Amit eddig a pokolnak hittem,

A mennyország volt itt benn.

Kicsivel jobban vagyok. Ma már látott egy orvos is. Kicsit fura volt, hogy nem a betegség csúcspontjakor történt ez. De nem baj, így legalább sikerült elhitetni magammal, hogy igazából semmi bajom nincs. Ez jó: Erőt ad. Amitől természetesen meg is foszt maradéktalanul a soron következő köhögésrohamom. Sosem hittem, hogy egy egyszerű torokgyulladás, képes lesz 1 hétre kivonni a forgalomból. Az eddigi legdurvább élményem ebben a betegségben is „csak” 3 napon át tartott. A végén ott is elkerültem egy orvoshoz, aki hosszú perceken át nézte a torkom összeráncolt szemöldökkel. Majd a fiókból kis digitális fényképezőgépet húzva elő, csinált a látványról két képet. Azóta sem hallottam erről az igen sajátos fényképezős terápiáról. Most viszont már több mint, 5 napja kínlódok. Hangom sehol, ha igen az nagyon halk és érthetetlen. Eleinte voltak komoly lázrohamaim. Olyanok, hogy a mosdóba nem tudtam kimenni összecsuklás nélkül. A tájékozódási képességeim is lenullázódtak. A legrosszabbak az éjjeleim voltak. 3 napon át semmit nem aludtam. Gyakorlatilag pattogtam az ágyon, annyira remegtem a láztól. Ember úgy, nem várta még a reggelt, mint én. Nappal aztán egy pici javulás mindig volt. Na, persze nem sok, csak épp annyi, ami elhitette, hogy nyugi, meggyógyulsz. Aztán 1 – 2 órával később minden visszakerült az eredeti kerékvágásba. Csak 2 csomag Negrót ettem meg egy ültőhelyemben. A 3. nap vége felé már tudtam enni némi gyümölcsöt is, ittam pár korty vizet. Persze, a fájdalomba itt is majd belehaltam közbe, de legalább volt étvágyam némileg. Sokszor eszembe jutott közben, hogy ez semmi, tuti nincs is komoly bajom, csak itt sajnáltatom magam és nyalogatom a saját sebeimet. Aztán, mikor egyszer – kétszer megkíséreltem végig mondani egy átlagos mondatot, teljesen normál hangnemben, akkor rájöttem, hogy nem sikerül. És, nem azért nem sikerül, mert ez egy túlmisztifikált betegség. A javulási tendencia tegnap kezdődött el. Igaz, csak nagyon tapintatos formában. Valószínűleg a két AlgoFlex hatásának tudható be. Rá kellett jöjjek azonban, hogy a fájdalom és lázcsillapítók nem gyógyítanak meg. Tünetmentessé tesznek csupán. A hatásuk elmúltával pedig szépen minden visszaáll az eredeti rendbe. Pedig rá is van írva a dobozra, benne is van a nevében: Fájdalom – CSILLAPÍTÓ! Tehát, hogy a sok bolond tudja, hogy ez nem végleges megoldás. Most már javulgatok lassan. Lázam nincs. A torkom még fáj, de már koránt sem annyira, mint 2 napja. Nyelni tudok, kezd visszatérni az étvágyam és ma már a hiúságom is ébredezni kezdett, mert átfutott az agyamon, hogy megborotválkozom. Utálom már ezt az 1 hetes izét magamon. . .

És mit érdemlek a mennyország után,

Ugyanazt mindig: Mindenki utál.

