Olyan jó volna néha csodákat tenni,

S az emberek közt is boldognak lenni.

Egyetemes igazság, hogy az ember: társas lény. Nekem azonban rendszeresen vannak olyan periódusaim, amikor megszáll valami megmagyarázhatatlan érzés. Vágy a magányra. Nem az emberekkel van bajom, akik körül vesznek hanem, az emberekkel van bajom, akik körülvesznek. Nem értelmes? Ugyan, dehogynem. Elég sokszor történt már ilyen velem, hogy egyszerűen elegem lett az emberből, mint fajból, magából. Ilyenkor van az, hogy írok egy csomót, vagy leülök a képernyő elé és digitális ellenségek ezreit mészárolom le. Manapság azonban már egyre kevéssé nyugtat le ez engem. Lassan tudatilag is ráébredek arra, hogy ez nem igazi, nem valódi. Bár, a dühöm levezetésére, egyelőre tökéletes, de nyilván nem lesz ez így mindig. És, ha már nem lesz így, mi lesz helyette? Mert az biztos, hogy az idegrendszerem nem fog majd egyszer csak az egyik pillanatról a másikra megjavulni és alkalmazkodni a mentális működésem szélsősségeihez. Kicsit unom, hogy élek. Pontosabban az életem tartalmatlanságát. Reggel felkelek, és mindig ugyanazt teszem, és nem teszem. Az életem, az életvitelem egyedi és nyilván sokan cserélnének velem. Csak, hogy 30 éves koromra nem egészen ilyen jelent képzeltem magamnak. Sőt, az sem biztos, hogy amit képzeltem ahhoz lenne-e egyáltalán bátorságom. Az csak egy dolog, hogy még mindig semmim sincsen, mert ennek valahol haszna is van (semmit nem tudnak elvenni tőlem például) de ami a legjobban zavar, hogy szépen lassan adom fel az álmaimat. Ez pedig nem én vagyok, ez nem rám vall. Alig 5 éve még szentül és megrendíthetetlenül hittem abban, hogy amikben hiszek, azok nem csupán álmok, tervek is. Aztán történt valami és azt hiszem, lassan belefásulok az örökös felépülésbe. Egyszerűen nincs hozzá erőm. Pedig akarom. Akarom és hiszek benne, mégsem jön egy pici pozitív visszajelzés sem. Most is csak itt gubbasztok és firkálgatom a hülyeségemet, miközben ömlik belőlem az önsajnálat. Pedig utálom ezt az érzést, mégis néha jól esik leülni ide és kiírni magamból ezt a sok baromságot, cenzúra nélkül. Megtisztulok és erőt ad. Bizarr dolog ez. Erőt adhatna az alkohol is, a bagó vagy a szintetikus drogok, de engem az tölt fel, ha kiürülhetek. Komoly változásokra vár az életem, amik bekövetkezésének árnyéka egyre fenyegetőbben közeledik. Csak azt nem tudom, hogy van-e merszem hozzá. Mert kész lenni már kész vagyok, rá érzem belül, csak vajon bátorságom van-e elég a belekezdésbe?! A bátorságomat senki sem kérdőjelezheti meg. Bátor vagyok, ami olykor vakmerőségbe csap át. Senkitől sem félek, önmagamon kívül. Törtem már el női csuklót és rontottam már puszta kézzel neki, rám pisztolyt tartó rendőrnek: Mindent a saját védelmem érdekében. Bárkit a földdel teszek egyenlővé, aki árt nekem. Ha nem megy az ökleimmel, vagy ellenkezik az elveimmel, akkor az eszemmel! Bárkit! De vajon, az életem regenerálódásához szükséges változásokhoz vagyok-e elég bátor? Itt majd nyilván senkit sem kell tönkretennem, senki nem támad rám. Vajon képes vagyok-e olyanba is belekezdeni ahol a pusztításnál már komolyabb szerepet oszt rám a sors..?!

Már nem véd meg régen a hitvesi kar,

S bár hűséget esküdött, ártani akar.

