Régebben fájt s nem használt a szó,

Más lett a világ, nem biztos, hogy jó.

Sokat gondolkoztam azon, hogy miről is szóljon az év első bejegyzése. Aztán úgy döntöttem, hogy nem gondolkozok inkább hanem, a jól bevált tematika szerint csak leülök és hagyom, hogy írott formába metamorizálódjanak bennem a gondolatok. Eltelt egy év. Ilyenkor mindenki fogadkozik, mérleget készít az elmúlt 365 napjáról. Én nem. Sosem szerettem az ilyen visszatekintéseket. Valószínűleg azért mert az életemben eddig nem sok jóra tudtam úgymond visszatekinteni. Az a fajta ember vagyok, aki előre haladva találkozgat néha a múltja egy – egy állomása emlékeivel. Ennek következményeként pedig én akkor is nosztalgiázgatok, visszatekintgetek és mérlegelgetek egész évben, ha ezt nem akarom. A mostani szilveszterem csendes volt. Ilyennek is terveztem. Túl sok gondolat cikázott a fejemben ahhoz, hogy bármilyen bulit is elrontsak azzal, hogy egy sarokba gubbasztva firkálok. Mostanában gyakran foglalkoztat a világban elfoglalt helyünk fontossága. Egyes jóslatok szerint 2012-ben véget ér a világ. (Pont ez volt 1999 és 2000-re való virradóra is.) Nem hiszek az ilyesmiben (már az évekkel előre programozott pusztulásokban) de abban szerintem lehet valami, hogy ez a bolygó majd valami globális tévedés következtében pusztul el. Mondjuk úgy, mint az „Amikor megállt a Föld” című örökbecsű Scott Derrickson alkotás, hogy lejön közénk egy szuper intelligens Keanu Reeves testű ufó és jó megmondja az amerikaiaknak, hogy ő bizony azért jött, hogy megmente a Földet: TŐLÜK! Szép lassan rájövök, hogy igazából semmi sem számít csak az, amit átéltem, csak az, amit éreztem. A halál mindenkinek egyenlőséget oszt. Ez az egyetlen olyan esemény, ami azonos szintre emeli a szegényeket és a gazdagokat. Régebben azt láttam, hogy az év utolsó napján már kora reggel mindenki nagyon izgul. Aztán kora délután beindultak a szokásos petárdaszerenádok és az egész település egy színes játszótérré változott. Én már akkor is a kóbor kutyákat etettem, simogattam meg rejtegettem szerencsétlen a petárdáktól halálra ijedt állatokat a fészerben. Aztán az évek múlásával be kellett lássam, hogy egyszerűen nem tudok bulizni. De egy kicsit se, tényleg. Lassan rá kellett ébrednem, hogy hiányzik annak képessége belőlem, ami arra lenne hivatott, hogy elengedjem magam, átadjam magam a zenének és ritmusosan kezdjek mozogni. A dolog paradoxona az, hogy táncolni tudok is és szeretek is. Annyira, hogy anno gimiseket tanítottam szalagavató táncokra. De akkor sem a kikapcsolódás motivált: A pénz csupán. Tök jól eltáncikálok én magamban, amikor senki sem lát, de a társaságban már egész más érdekel. A figyelmemet azonnal egy csomó olyan dolog köti le (teljesen) amire a jelenlévők akkor sem figyelnek, ha annyira egyértelmű, hogy gyakorlatilag ki is kell kerülniük. De nem is a tánc az, ami meggátol, inkább csak, hogy olyan emberek vesznek körül az adott társaságban, akik nem ismernek. Vadidegenek előtt pedig a tudatom nem hagyja, hogy egy bizonyos mértéken túl megnyíljak. Egyszerű önvédelmi mechanizmus. És ez a szórakozás szinte összes aspektusában bekövetkezik. Ahol nem az a versírás (ami nálam nem is annyira szórakoztató célzatú) és az idióta videó játékaim, amikben különböző digitálisan létrehozott ellenfeleket kell péppé verni vagy szitává lőni. Ezekben ki tudok, mert ki merek kapcsolni. A probléma magán a szórakozás közegén van. Soha nem engedtek el sehova a szüleim. Nem voltak tini diszkókban, nem voltam semmilyen olyan rendezvényen ahol a korombeliekkel jól érezhettem volna magam, kirándulni sem sehol. Ha esetleg mégis, csak azért mert kötelező volt mivel részt vettem valami produkcióban. Ezt felismerve kezdtem el pánikszerűen versmondó versenyekre meg rajzpályázatokra nevezni. S bár az esetek többségében ezeken a legmagasabb eredményt értem el, ez nem igazán izgatta azokat, akiknek illett volna ezen eredményeim miatt büszkének lenniük rám esetleg. Mivel a klasszikus értelemben vett szórakozást egyszerűen nem tanultam meg, így automatikusan feszélyezve érzem magam az ilyen helyzetekben. Emiatt menekülök görcsösen az összes szilveszteri, karácsonyi vagy bármilyen mulatni okot adó társadalmi aktus elől. Zavarba hoz, kényelmetlenül érzem magam az adott helyzetben. Ez a hibás beidegződés pedig már arra a szintre torzult, hogy ma már komplett érveim is vannak az anti-bulizás nevű általam feltalált betegségre. Ma már azt vallom, hogy míg az utcáinkon emberek százai fagynak halálra, míg komplett kisgyerekes családok kerülnek kisemmizve az utcára, addig nem annyira tartom indokoltnak az ilyen bulikat. Oké, tudom, hogy ez már beteges és aberrált. Pedig valóban hiszem, hogy létezik egy egyetemes erkölcsi fontossági sorrend, ami szerint az embernek élnie kellene. Ellenkező esetben elindul ez a már rég tartó önmegsemmisítő láncreakció. Hát, én nem tudom, hogy 2012-ben tényleg elpusztul-e a világ, de remélem, hogy ha esetleg mégsem, akkor addig lesz annyi eszem, hogy megtanulom, élvezni az élet adta örömöket és nem rondítok bele a hülye filozofikus elméleteimmel…

