Az élet mámor, az élet kínpad,

Hát táncolj, amíg Tiéd a színpad.

Hajnalodik, tehát írnom kell. Ma ki sem mozdultam a lakásból mégis rengeteg dolog történt velem. Szerencsére több jó volt köztük, mint rossz. Holnap (ma) be kéne, menjek a belvárosba, de most olvasom a legújabb híreket, hogy gyakorlatilag nem fog járni a metró és a legfontosabb vonalakon is csak óránként 2 – 3 busz fog járni. Nagyon kellemes. Tegnap kaptam egy érdekes levelet az egyik olvasómtól, aki az írásaim megszületésének metodikájáról érdeklődik. Érdekes levél volt. Olyanokat kérdezett, hogy csak lestem. Aztán délután befejeztem a programozást és épp üres CD-t kerestem, mikor belefutottam egy hófehér lemezbe, amin csak egy női kézírásos „Sok szeretettel Lakat!” felirat díszelgett. Nagyon izgatott lettem. Egyből zabáltattam is fel a laptopommal. Türelmetlenül vártam, hogy megnyissa a vezérlőpanelt. Legnagyobb meglepetésemre a CD-n hangfájlok voltak mp3 formátumban. Olyan 30. Az összes Egri Levente névvel volt sorszámozva. A megdöbbenés tökéletes volt! Szinte légszomjat eredményezett az egyre erősödő szívdobbanás etűd. Elindítottam a fájlok lejátszását, miközben gőz erővel programoztam tovább a hydrámat. Néhány pillanat múlva azt vettem észre, hogy folyamatosan mellé ütök a klaviatúrán. A tünetet az eredményezte, hogy az ujjaim akaratlanul is követték a dal taktusait. Programozás befejezve, az összes ablak bezárva, fülhallgató fel, szemek behunyva. (Csupa nagybetűs zenét csak így szabad hallgatni! Ez pedig az volt…csak akkor még nem tudtam.) Kis idő múlva azt vettem észre, hogy még csak előítéletesnek lenni is elfelejtettem annyira magával vitt a zene. Pedig az utolsó volt, amit Egri „Levi T” Leventéből szerintem kinéznének a legtöbben, hogy komolyzenei zongorajátékokat ad elő. Pedig de. És el lehet képzelni, hogy milyen színvonalon ha, engem aki-e műfajban Hans Zimmer-en kívül senkit nem tart elég jónak, mégis a fotelbe bírt szögezni. Szavakkal szinte körülírhatatlan az élmény. Mert bár az egész zene olyan lány és fátyolosan könnyűnek hat, mégis van egy elég sajátos dinamizmusa. Az ember nem alszik el, nem unja meg: Függővé válik. Elképesztő komolyan! Az életbe nem tapasztaltam még ilyesmit soha eddig! Próbáltam közben gondolkozni, „jelen maradni” ahogy mindig mindenben, de itt valahogy nem jött össze. Egry Levente játékának prédájává válva csak sodródtam a zene „tudományos munkatársának” örvényében. És piszkosul élveztem! Sajnos a komolyzenei blokk hamarabb ért véget, mint szerettem volna. Kicsit visszazökkenve a valóságba, azonnal el is kaptam online Levente barátomat az egyik közösségi oldalon, ahol jól rá is zúztam a véleményemet. Nem a teljes verziót, mert volt egy olyan érzésem, hogy nyilván nem tartana sem normálisnak, sem heterónak, ha valóban az érzelmeim sugallta gondolataimat osztanám meg vele. A beszélgetésünk után kicsit mélyebbre rágtam magam a dolgok hátterébe. Anno eléggé oda voltam a Hip - Hop Boyz nevű formációért. Elképesztő ideig, valami 17 hétig vezette a slágerlistákat „Ragadom – dagadom” fura című klipje. Emlékszem, hogy már annyiszor adták az akkori Z+ -on, már komolyan undorodtam attól a daltól. Aztán az én országos Zsolti barátom kivételesen nem el Mortal Kombat-ozta valami miatt a zsebpénzét, hanem megvette az együttes nemes egyszerűséggel csak „3”-ra keresztelt kazettájukat. Mindkettőnk sorsa ezzel pecsételődött meg! Neki a tánc vette el az eszét (máig nem értem, hogy az egyszerű mágnes szalagos magnókazettán) engem pedig a dalok szövegei. Mert bár a kor nagyon modern hangszerelésű dalai voltak az együttesnek azért még a legnagyobb basszusok is egy igen komoly és ami, a legfontosabb értelmes és tartalmas szövegvilágon nyugodtak. Meglepődve tudatosult bennem: Feltalálta a filozofikusan tartalmas hipi-hopit a banda! A szövegvilágunk borzasztóan eltalált (főleg a líraibb dalaikban) és komoly befolyást tett az akkori stílusomra, kifejezésmódomra. Szóval, míg a korombeli és nálam fényévekkel jobban kinéző pasik az órák közti szünetekben Hip-Hob-Boyz koreográfiákat utánoztak a folyosókon, addig én a dalaikat hallgatva egy sarokban írtam a béna kis verseimet. Sokan köszönhetek nekik, így utólag is azt kell, mondjam. A cuki fiúk időközben felnőttek és köztük egyértelműen a Levente stílusa, művészete bizonyult a legmaradandóbbnak az egyedisége miatt. Az együttes feloszlása után megjelent egy szóló albuma, melyből kimásoltak egy klipet, minek forgatásán már magam is részt vettem. Az addigi rajongásom a Leventével történő személyes találkozásom megtamorizálta valami magasabb minőségű emberi kapcsolattá. Találkoztunk, beszélgettünk és leomlottak a falak. Kedves volt, közvetlen és érdeklődő. Nem azért kérdezett, hogy ne legyen kínos csend hanem, mert őszintén érdekelték bizonyos dolgok. Aztán pár év múlva még összefutottunk az S.A.P. csarnokban, egy retro koncerten, beszéltünk néhány szót. Ismét mosolygott, ismét kedves volt és akkor sem lett magasabb a maga kb. 170 centijénél. Ha valakire, akkor rá minden betűben igaz a mondásom mi szerint a jóból kicsit adnak. Levente most ismét visszatért, hogy csapást mérjen az egyre inkább elhülyülő popzenei torzulásokra. A zenéje, a művészete, az önkifejezésmódja egy olyan ritka és kis kolóniában élő emberekhez szól, akik még nyitottak az igazi és igényes klasszikus szórakozásra. Levente: Köszönöm!

