Nézd: Az életnek béke!
A szíved örömét nem nyomod a mélybe!
Tegnap hosszú idő után kimozdultam és bementem a városba. Durva túlzás, hogy jól vagyok, de lázam épp nincs. Vannak viszont köhögésrohamok, torokfájás, meg hó. Most épp hatalmas pelyhekben zuhog a hó. A hó jó dolog. Azokat, akiket nem akadályoz, azok ilyenkor egy kicsit megtörnek, ellágyítja őket a mindent beborító fehérség. Gyerekkoromban imádtam a havat. Nem csak a miatt a köztudott tény miatt, hogy ha esik a hó, akkor nincs annyira hideg, mikor nem hanem, mert egy csomó csak ekkor játszható játékra is lehetőséget adott. Ilyen volt például „a zebránál szitává hógolyózott nyugdíjasok” vagy épp az „arra járó távolsági busz hógolyózápor általi halálra ítélése”. Az iskolánkban sosem volt túl nagy hangsúly fektetve a karácsonyra. Nem volt feldíszítve az iskola, nem volt hatalmas totem karácsonyfa állítva az iskola udvarának közepére. Sőt, még csak havas cipővel az épületbe se lehetett belépni, mert anyám lazán bárki haját leüvöltötte legyen az diák, tanár vagy látogató. A havat egyébként szerettem mindig is. Nem csak az íze miatt hanem, mert olyan plasztikus. Bármit létre lehet hozni belőle, ha jó minőségű. (Most úgy megkérdeznék egy vallási fanatikust, hogy a havat az Ő nagy Istenük, mivel magyarázza? Hó miért kell az embereknek?) Hóemberépítésben például több bajnoki címet tudhatok magaménak. Az én hóembereim nem azért voltak sikeresek, mert egy halom összehordott havat emberi formába tudtam formázni. Nem. Az még nem hóember, az csak egy hó bábu. (Ez milyen hülye szó…) A hó bábu pedig attól még ugyanolyan élettelen, mintha a hó csak úgy a földön feküdne, ahogy lehullott. Életet adtam hát neki! Nem kellett hozzá több diploma: Egyszerűen csak a fejet úgy alakítottam ki, hogy érzelmeket jeleníthessek meg rajta. Így születtek dühös, vidám, mosolygós, flegma, fázós (!) és meztelen hóember verziók. A végén már tényleg úgy éreztem magam, mint Josef Mengele. A későbbiekben már nem elégedtem meg azzal, hogy élethű hóembereket gyártok: A végén már különböző szituációkban gyártottam őket. A legnépszerűbbek egyértelműen a szexuális formációk voltak. A bökkenő csak abban volt, hogy ezekhez mindig sok, nagyon sok alapanyag (hó) kellett. Annak mennyisége pedig ugye véges volt. Szóval, szültem néhány félkész hó gyereket is, de nem bántam, mert a We Are To World ugyanúgy szólt nekik is. A tapasztalataim szerint egyébként az év vége felé az emberek valami megmagyarázhatatlan ok miatt türelmetlenebbé válnak egymáshoz. Nem türelmesebbé, ahogy a közelgő ünnep azt megindokolná: Türelmetlenebbé. Ez nagy valószínűséggel a rájuk nehezedő súlyok miatt alakul ki. Ha egy szép nagy és 2szerető” család veszi körül, akkor szépen ajándékot kell vennie a szép nagy és „szerető” családjának. Jön a karácsony. Karácsonykor az emberek megajándékozzák egymást. De miért csak ekkor? Felfoghatatlan…
De durva! Te még magad is becsapod!
Mert megszoktad, hogy a boldogságot csomagolva kapod!