A szíved mindent elárul,

S az ajtó néha bezárul.

A tavalyi év érzelmileg egy teljesen új fejezetet nyitott a lelkemben. Sok olyan érzelem született meg (vagy kelt életre újra) bennem, amikre már emlékezni sem emlékeztem. Ismét szerelmes lettem. Ez volt az, amit sosem hittem volna. Magam sem értem, hogy miként következhetett be éppen emiatt tudtam biztosan, hogy ez vitathatatlanul az, aminek hiszem. Az érzés intenzitása elementáris erővel követelt helyet magának a szívemben. Esélyem sem volt. Sokáig nyugtattam magammal, hogy ez nem az, aminek látszik, hogy ezt csak úgy hiszem, hogy az, de végül győzött az egyik már az előbbiekben emlegetett filozófiai elméletem mi szerint: A szerelemre vágyás még nem szerelem, de az attól való félelem már az! Érdekes folyamat volt, amíg végül beláttam: Az, ami velem történik, afelett semmi hatalmam nincs. A szerelem veszélyes dolog. Nagyon veszélyes. Általa olyan dolgokra vagy képes, amikre nélküle alkalmatlan lennél. És ugye általa olyan hibákat követhetsz el, amiket józanul sosem követnél. Szerencsére relatív kevés viszonzatlan szerelemben volt eddig részem. Nincs annál maróbb fájdalom, mikor Ámor tök részegen lövi beléd a nyilát és a kiszemelt partnert már nem képes eltalálni csak a mellette ácsorgó ronda barátnőjét. Életem során egyetlen ilyen viszonzatlan szerelem volt (de az túltett tízen). Senkinek nem kívánom az érzést. Teljesen védtelen vagy, teljesen függsz az adott partner impulzusaitól, de még sem kapsz egy picike pozitív visszajelzést sem. Velem annak idején 3 éven át szórakozott egy Papp Éve nevű fekete démon. A fél életemet oda adtam volna egyetlen csókjáért. Mindenre képes voltam érte és miután ezt Ő felismerte már el is várta, hogy mindenre képes legyek érte. Úgy játszott velem, mint egy kutyával. Rengetegszer megvertek miatta. Ő gazdag volt és szép, én meg csóró és pattanásos. Máig emlékszem, hogy 7 – 8 oldalas szerelmesleveleket írtam Hozzá és volt, hogy az elolvasása után a szemem láttára dobta a kukába. De ez sem érdekelt: Szerettem. A végén már úgy gondoltam, hogyha nem lehet az enyém, legalább had legyek a barátja. Persze, akkor még más volt a fogalmam a barátságról. Magam hoztam össze kamaszkora legnagyobb szerelmével, a Kuli Jocóval. Ő aztán csinált is neki egy gyereket – illetve, mekkora bunkó vagyok: készítettek együtt egy gyereket – és valami misztikus és megmagyarázhatatlan ok miatt lelépett az apaság kötelességei elől. Pontosan emlékszem, hogy akkor is egy, Január 1-je volt, amikor a bolond fejem a tudatára ébredt. Azt mondtam: Elég! És tényleg, mintha csak egy ollóval vágták volna el az érzést bennem. Kitisztult minden. Az még külön jót is tett a lelkem regenerálódásának, hogy elköltöztem jó messzire. Most 20 év múlva, mikor visszatértem a környékre Papp Évának már 3 gyereke volt, apja viszont egy sem. Már nem szép, nem vonzó, nem okos. Az utóbbit onnan tudom, hogy 20 év után most Ő kezdett volna közeledni felém, ha hagyom. Viszont nem értem miért, de a telefonomban mutogatott képek a jelenlegi páromról valahogy megtörte az egykori bombázó lelkesedését. A mostani kapcsolatom egyedi. A szó összes értelmében. Olyan dimenziókat nyitott meg a világból előttem, amiket fel se fogtam eddig. Találkoztam például a féltékenység érzésével, amit én eddig egyetlen barátnőmmel kapcsolatban sem fedeztem fel magamban. Ez a kapcsolat ráadásul olyan, amiben az egyik fél a megtestesült temperamentumosság, szenvedély, míg a másik a lenyugodott épp éledezni kezdő energia. Néha tényleg csak viták és szeretkezések váltakozása ez a kapcsolat, néha meg olyan lelki és mentális mélységekig jutunk, hogy utána magam se tudom megmagyarázni a jelenséget magamnak. Szóval, érdekes, tanulságos és egyedi.