Nincs itt baj, hidd el nekem,

Csak megyünk át az életen.

Péntek van. Már nem sokáig mondjuk, de még igen. A mai napom nagyon konstruktív volt. Úgy kezdődött, hogy pontosan 101 levél várt a postafiókomban. Ebből 100 virtuális baráti vállba veregetést szimbolizált. Sokan komoly és megdöbbentő problémának tekintették (s tekintik talán még most is) az ellenem indított szisztematikus lejárató kampányt. Mindenkit megnyugtattam, hogy semmit nem kell komolyan venni az ügy kapcsán. Alig 4 és fél órámba telt minden levélre választ küldenem. Kicsivel ez előtt sikeresen sikerült megbántanom FreeLove Tildát a legújabb zöngeményéhez vésett humorosnak szánt kommentemmel. Néhány napja már a harag eredetén gondolkozom. A haragot a düh szüli, a dühöt, pedig az igazságérzetünk megsértése. Normális esetben általában. Tapasztalataim szerint, minden ember másképp haragszik. FreeLove Tilda úgy, hogy azonnal és szinte automatikusan kezdi felégetni a hidat közte és a haragja kiváltója között. Teljesen mindegy, hogy a közös múltuk mennyire súlyos, mély vagy épp harmonikusan természetes. És itt nem magamra célzok. Jómagam csak nagyon ritkán haragszom. Dührohamaim vannak csupán. A súlyossá az teszi ezeket, hogy maradandó nyom marad utánuk. A legtöbb ember a haragját nem próbálja megzabolázni. Szabadjára engedi, had fejlődjön, had marja át magát az egész napján. Ha mégis visszafogja magában az csupán a társadalmi konvenciókhoz történő görcsös ragaszkodás miatt, történik. Normális ember nem hagyja magán eluralkodni a dührohamot, mondjuk a lánya esküvőjén. Amin a legtöbbet gondolkozom-e témában az, hogy kinél hol van az a pont, ahol úgymond elborítja a lila köd. Nem kísérletezem, gondolkozom csupán. Van, aki akkor is halál nyugodt marad, ha nagykéssel hadonásznak felé, van viszont, aki egyetlen elgépelt nyomdahiba miatt ámokfutásba kezd az ember idegrendszerén. A harag erejét nem mindig a sérelem mélysége határozza meg. A legtöbb esetben sokkal többet nyom a latba a személyes háttér. A ténye annak, hogy ki az, aki megbántott és kiváltotta a haragunkat. Minél jobban szeretsz valakit, annál jobban ismered, minél jobban ismered, annál könnyebben tudod megbántani. Az esetek felénél viszont még csak szeretetre sincs szükség. Elég, ha rosszkor nyilvánulsz meg rosszul. Vannak élethelyzetek, amikor a tudtodon kívül már mások előkészítették Neked a terepet. Ilyenkor történik meg, hogy a legjobb szándékkal vagy épp a legjobb kedélyállapotban elsütött vicced nem röhögő, hanem ideggörcsöt vált ki. Ne haragudj Tilda, nem úgy gondoltam…

Ma végre jól vagyok és pont,

Nem érint meg, hogy más mit mond.