Egyszer eljön a pillanat,

Mikor rádöbbensz: Csak egy bábu vagy!

Néhány napja újraélesztettem a sötét múltam egyik gonoszabb démonát. Néha csinálok ilyeneket. Szükségem van a visszaigazolásra: Csak egy ember vagyok, meghalhatok. Igen, azt hiszem, nekem néha szükségem van, néha igénylem a félelmet magát. Az érzést, amikor még a legkisebb döntésem is komoly következményekkel jár. Ez a fajta mesterségesen kiváltott adrenalin bomba egy időre helyre billent és sikeresen helyre teszi önmagam megítélését. Páran tudják rólam, hogy 5 éven át éltem abból, hogy különböző emberek, cégek számítógépeikbe, adatbázisaikba törtem be s tettem pénzzé az ott talált információkat. Nem vagyok jó ember, na és? Sok tapasztalatot gyűjtöttem ez alatt az 5 év alatt. És többet nyertem, mint vesztettem. Elég csak, ha az RTL Klubnál lehúzott 11 évemre gondolok. Azt is a múltam ezen periódusának köszönhetem ugyanis. Ma például kaptam egy levelet azon a bizonyos ismerőskereső oldalon az egyik olvasómtól, hogy az adatlapomon a mivel foglalkozok opciónál a baromi ismeretlenül hangzó „Social Engineer” kifejezést találta. (Elképesztő, hogy mik firkálódnak oda a tudta nélkül tényleg…) Érdekelné a jelentése. Elmondtam neki. Mondta, hogy oké, mert Ő maga is rákeresett, de nem merte elhinni, hogy ilyesmi lennék tényleg mondván, hogy „nem nézném ki belőled”. Hát, ezen azért elmosolyodtam. Mondtam is Neki, hogy a világ legjobb hacker-ei, számítógépes csalóiról a saját anyjuk nem nézné ki az ilyesmit. Pontosan emiatt annyira sikeresek abban, amit csinálnak. A mai világban a legértékesebb dolog az információ. És abból is a legértékesebb a mindennél hamarabb hozzájutott információ. Az ember lassan átadja a világ irányítását a számítógépeknek. A számítógépek irányítását pedig kérdezés nélkül veszik át önkényesen a magamfajta rohadék hackerek. Bár ma már vannak nagyon jó és nagyon ügyes számítástechnikai biztonságtechnikával foglalkozó cégek, de még mindig jóval kevesebben, mint amennyi számítógépen értékes adatokat tárolnának. A tipikus terített asztal szindróma. Két nagyon jó és némileg még pontos képet festő filmet láttam eddig a témában. Az egyik a nagy John McLane küzdelme a nagyon hi-tech hacker bácsi és csapata ellen a „Most már tényleg tutira baromira még drágább az életed!” míg a másik a borzasztó ötletes címre keresztelt „Gyilkosság online” című örökbecsű alkotás. Az első mű a hackerség valódi céljáról, motivációiról szól, míg a másik inkább egy lélektani dráma egy apját elvesztő fiúról. Aki nagyon berág, hogy a neten emberek milliói röhögnek a videó megosztóra feltöltött térfigyelő kamerás felvételen, ahol az apját halálra gázolják. Az elsőt a jóval magasabb szintű technikai tudásra való figyelem felhívás, míg a másodikat a tematikusan felépített bosszúhadjárat motiválja. Érdekes egyébként, hogy a világ országainak 90%-ában komolyan meghurcolják a lebukott hackereket. Pedig mi csak megtaláljuk a rendszer gyenge pontját és rávilágítunk. Arról nem is beszélve, hogy egy hacker az esetek többségében sokkal magasabb szintű tudással bír, mint az önmagukat számítógépes szakértőknek, rendszergazdáknak kiképző szakmunkásféleségek. Engem személy szerint a dekódolás vonzott. A mai napig is az a szakterületem. A jelolvasás, jelszófejtés, logikai bombák, vírusok, hídrák. Ez (szerencsére) a legtöbb embernek nem mond túl sokat. De azért örülök, hogy van egy ilyen tudásbázisom, mert így