Az eddigi karácsonyaim 90%-át, az előzte meg, hogy az értelmén gondolkoztam. Adva van egy keresztény ünnep, amit a társadalmunk állami ünneppé szelídített. Ezen a két napon az emberek nagyon látványosan, nagyon szélsőségesen sziruposan elkezdik, úgymond szereti egymást. Na, most itt 2 kérdés merül fel bennem: Ha valóban ez az igazi szeretet, akkor az ember miért csak 2 napig képes gyakorolni az év 365 napjából? Ha pedig nem ez a szeretet, akkor az emberek miért hazudják annak mégis? Kinek jó ez? Amikor belefeledkezem az ilyen mélységű már – már szakrális filozofálgatásba, a vége mindig az, hogy erre nincsen magyarázat. Egyszerűen léteznek az ember életében megmagyarázhatatlan dolgok. Senki nem tud rá racionális magyarázatot adni, egyszerűen csak vakon és kérdések nélkül élvezik azt, amit (szerintük) ingyen kaptak. Hát, ez a jelenség is borzasztóan zavar. Még csak igényük sincs arra, hogy megtudják, hogy mi miért történik az életükbe. Én már attól rosszul vagyok, ha olyan szó kerül egy velem való kommunikációba, amit nem ismerek. Egyből veszem elő a könyvet, nézek utána, hogy ez mit jelent. Sosem kérdezek rá az adott személytől, soha! Az okát nem tudom igazán. Lehet, hogy szégyellem előtte a tudatlanságomat, lehet, hogy egyszerűen csak a teljes és pontos magyarázata érdekel az adott kifejezésnek, lehet, hogy a kettő egyszerre, nem tudom. A karácsonnyal és a karácsonyi népszokásokkal ugyanígy vagyok. Mi a funkciója a karácsonynak? A szeretet kifejezése: Miért, azt az év többi napján miért nem fejezed ki? Az ajándékozás: Nem tudsz ajándékozni az év többi napján? Mi teszi olyan egyedivé és különlegessé a karácsonyt? Az, hogy a hidegbe van és Te a fűtött szobából a terített asztal mellől nézheted az utcán didergő, éhező szerencsétleneket? Az, hogy kiadhatsz súlyos ezreket egy az ünnep oltárán szakrálisan elpusztított növényért, a fenyőfáért, amit 2 hét múlva kidobsz? Talán a drága ajándékok, amiket csak most kaphatsz meg, hogy azokkal is kifejezhesd a szánalmasságodat: Karácsony van, ma szeretlek…legalábbis eljátszom. Én sosem kaptam drága és egyáltalán semmilyen karácsonyi ajándékot jó sokáig. Pont akkor nem, amikor erre a legfogékonyabb voltam. Talán a miatt lett ennyire sajátos a viszonyom ezzel az ünnepszerűséggel. De a mostani felnőtt fejemmel már lehet, hogy nem is tudnék örülni neki. Csak azért senki ne ajándékozzon, mert „így illik” épp. Ha pedig valóban ki akarja fejezni a szeretetét, akkor valóban azt fejezze ki. Azt meg mondjuk elég nehéz szerintem kifejezni, egyszerű, bármelyik boltban megvehető ajándékkal. A személyre szóló ajándékokat szeretem! Azokat, amik személy szerint nekem szólnak, nekem készültek és az ajándékozó készítette úgy, hogy közben rám gondolt. Ez számomra az ajándék! Nem a kínain megvett sál vagy sapka.
Minden, amit tesztek ti vagytok a tietek,
Árulkodik rólatok, milyen is a szívetek!