Ma sok dolgot sikerült megértenem az életem átláthatósága kapcsán. Sokan, nagyon sokan nem értenek. Nem értik a tetteim motivációját, a mondataim tartalmát. Nem azért mert hülyék. Azért, mert lusták figyelni. Pedig kommunikálok. A létező összes formában. Egyértelműen és tisztán. Gyakran hiszik, hogy viccelek. Ebből sok félreértés szokott érni. Mikor nyugodt és már – már semlegesen komoly, érzelemnélküli tekintettel közlök, információkat vagy kérek dolgokat. Csak néznek engem és az utolsó, ami az eszükbe jut, hogy ez a barom nem viccel. Nem, nem rád célzok ezzel Tilda! A lakatságom leginkább abból fakad, hogy súlyos titkokat őrzök magamban úgy, hogy akkor sem szabadulok meg tőlük, hogyha épp feszítővassal esnek nekem. Nem adom ki csak, hogy mentsem az irhámat. Nincs értelme. Kicsit olyan ez, mint a halálos ítélet: Sosem értettem vele egyet. A szemet szemért csak megvakít mindenkit. Nem olyan régen megölték valakimet. Alattomos módon kitervelve, aljas indokból. Különös kegyetlenséggel. Ez áll a vádiratban. Pokolian fájt és pokolian fáj a mai napig is, mégsem jutott eszembe egy pillanatig sem, hogy azonnal kivégezném a gyilkosait. A halál megváltás: Nem büntetés. Nem. Rohadjanak csak életük végéig egy 4 x 3 méteres cellában a társadalomtól hermetikusan elzárva, a szabadságuk megfosztásával. Brigi azt mondta egyszer, hogy a legszabadabb ember vagyok akit, valaha látott és engem leginkább a bezártság törne meg. Nem a fizikai erőszak, nem a verések, nem a lelki terror: A bezártság. Tehát, ha majd megteszem, amit megteszek akkor egyértelmű lesz, hogy ez az én öngyilkosságom. Nem fog már akkor érdekelni semmi ezért hagyni fogom, hogy eluralkodjon ez a lüktető valami itt bennem, ami minden reggel lázassá tesz. Visszatérve az előző gondolatmenetemre: Bármi is vár rám még abban a pár évben, amit még életben tölthetek, a bennem szunnyadó titkokat nem fogom pénzzé tenni vagy elhazardírozni. Pláne nem fogják kizsarolni belőlem. Az eddigi megtorlásaim sem arra voltak alapozva, hogy a bizalmi korszakban rám bízott titkokkal éltem vissza. A mai világban viszont ez éli a legnagyobb divatját. Ma már emelt fővel sem hagyják meghalni az embert. Mindenki múltjában vannak sötét foltok. Az én múltam, pedig maga a sötét folt. Nem kell hozzá sok ész ellenem fordítani azt ami, elől menekülni próbálok. Az életem nem más, mint önvédelmi mechanizmusok bonyolult rendszere. Minden tettemet ez motiválja, minden innen ered. Ha igazat mondok, ha hazudok, azért teszem, hogy a lehető legtávolabb kerüljek ettől. És csak azért mondok igazat, és csak azért hazudok, hogy távolodjak. Gyakran eszembe jut, hogy hagynom kéne ezt az egész önsajnálkozós mártír maszlagot és egyszerűen csak simán el kéne fogadnom, amiket átéltem. Tudjátok, minta buddhizmusban: Befogadni minden impulzust és csak a szeretetet terjeszteni. Csak, hogy arra senki sem gondol, hogy ha ez ennyire könnyű lenne, már rég megtettem volna. Ma boldognak érzem magam. Megvilágosultam picit és hiszem azt, hogy egy picivel jobban értem megint a világot…

Bármit megteszel, ha pénzed nincsen,

Hogy Te legyél az alfahím a Bed Beach-en!