legalább ma már unott nyugalommal nyugtázom, ha vírustámadás ér. Ugye ilyenkor szoktak jönni a jól ismert „De ki csinálja ezeket, hogy törne le a füle!?” meg, hogy „De ennek nincs más dolga? Ez mire jó neki mégis?” hát, igen, az élet tele van felfoghatatlannak látszó dolgokkal. Ezek is ilyenek. Annyi gondolom kikövetkeztethető, hogy a pénznek elég nagy a szerepe ebben a kis történetben. A hacker pénzért ír vírust, pénzért küldi el a gépedre és pénzért okoz károkat rajta. A történetnek két lehetséges kezdete van: Vagy valaki ír egy vírust kifejezetten egy kiválasztott célpont ellen. (És akkor a célpont néha a tudtán kívül is tovább küldi, ahol a folyamat folytatódik és beindul a már leírt menetű láncreakció) vagy pedig egyszerűen csak szórakozásból (idegesítésként) kerül megírásra egy vírus. Ilyen volt például a híres Melissa vírus, amit anno még én magam is megkaptam. (Mérgelődtem is rajta eleget.) A vicc az, hogy ez a vírus még csak kárt sem tett a számítógépekben. Semmilyen fájlt nem törölt, nem írt át, nem módosított semmilyen partíciót. Ez egy Outlook vírus volt és „csupán” annyit csinált, hogy a megtámadott célpont címéről 50 példányban küldte tovább magát a postafiókban talált címekre. Onnan aztán még további 50 címre és így tovább, és így tovább. Gondolom nem nehéz kitalálni, hogy bekerülve ez a nagyvállalati levelező rendszerekbe perceken belül pusztulásig terhelte a legnagyobb mamutcégek számítógépes adatbázisát. A vírus atyja egy piti hibán csúszott el: A telhetetlenség. Nem tudott megállni. l is kapták. David L. Smits kapott is jutalom gyanánt 20 hónapnyi börtönt, 5000$-nyi pénzbüntit, meg 100 órányi közmunkát, ami nyilván sétagalopp volt a 20 hónapnyi rácsos szoba után már. De nem jár mindenki ennyire rosszul. A legnagyobb „szakmai” példaképem az a Kevin David Mitnick aki, már 17 évesen 3 hónapig volt kénytelen Los Angeles egyik kellemetlenül kinéző intézményének rabságában vendégeskedni „számítógépes adatok manipulálása és megsemmisítése” címén. És ekkor még csak 1981-et írtunk. Szabadulása után stílusosan igényelt magának a friss jogsijához egy „X-HACKER” feliratú rendszámtáblát, amit jól meg is kapott. (Ez kérem Los Angeles: Mindent lehet) Aztán 1983-ban megint rossz fát tett a tűzre és ismét csak egy bíróságon volt kénytelen magyarázkodni, hogy mégis mit keresett Ő a Pentagon legbizalmasabb nemzetbiztonsági adatokat őrző számítógépén. És még ekkor is hitelesen tudta alakítani a „véletlen volt” szerepét és megúszta mindössze 6 hónapnyi börtönnel. Ez picit szerintem rosszul eshetett Neki szerintem, mert a tárgyalás után törölte a bíró teljes bankszámláját, majd a nem kis összeggel lelépett. De 1987-ben megint elkapták és rá is sóztak 36 hónapnyi börtönbüntetést. A zűrős dolgai egészen 2000. január 1.-ig tartott, amikor is kiengedték végre a börtönből. Gyorsan meg is írta az azóta már a témában érintettek számára bibliává emelkedett: „A megtévesztés művészete” című könyvét, ami azonnal milliomossá is tette. Érdekes tény egyébként, hogy sosem a pénzért tette, amit tett. Pusztán a szakmai kihívás miatt. Azóta megalapította Mitnick Security Consulting nevű céget ahol stílusosan biztonságtechnikai módszerek kidolgozásán dolgozik. A mester egyébként már járt Magyarországon 2005. Február 2.-án. Sőt, néhány kérdést még nekem is sikerült feltennem neki! Ha elolvasod az online beszélgetést, akkor rálelhetsz Hacktivity néven a kérdéseimre.