Meg szoktam kapni (rendszeresen) a vádat, hogy én semminek nem tudok örülni. Nos, ez természetesen nem igaz. Most például örülök, hogy már nincs lázam, örülök, hogy kibékülőben vagyok a barátnőmmel és örülök annak is, hogy itt ülök és mindenfajta negatív következmény nélkül írhatom a gondolataimat. (Néhány napja olvastam, hogy Pakisztánban alig 70 évnyi börtönt kapott egy blogger, aki azt merte írni a blogjában, hogy az iszlámvallás elnyomja a nőket. Hát, naná, hogy nő volt az illető…) Az örömeim zömét önmagamnak köszönhetem. Pont, ahogy a kudarcaimat is. Mindent a hibáimnak köszönhetek. Még azt is, hogy engem a hibáim tesznek szerethetővé. Már, ha azzá tesznek ugye. Néhány napja például volt egy összetűzésem FreeLove Tildával mert a tudtom és akaratomon kívül akadályoztam a napi szükséges társkeresőoldal használatában. Pont akkoriban történt ez, mikor már kifelé haladtam a remegő lázrohamjaimból. Szóval, kicsit jobban voltam és kicsivel több időt maradtam a monitor előtt. Nem csak, hogy ne unjam szitává az agyam a rohadt AXN non – stop Doktor house ismétlésein. (az AXN a menő, nem a béna Discovery Channel amit nézni szoktam.) Szóval, nem csak azért, hogy ne képezzenek önkényesen AXN rajongóvá hanem, azért is, mert a párommal épp komoly krízist éltünk át. Ez természetesen nem mentség. Épp emiatt a megbocsáthatatlan húzásom miatt jobbnak láttam hagyni a művésznőt a kis világában, hisz épp elég baj már az is, hogy a létem a napi életritmusa útját keresztezi. A másik szobában eltöltött (teljesen kellemes) 12 óra (Internet nélkül) tök jól telt. Nézhettem a béna Discovery csatornámat, tanulhattam egy csomó új dolgot a világról a Doktor House béna sablonos monológjai helyett. Az alig 12 órányi „szakítás” aztán azzal fejeződött be, hogy FreeLove Tilda kinyilvánította ön önvéleményét a kialakult helyzetről: „Haragszol rám, mert haragszol rám”. Wow! Ez aztán a logikus diagnózis! Ha haragszanak rá: Visszaharagszik! Hú…a tipikus visszaadom a bokán rúgás szindróma, aminek a leggyakoribb előfordulási helye az óvodai homokozók. Aztán, végülis megbeszéltük ezt a mesterségesen előállított szintetikus konfliktust. Megint jöttek a jól bevált „Neked még sokat kell tanulnod”-ok és én erre megint a jól bevált módon sokat és gyakran is helyeseltem. Mert valóban: Sokat kell még tanulnom. Ha mást nem is, azt biztos, elviselni, hogy átlag hetente ötször ezt hallom. Egyébként minden szép és minden jó. Pár napja próbált „megismerni” Freelove Tilda országos barátnője: FreeLove Dorka. Az okát, hogy miért azt nem igazán tudta megmondani. Az oldalon elhalmozott „csók küldés” miértjeivel kapcsolatos kérdéseimmel sem boldogult jól. A lényeg megint ugyanaz: Én érzem hülyének magam a kérdéseim miatt. Néha inkább teher az, hogy van agyam. Ha túl sokat gondolkozok a vége az, hogy mindig úgy csinálom, hogy nekem legyen igazam (mivel ugye rendszerint 2 – 3 kérdésen túl már lusták az én gondolatmenetemmel együtt gondolkozni) ha meg nem gondolkozom, csak hagyom, a dolgokat a természetes módon megtörténni akkor kapom a jól ismert „na, ez is csak egy agyatlan pasi, nem értheti” szállóigéket. A szeretet az nem szent tehát. Rengeteg olyan helyzetben vettem már részt, amikor pont a (valódi) szeretet tette nehezebbé a dolgokat. A magánéleti krízisem például akkora port kavart bizonyos berkekben, hogy a múltam volt női konferenciabeszélgetések tucatjait folytatták le egymás között, aminek a vége mindig ugyanaz lett: Egy rohadék vagyok. Mondjuk azt azóta sem értem, hogy ha akkora rohadék vagyok, akkor miért kell még évek múltán is az együtt töltött idők emlékeivel turnézni? Ezt valószínűleg Ők maguk sem tudják. Mostanra (magam sem értem, hogy) de sikerült rendet tennem és élvezhetem a létbizonytalanság minden pillanatát. És a legszebbet hagytam a végére, hogy mindenki számára világossá váljon, hogy milyen fontos is a szeretet. Tegnap délelőtt megcsörrent a mobilom és a következő beszélgetés részese voltam.:
-Igen, tessék!
-Hali! Figyi, én egy SP rajongó vagyok. Te hallottad már azt a pletykát, hogy SP a Te verseidet lopja, és azokat énekli?
-Ki az az SP?
-Tudod, az az énekes fiú, aki commet díjas lett.
-Jah igen. Hát, nem tudhatom, nem hallgatok SP-t.
-Nem hallgatsz SP-t?
-Nem…
-De köcsög vagy!
. . .