Köszönöm!

Lelkem körül a test csak hazug álca,

De a fejem alá kerül általad a tálca.

Csak suttogva mondod ki a nevemet,

Hisz tálcán kínálod magadnak fejemet.

Nincs már bennem görcs, önmagam lettem,

S észre sem veszed, hogy beléd temetkeztem.

Érzem, hogy nem kell többé szomorúnak lennem,

S tán magad sem hiszed, de itt élsz már bennem.

Sebeket égetett belém a múltbéli szenvedésed,

Lelkeddel a szívem falára saját nevedet vésed.

Szívemről a jég általad lassacskán felenged,

S az elborító béke majd mindent megrenget.

Mit is mondhatnék hát, cserébe ezekért,

Miként mondhatnék köszönetet mindenért.

Azért, hogy óvtál, mint saját gyermekedet,

Hogy önzetlenül felezted meg az életteredet.

Feszít itt legbelül valami különös érzés,

Van benne félelem, van bennem féltés.

Hisz nem is kell túl sok érv ennek az oknak,

Ha ártatlanul dobnak a farkasoknak.

De ne félj, én mindvégig vigyázok Rád,

Mert több vagyok, mint egy FreeLove-os barát.

Azzá segítesz, amivé régóta kéne lennem,

Mi emberré tesz engem, az Te vagy itt bennem.

S én hiszem legbelül, hogy ez meg vagyon írva,

Hogy minden szavad a jövőben visszhangzik Tilda!

L A K A T