Lassan rendeződni látszanak a dolgok,

Kiegyensúlyozott vagyok és boldog.

Azt hiszem, hogy az eddigi karácsonyom kiemelkedően jól sikerült. Még akkor is, ha nem olyan lett, amilyennek terveztem. Mindig is hadilábon álltam a karácsonyokkal. E mostani viszont minden tekintetben egyedire és élvezetesre sikerült. Az elmúlt éveim során egyre nagyobb jelentőséget gyarmatosított az életemben magának ez az ünnep. Pedig idegennek éreztem magamhoz. Sőt, idegennek érzem én még most is, de már legalább értek bizonyos az ünnephez kapcsolódó szokást. Ez nagy szó. Nagy szó, mert olyan ember vagyok, aki nem nagyon nyílik meg azok felé a dolgok felé, amik egyszerűen nem érdekelnek. Az elmúlt 3 – 4 évben akadtak silány próbálkozások arra, hogy megkedveltessék velem ezt az ünnepet. Viszont azt gondolom, hogy a mostani volt csak a telitalálat. Szeretek ajándékozni. A karácsonyból is csak ennyi, amit kedvelek, hogy eggyel több okom van adni. Ez mondjuk most a legparadoxabb, hisz most úgy alakult (a betegségem áldásos közreműködése miatt), hogy senkit nem ajándékoztam meg. Természetesen nem fog elmaradni, de az már csak nem olyan lesz. A karácsony egy igen családcentrikus ünnep. Az ajándéktranszport leginkább a családtagok között történik. Sok éven keresztül egy igen sajátos hipotézissel magyaráztam a karácsonnyal szembeni ellenszenvemet: Nem vagyok, vallásos = Nem ünneplek vallási ünnepeket! Ez sokakat megrettentett. És ez jó is volt addig még nem jött valaki és nem reagált rá méltóképpen: De hát, a karácsony nem csak vallási ünnep, állami ünnep is! És igen, itt tört el bennem valami. Az állam mesterségesen ránk kényszerít néhány vallási ünnepet. Ha tehát, karácsonyfád van, ajándékokat csomagolsz és halászlevet szürcsölsz az év bizonyos meghatározott napjain, akkor bizony pár napra vallásosnak ismered el magad. De hát, kit érdekel?! Ezzel senkinek sem ártasz! Szóval, az idei karácsonyom igazi családi körben telt. Annyira, hogy néha még magam is családtagnak éreztem magam. FreeLove Tilda és a lurkók valami megmagyarázhatatlanul mély és tartós nyugalmat csíráztattak bennem. Bár a család követte a tradicionális hagyományokat, mégis volt ebben az egész aktusban valami különleges, valami egyedi. Úgy értem, hogy nem az a jól „begyakorolt” karácsonyi reflexek játéka volt például az ajándékozás vagy épp a vacsora hanem, hanem olyan Tildás. (Jól van már, na, nem találtam ennél pontosabb kifejezést! Megjegyzem, hogy a Tilda jelenségről hamarosan bejegyzés születik majd „Hogyan legyünk Tildák!” címmel.) Szóval, nagyon érdekes volt tündökölni, látni a családot. Megéltem pár karácsonyt a sosem létezett családommal is, de az meg sem közelítette a tegnap megélt katarzist. Fenyőfánk például sosem volt. Nem nehéz kikövetkeztetni, hogy az ünnepi menüt is az előző napról megmaradt pörkölt szimbolizálta. Az ajándék pedig az volt, hogy aznap eggyel kevesebb fordulóm volt a vízhordásban. Mindez nem azért volt, így mert szegények voltunk hanem, mert a szüleim egyszerűen lusták voltak a karácsonyt azzá tenni a saját gyermeke számára, mint amilyenre minden normális szülőnek kutya kötelessége. Ami, a legviccesebb, hogy TV meg rádió hiányában onnan tudtam, hogy igazából karácsony van, hogy anyám Gergely Róbert kazettáján hallgatta az Emanuelle című dalt: Végtelenítve! Mára ott tart az időközben diagnosztizált Emanuelle undorom, hogy már csak attól is epilepsziás roham tör elő belőlem, ha meghallom a dal első taktusait. FreeLove Tildáéknél nem, hogy Emanuelle nem bömbölt, de szerintem magam csináltam volna karácsonyfadíszt minden erre tévedő Gergely Robiból! Az egész estét átjárta valami különleges ünnepi hangulat. Zavarba is hozott ez, hogy míg a gyerekszobában borzasztó decibeleken áriázó ismeretlen nevű és állagú énekesnő minden hangszálával az ünnepi hangulat megteremtéséért harcolt addig, én egy egyszerű melegítőben gubbasztottam a konyha asztal mellett a fejembe irtózatos mennyiségű hagymalevest juttatva. (FreeLove Tilda díjnyertes hagymalevesének receptjét, a hamarosan megjelenő „Hogyan legyünk Tildák és csináljunk olyan hagymalevest, hogy csuhaj!” című írásomban lehet fel lelni majd a későbbiekben.) Szóval, furcsa és igen intenzív érzés megajándékozottnak lenni. Az eddigi karácsonyaim tartalmát az adta, hogy ajándékoztam. Sokszor olyanokat is, akiket kicsit sem szerettem. De megajándékoztam őket, az adás öröme miatt. (Nem azért mert jó fej gyerek vagyok tehát, ez csak egyszerű önző önös érdek.) Most azonban én kerültem a saját örömforrásomat adó jelenség célkeresztjébe. Érdekes volt a katarzis, amit a tudat hozott létre: Gondoltak rám! Ott álltam teljesen leajándékozva és csak zavartan pislogtam vissza a sok rám irányuló ragyogó szembe. Torkomat úgy szorította a meghatottság (meg a gyulladás), hogy legszívesebben a köszönő ölelések mellé borítékoltam volna minden családtagnak egy kis adag, bőgést. De sajnos kemény vagyok és az egóm természetesen nem hagyhatta, hogy a hosszú évek alatt felépített terminátori presztízsemen ilyen csorba essen. (Vicces is lenne a saját könnyeitől berozsdállva nyikorgó halálosztó bádogember.) Az ajándékozás később jókedvű Playboy fotózásba torkolt. Csak sajnos hiányzott a Play-is, meg a Boy-is. Elképesztő képeken lett megörökítve a család abban a pillanatban tanúsított hangulata. Az egész annyira vidáman szürreális lett, hogy a hatása azóta is feldolgozás alatt van bennem. Éppen ez is indított el bennem pár gondolatot a szerzett élményeim morfológiájáról. Történetesen arról, hogy ha ez a karácsony ennyire jó tud lenni, akkor maga az élmény, miért ér véget 2 nap múlva? Miért nem maradhat egész évben karácsony? És, hogy az emberek 80%-a miért színlel szeretetet és boldogságot ilyenkor? A következő részben próbálok ezekre választ találni majd azt hiszem…

