Örökség helyett…
Aki bárki szemébe lazán belenevet,
Nem jegyez meg magában semmilyen nevet.
Csak vidáman lépked a saját felhői felett,
És nem látja a feje fölötti sötét felleget.
Mert amíg én Neked a védőhálót szőttem,
Te maradtál csak flegma és felelőtlen.
És mikor győzhettél volna Te akkor is csaltál,
Tőr villan a szívbe, máris meghaltál!
Lelki üdvödért rebegem most ezt a dalom,
A sok közös emléket nélküled siratom.
Mi maradt utána pár kopottas kép,
Ami majd utánad a feledésbe lép.
Most kínzóan sajog és vérzik a szívem,
De már tudom, hogy majd magammal viszem.
Már érzem, hogy hajnalban Veled haltam,
És meghalt a jövő pedig nem ezt akartam.
Pedig őszintén hittem, hogy van valami közös,
Most visszakeresném, de a múltunk túl ködös.
Még engem is megbénít ez a tragédia,
És hiába az önismereti pszichológia.
S bár az emlékezés öröke nálam valóságos alap,
És többként maradsz, mint egy homályos alak.
Máig sem hiszem, hogy csak játék volt ez végig,
De az utolsó mondatod legbelül még rémlik.
„Nem szabad megbízni bennem, nézz végig rajtam,
Nem vagyok jó ember, mindvégig csaltam! „