Közben a nagybetűs élet, - amiben a fentiek miatt nem tudtam részt venni – nem állt meg. Az eddig páromnak hitt Marcsi, megunta a várakozást a felépülésemből. S mivel a kötelező bulizások felzabálták az összes szabadidejét, így egyszer nem tett felém semmilyen emberi gesztust. Nem is ez a dolga a barátnőnek, hogy a párja mellett álljon mikor beteg. Gondolok itt elsősorban mentális mellé állásra. Harminc éves vagyok, úgy hogy volt már jó sok nőm, de ilyen szituációba azért még nem futottam bele. Beteg vagyok. Komolyan beteg. Erre nem felhív, nem sms-t ír, nem mailt küld, hogy javulgassál Te barom hanem, bulizni megy. Bulizni megy, mert ugye fiatal, főiskolás, és ez ugye Neki jár. Meg, hát mégis hol az anyjába tudna vad idegen pasikkal csókolózni, ha nem ott? Az élet szép! Azt hittem, eddig sok sajátságos és bizarr szituáció részese voltam eddig, de azért mindig meglepődők, mikor belefutok egy – egy ilyen újba. Mik lehetnek még? A temetésem idejében pornó filmet néznek épp otthon? A temetésem után, a síromon játszák el, amit a filmből tanultak? Biztos van még pár ilyen érdekes megoldás. Aztán, valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, megint feltűntek a színen a rég lezártnak hitt múltam női szereplői. Elsőként ugye az épp néhány napja méltatott ápolónők gyöngye, Brigike indított csúnya és gerinctelen hadjáratot ellenem. (Ezt azóta sem értem. Bár, a viselkedésére azért van egy racionális válasz: Bolond egyszerűen. Nagyon bolond.) Az Ő gyönyörű húzása után, megjelent Timike, aki teljes vállszélességgel csatlakozott a vesztesek klubjához, írva pár keresetlen szót Rólam. Komolyan mondom, annyira szép volt ez az egész: A betegségem alatt bepasizott barátnőm, életem egyik legnagyobb (szó szerint!) tévedése, és egy fanatikus rajongó együtt, kollektívan fikáztak/fikáznak engem. Az okát szerintem maguk sem tudják, mert tudtommal egyiknek sem ártottam! Sőt, a közös egyezségünket szigorúan betartva egy fű szállat nem tettem keresztbe ellenük. Erre jön ez a két barom és asszisztál egy harmadik Armageddonjához? Gratulálok! A véleményem szerint ez egyébként valami Stockholm szindróma féleség lehet bennük. Egyszerűen, nem tudnak elszakadni érzelmileg attól, aki az életük egy bizonyos szakaszára igen intenzív hatást gyakorolt. És teljesen mindegy, hogy az a hatás pozitív, vagy negatív hatás volt-e. Ezek valószínűleg 6 – 8 év múlva ugyanúgy vissza fognak járni a naplómra majd (ha még meg lesz) és ugyanúgy ellenem próbálják fordítani az akkori páromat majd. Mert nincs más dolguk, és mert egyszerűen bizonyos dolgokat nem tudnak lezárni. Ami, valljuk be, elég nagy szégyen, ha azt vesszük, hogy mekkora pszichopata állat vagyok, mégis meg tudtam állni, hogy ne bántsam őket, miután ártottak nekem. Mert megígértem. Kicsit mondjuk, rosszul esik ez nekem. Kezdek egyenesbe jönni, munka, lakás, párkapcsolat terén, és akkor jön ez a két varangy és lazán lepisilik az utánuk felépített váramat. Ami, a legszörnyűbb, hogy most hiába csinálnék bármit is ezekkel a hülyékkel, felfogni akkor sem fognák, hogy mi is a bajom. Ugyanazt hajtsa mind, hogy a csúnya bácsi annak idején, mennyit bántott a tapintatlanságával, mennyit hazudott, mennyit nőzött és egyáltalán pfúj! Király! Sosem voltam szent és soha nem is leszek, de megcsalni nem csaltam meg egyiket sem. Amit, így utólag már nagyon – nagyon bánok. Mi lesz most? Nem tudom. Az ugye automatikusan le van ejtve, hogy mi lesz az érzelmeimmel, hiszen az a kutyát se érdekelte soha. (Ha érdekelt volna bárkit is, bizonyos dolgok nyilván nem következhettek volna be.) Valószínűleg maradok továbbra is, az évek során nagyon létrehozott személyiségeim fogja. Ha kell, pszichopata vagyok, ha kell költő: mikor melyiket diktálják az érdekeim…

ANGER:.

az emberi lélek azon indulata, mely a megsértett, megrövidített, várakozásaiban megcsalatkozott, szokásaiban megzavart, önérzetében sértett ember lelkében ezen dolgok okozója ellen támad.