Szomorú hírt közölt a rádió: Ég vele!

Tragikusan ért véget a hóember élete.

Megállíthatatlan határozottsággal dübörgött végig a világon a karácsony. Én magam, sosem tudtam igazán ünnepelni. Nem tudok ünnepelni, nem tudok mulatni és még csak csokit sem eszek. Ilyenkor, amikor a világ a karácsonyt ünnepli, én általában nem találom a helyemet. Még akkor sem, ha tényleg semmi okom nincs panaszra. A bajom a jelenséggel van. Pontosabban a jelenség időtartalmával: 2 nap. Ilyenkor az emberek két napig „szeretik egymást” mivel eszükbe jutatja egy béna vallási ünnep, hogy anno a 60-as években feltaláltak egy szeretet nevű zseniális dolgot. A szeretet ünnepe jó dolog. Már a neve is szép: A szeretet ünnepe. A kérdés már csak az, hogy mi itt a XXI. Században most valóban a szeretetet ünnepeljük-e? A válasz egyértelmű: Egyértelműen nem! Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy maximum 1 hét után már a kutya sem emlékszik erre az ünnepre. És nemcsak azért mert akkor már teljes erőből a szilveszteri alkoholgőzös dagonyára koncentrál, hanem azért is mert az emberek egyszerűen megunják a szeretet gyakorlását. Ezt egyébként megértem. Intenzitás terén ugyanis nincs sok különbség a szeretet és a gyűlölet között. Jómagam hosszú éveken át tudok tiszte erőből gyűlölni bárkit aki, kiérdemelte. Miért ne lehetne ez így a szeretettel is akár? A szeretet ünnepe vagy a karácsony megemlítésekor általában ugyanazt mondom: Baromság! Akit én szeretek, annak minden napból karácsonyt csinálok az év többi évszakaiban is. Nincs tehát szükségem erre az országos szinten lebutított gesztusra. Karácsonykor minden megáll. Délután kettő után már egyetlen BKV járaton se lehet bliccelni például. Nem jár egy sem ugyanis. Felháborító! Nem beszélve arról a több százezer emberről, akik egyszerűen nem ünneplik ezt az ünnepet különböző okok miatt. Őket mesterséges csapdába ejti a társadalom azzal, hogy gyakorlatilag kötelezővé tette a karácsony megünneplését azzal, hogy állami ünneppé, állami munkaszüneti nappá nyilvánította ezt a 2 napot. Két teljes napig a mentőkőn meg a tűzoltókon kívül, senki nem megy, sehova mert a tömegközlekedés megszűnik. De amint letelik a két nap, s amikor már mindenki boldogan és komótosan gyilkolja a másikat, akkor már igen. És senkinek még csak eszébe sem jut a soron következő karácsonyig, hogy nem ártana nem csak 48 órán át szeretnünk egymást. Képmutatás. A legjobban egyébként nem is a képmutatás az am, bosszant. Sokkal inkább a tudat, hogy ez a jelenség rajtam kívül nem bosszant senkit. De legalábbis csak sokkal kevesebb embert, mint akit nem. És ez bizony egy folyamatos és soha véget nem érő automatizmus. És nyilvánvalóan szélmalomharc ez a részemről a közöny és a felületességgel szemben. Teljesen egyértelmű, hogy nem fogom megváltani a világot ezzel a butasággal. És ilyenkor lép be a képbe, hogy csak magam idegesítem azzal, is, hogy egyáltalán szóba hozom ezt az egészet. Mondjuk, nem csodálkozom ezen: Bizonyított tény, hogy nem vagyok normális…