Ma őzeket láttam játszani egy erdősáv szélén. Érdekes volt. Nem csak álltak mélázva és bámulták az őket bámuló bamba embereket, hanem önfeledten s már – már szinte láthatóan vidáman játszottak. Az jutott eszembe, hogy igen, talán tényleg csak ennyi kell a boldogsághoz: Igény rá és bátorság az elviseléséhez. Pár órával ezelőtt érdekes dologról beszélgettünk Marcsival: A szex eredetéről. Milyen lehet vajon a szex evulúciója? A fajfenntartás az ugye egy ösztönigény. Viszont, maga a szex, a másik fél felé irányított tudatos örömokozás vajon milyen mélységekig nyúlik vissza az ember fejlődéstanában? A biológusok az antropológusokkal karöltve évtizedek óta kutatják az állatok és a bizonyos primitív Új Quinneai törzsek szexuális viselkedését. (Vannak ugyanis bizonyos bennszülött törzsek, ahol a szex – pont, mint a legtöbb állatfajnál – csupán a fajfenntartás célját szolgálja. Ezzel szemben vannak olyan állatfajok, amik viszont bizonyítottan nem csak a párzási időszakukban párosodnak. A nőstények csak a párzási időszakban fogantzásképesek, viszont a párzási időszakon kívül nem utasítják vissza a hímek közeledését. Ilyen például a palackorrú delfin, a kardszárnyú delfin vagy épp a lamantin. Ezek a fajok az ismert és pontosan behatárolt párzási idejükön kívül is, gyakran naponta több alkalommal is szeretkeznek. Szóval, az örömokozás történelmét találgattuk. S bár, nekem – úgy vélem – kutya kötelességem lenne tudnom erre a választ, mégsem tudtam erre értelmes választ adnom. Valószínűleg az emberi faj homo sapiensé válásának végső korszakához köthető ez, amikor a fajunk elődei már tudatosan képesek voltak felfogni, hogy ez egy jó érzést okozó cselekmény és emiatt gyakran végezték. A mai kor ennek már szinte a szöges ellentéte. Ma már a szex a legtöbb esetben eszköz csupán bizonyos nézőpontok kifejezésére, érvényre juttatása. Még emlékszem, amikor életemben elsőként mentem el diszkóba. Az első az volt, ami borzasztóan zavart, hogy – számomra – túl hangos volt a zene. Aztán, hogy bár az izgalmas félhomályban még egy magamfajta rakás szerencsétlenségnek is terített asztalnak tűnt a kevesebbnél kevesebb ruhában vonagló csajok sem voltak teljesen vakok és természetesen egy sem állt velem szóba. Ebből a szórakozási formából nem ekkor ábrándultam ki hanem, épp az előbb leírt eset ellenkezőjének megtörténésekor. Eltelt vagy fél év és a második alkalommal már a környék legdrágább piaci cuccaiban és a tárcámban feszülő 5500 Ft-ot jelentő komplett fizetésemmel mentem be ugyanarra a helyre. Pillanatokon belül kapkodtam a levegőt a szorosan körülvevő dekoltázsok bástyájában. Mindenki engem akart, mindenki érdekesnek talált, mindenkit a véleményem érdekelte. Amíg a pénzem tartott. Már az első percekben gyanús volt, hogy ABC sorrendben telepedtek mellém azok a csajok, akik kicsit sem tapintatosan koptattak le pár hónappal előbb ugyanezen a helyen. Egy pillanatig sem jutott eszembe, hogy fél év alatt ennyivel jobb képűbbé változtam volna. A kép nagyon hamar összeállt: A pénzem tesz jó pasivá. Ezt már az akkori 15 éves fejemmel sem akartam és az óta sem változott ez. Az előbb láttam pár képkockát a VIVA TV-n abból, ahogy mostanában szórakoznak a fiatalok. Hát, valami elképesztő komolyan. Az még hagyján, hogy a ritmusra mozgást (szándékosan nem nevezem táncnak) hallomásból sem ismerik, de ahogy „felöltöznek” az valami vicc komolyan. Arról nem beszélve, hogy valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag már legalább 10 éve söpör ez a diszkó-leszbizés. Nem vagyok álszent, férfi vagyok: Magam is álmodoztam már arról, hogy milyen lehetne két ilyen diszkócicával (már tudom: szar) de az azért komolyan nagyon megmosolyogtató az, hogy pont egy ilyen közegben villogtatják ezek a mai tyúkok a bennük lappangó bi vagy homoszexualitás csíráit. És ugye ezen a képeken is, a látszólag leggazdagabb csávók körül legyeskednek a legprovokatívra vetkőzött csajok. Azt meg már meg sem kérdezem, hogy miért a legrondább pasik a leggazdagabbak…