk egy precízen milliókat termelő call centert üzemeltetni akkor nagyon sok és nagyon kínos pillanatokban fogja találni magát a kedves ex-főnököm. Zsolti babyben abszolút nem csalódtam. Őt még akár szerethetném is – pont emiatt – ha, nem lenne egy akkora seggfej, mint amekkora valójában. És a hülye, még erre rá is játszik. Kicsit abszurd, amikor egy hangya az oroszlán lábánál faágakra támaszkodva fenyegetőzik. A dühömet nem az igen béna színjátszása váltotta ki hanem, hogy önmagát egy felsőbbrendűbbnek látszó státuszba predesztinálta. És még ezzel sem lenne semmi baj, ha lenne némi tartalom mögötte. De nincs. Sőt, mikor az előző írásom után páran megkeresték, úgy húzta be fülét – farkát és takarodott le az összes közösségi portálról, mintha soha ott sem lett volna. Mr. Rossz zsaru. Hamarosan mindkettejükkel összefutok majd, hogy nyugodt körülmények között legyenek képesek válaszokat adni a kérdéseimre amiket a legutolsó találkozásunk alkalmából egyszerűen nagy ívben szartak le...

Mert ami, nincs a TV-ben az attól még van,

Ha rajtam múlna nem hagynám a világot szarban.

Mostanában ismét kezd magam ellen fordulni a saját szervezetem. Autoimmun tünetegyüttes. Jelenleg gyógyíthatatlan. Pont, ahogyan a világ, ami körbe vesz. Hamarosan majd el fogom érni azt az állapotot amikor már akkora fájdalmaim lesznek, hogy abszolút nem fog érdekelni semmi önmagamon kívül. Ennek pedig egyenes arányosan az lesz a következménye, hogy abszolút nem fog érdekelni majd a tetteim következményei. Mert a legveszélyesebb nem az, akinek a legtöbb pénze van. Hanem, az akinek aztán tényleg semmije nincs. Vesztenivalója sem...