Néhány nappal ezelőtt bombaként robban a hír: Pachmann Péter orvul támadta hátba azt, kinek örök hűséget fogadott, azt, aki a gyermekét világra hozta. Pachmann Péter megcsalta a feleségét! Aki rendszeresen olvas, tudja, hogy a kapcsolatom Péterrel már –már bensőségesnek nevezhető. Tisztelem és felnézek rá. Nem csupán a szakmai tudása miatt hanem, mert valós tartalom lakik a szavai mögött. Írt egy könyvet, ami a megjelenése óta értéket képvisel a magyar irodalom égisze alatt. Magam is írtam egy kritikaféleséget a munkájáról. Mindezt félretéve, ha tetszik, ha nem: Péter egy ember. Az emberi faj összes létező erényével és hibájával együtt. Ami, pedig a megcsalást illeti: A megcsaláshoz mindig két ember kell! Az egyik, aki esélyt, ad rá, a másik, aki él a lehetőséggel. Köztudott dolog, hogy a megcsalást mindig a passzív fél provokálja ki, épp a passzivitásával. Itt tehát, lehet, hogy most mindenki Ambrus Marcsikát sajnálja tiszta erőből, de azért abba nem ártana belegondolni, hogy a megcsalás nem történik ok nélkül. Kiváltja valami! Szexuális passzivitás, a szexuális aktusok elgépiesedése, monotonitása, az emocionális impulzusok elhalványodása vagy épp a rendszeressé váló alacsony minőségű aktusok, hogy a stresszt, az örökös veszekedéseket vagy épp a munkamániát már ne is említsem. A megcsalást magát tehát, mindig a megcsalt fél provokálja, ki. Az esetek 90%-ában a tudtán kívül. De ami, a legszebb ebben a történetben, hogy itt nem is egy egyszerű egyéjszakás félrelépésről van szó! Ez a két ember egymásba szeretett! A szex tehát, nyilván nem a legfontosabb tényező volt a kapcsolatuk kezdeténél.  Nyilván sokak hiszik csak egy öltönyös mellszobornak, aki esténként tényeket közvetít. (Bár, épp néhány napja láttam, ahogy beszélgetett kissé könnyedebb hangvétellel a celeb férfiszépségverseny győztesével, Hajdú Péterrel, és azokon a felvételeke már volt lába. Sőt, rendesen cipője is meg minden.) Péterünk csalfasági kálváriájából a Blikk eszkábált szenzációt. Már azóta tudom, hogy ez a magazin gyakorlatilag csak egy színes WC papír, amióta ugyanígy címlapon hozták a nagy hírt: „Halálosan megfenyegették Joshi Bharatot!” Igen, én fenyegette meg halálosan a kis indiai köcsögöt, de ki nem szarja le?! Ez miért hírérték?! Ugyanez a véleményem a Péter és párja közti magánéleti problémákról is: Semmi közünk hozzá! A dolgot a legjobban az súlyosbítja, hogy az ország egyik leghitelesebbnek tekintett híradósát alázták meg emberek milliói előtt ezzel. Ha ugyanis elolvassa valaki a cikket, akkor abból egyértelműen kiderül, hogy a híradóst egy agyatlan dugógépnek állítják be, aki a gyönyörű felesége és a tündéri kisfia mellett undorító módon máshoz jár. Az agyam majd felrobban, mikor ezt megláttam. Aznap reggel 9 sms-t kaptam meg vagy 70 levelet arról, hogy mi van az újságban. Gyűlölöm az ilyen szenzációhajhász bulvárlapokat. Michael Jackson karrierjét pont, az ilyen mitugrász Járomi Zsuzsannák, Forgács Ágik, meg Murányi Marcell-ok tették tönkre! S bár túlzásnak tűnhet Jacko-hoz hasonlítani egy Pachmann Pétert, de kettejük karrierjének a hanyatlása simán eredhet közös tőből. Hiszen, egy gerinctelen módon pénzért eladott információval megzsarolni, egy az ismertséghez és népszerűséghez nagyban függő munkát végző kommunikációs szakembert, kicsit sem hiszem, hogy a „még belefér” kategóriába tartozna. Már csak az alany védtelensége miatt is. Ilyen metodika alapján, bárki beállíthat a primitív kis köcsög Járomi Zsuzsa félék módján bármelyik ilyen szar napilapszerűség összetákolt kis szerkesztőségébe és teszem fel bármilyen köztiszteletben álló és a hitelességéből élő személyt bemocskolhat azzal, hogy mondjuk pénzért eladja a szexuális szokásairól megtudott információkat. És megakadályozni természetesen ezt épp úgy nem tudná senki, mint a mostanit, mert jönnének ismét azzal a dumával, hogy akkor megírják a beleegyezésük nélkül is „bizalmas informátorra” hivatkozva. Bizony, ez így megy! Ha közszereplő vagy, a Blikk félék szerint egyszerűen nem tagadhatod meg, hogy bármit megírjanak Rólad! Sőt, mosolyogva átadják a történetet a többi ilyen napilapnak is. Látszólag monopolhelyzetben vannak tehát. Ha megtagadod, megírják úgyis, aztán szépen pereld be őket, ha van időd meg kedved. Az meg kinek van? Normális embernek nincs. Nekem sincs, csak én nem vagyok normális, ezért indítok hajtóvadászatot az ilyen gerinctelen kis rohadékok ellen! És lehet, nyugodtan a következő címlap, hogy „Megfenyegették a szegény Blikk szerkesztőségét is!” Leszarom! Azt felejtik el a legtöbben, hogy ezek nem csak az ismert embereknek ártanak ezzel! Ezek kollektívan károsak az emberi kapcsolatokra, hiszen Ők a szenzációkeltésből élnek. Eladási statisztikákon kell az elsők között végezni, hát nem válogatnak a módszerekben. Az ember számukra pénzkeresési forma, statisztikai adat. Na, nincs baj, mert úgy tűnik, hogy el is érkezett az ideje, hogy kicsontozzak pár ilyen patkányt! Legyen miről írniuk szegényeknek…

Változni vágyom, de az út felé hosszú,

Pedig máshoz is értek, mint a bosszú.

Az ilyen esetek, mint az előbbi is, mélyen felháborít. És nem csak mélyen dühít, de napok óta nem alszom miatta. És bár ülhetnék megint a konzolom előtt, és öldökölhetném a digitális katonákat halomszámra, tudom, hogy az nem nyugtatna meg. Hiszen, ez egy valós és élő, lélegző probléma. Annyira, hogy a megoldása ugyanolyannak kell, hogy legyen, mint maga a probléma. Ha a problémát az emberi tényező okozza, akkor magát az emberi tényezőt kell megszüntetni. „Ha nincs ember: Nincs probléma!” (Lenin). Az, pedig különösen feldühít, amikor úgy támadnak, emberekre, hogy azoknak esélyük sincs védekezni, pláne meg visszatámadni nem. Csak azt felejtik el ezek a gerinctelen agresszorok, hogy léteznek ugyanolyanok is, mint Ők, akik nem béna újságokat szerkesztenek, hanem azok pusztulását tervezik, akik-e béna újságokat tervezgetnek. Az írott médiának új ellensége született…