Harcolnék tovább, de a hideg kiráz,

Legyőzni készül, legbelül a láz.

Széljegyzet: Agykontroll! Az agykontroll a megoldás. Mire? Minden olyanra, amivel kapcsolatosan a saját képességeinkkel tehetetlenek vagyunk. Ilyenek például a betegségek. Lassan 1 hete vagyok beteg. Egyszerű torokgyulladásra tippelek, mégis a vele járó magas láz használhatatlanná tett. Tegnap nagyon rosszul voltam. Azt hiszem, ez volt a betegség kiteljesedésének csúcspontja. Végső elkeseredésemben fordultam az agykontrollhoz. Ez egy pszichológiai módszer. A tudat manipulációja gyakorlatilag. Egyszerűen elhitettem magammal, hogy már gyógyulok. Ehhez az, kell (nálam legalábbis), hogy egy bizonyos fokig meg legyen jelenítve a betegség maga. Nálam ezt egy búzatábla szimbolizálta az éjjel. És én álltam a búzatábla szélén egy kaszával és néztem a rám váró feladat mennyiségét. Mire a búzát „betakarítottam” gyakorlatilag tünetmentes állapotba kerültem. Ennek a módszernek egyetlen hátránya van csupán: Nagyon sok energiát emészt fel. Pont úgy, mint a kaszálás maga. Így tehát, nem lehet egymás után többször is alkalmazni kevés időn belül. Én legalábbis nem tudok. 6 – 8 órát kell, pihenjek egy – egy ilyen „beavatkozás” után. Széljegyzet vége. Mostanában elég beteges vagyok. Érdekes periódus ez az életemben. Semmitől sem félek annyira, mint a betegségektől. Nem, nem vagyok hipochonder. A hipochonder ugyanis állandóan betegségeket képzel magába és ennek léteznek a magatartásában is tünetei (pl.: kényszeres kézmosás) Ezzel szemben az én fóbiám abból áll, hogy attól rettegek, hogy valami primitív betegség dönt le a lábamról és, hogy valami mikroszkopikus kis szánalmas vírusszerű ízé oltja ki az életem. Borzasztó megalázó lenne. Lőjenek fejbe, gázoljon halálra vonat, vagy nézessenek, Kiszel Tünde naptárakat velem, de ne pár mikroszkopikus sejt öljön meg. Egyébként nem vagyok nagy orvoshoz járó típus. Rendszerint csak akkor megyek, ha visznek, vagy ha már magam is érzem, hogy komoly baj van. Az eddigi leghosszabb kórházi vendégszereplésem 8 hónapig tartott. Egy tüdőklinikán próbáltak rendbe tenni a tüdő és mellhártyagyulladásomból. Aztán, volt egy 6 hónapos kiruccanásom a Gyöngyösi Bugát Pál kórház pszichiátriáján a kudarcba fulladt öngyilkossági kísérletem miatt. Emlékszem, hogy 2 hónapon át csak gubbasztottam az ágy szélén, magamba roskadva és nem szóltam senkihez. Pedig nem voltam begyógyszerezve. Egyébként nem voltam soha túl baráti viszonyban a magyar egészségüggyel. Nem voltam túl sokszor kórházban, de amikor oda kerültem az esetek 80%-ában bunkó, arrogáns, flegma és rideg egészségügyi dolgozók karmai között találtam magam. Erre mindössze két kivételt tudok felhozni ellenpéldaként: Az első a Brigi, míg a másik a Judit. Ők kettejük, élő példái annak, hogy miként kéne helyt állnia minden egészségügyi dolgozónak. Nem pénzért és nem azért mert „valamiből élni kell” hanem, küldetéstudatból és elhivatottságból.

Bár lehetnék ismét zabolátlan kamasz,

Nem lenne láz és nem lenne panasz.

Nem csak az egészségem rakoncátlankodik mostanában, mentálisan nem vagyok épp a legjobban. A párkapcsolatszerű valamim is a végét járja. Nem volt még soha olyan partnerem, aki annyira vad és zabolázhatatlan volt, mint Mariann. Sokáig tetszett ez nekem, izgalmasnak találtam ezt. De amikor az Ő vendégeként végig virrasztottam egy éjszakát majd másnap reggel egyedül vánszorogtam el a kórházba, úgy, hogy Ő még csak a szobaajtóig sem kísért ki, na, akkor már kezdtem sejteni: Nem a legfigyelmesebb házigazda. Mostanában naplót ír. Ami, annyira rendkívüli dolog mintha, Kelemen Anna komoly zenei CD-t adott volna ki. Most gondolom az lesz majd a baja, hogy egy pornós ribanchoz hasonlítatom. Holott ugye, nem hozzá hasonlítottam csak egy másik igen ritka jelenséggel éreztettem, hogy milyen nagydolog is naplót írni Práda táskák árnyékában. Ha azért kiborult, mert egy volt kolléganőm ki merte kérni a véleményem az egyik átküldött fotójáról, akkor ezekért minimum leordítja majd a fejemet. Sokszor ott követtem el a hibát, hogy azt feltételeztem, hogy a humorérzéke majd átlendít ezen a sarkalatos ponton. Humorérzéke viszont nincs. Így maradnak majd a jól bevált ordítozásai, hisztije. Jönnek majd a jól ismert én csak Őt hibáztatom mindig, én sosem látom be, ha hibázom, én sosem kérek bocsánatot, sosem dicsérem, bla – bla – bla. És ami, a legszebb: Én erre mind bólogatok is. Ahogy elvárja. Igen, bunkó vagyok, igen mindenért őt hibáztatom, igen a hibáimat sem ismerem be stb - stb. És akkor még arról nem is beszéltem, hogy ugye én nem éreztetem, nem fejezem ki az érzelmeimet. Én simán csak tűröm, ahogy itt döglődöm 40 fokos lázban és úgy nem hív fel 1 perce, hogy pontosan tudja, milyen állapotban vagyok. Na, jó azt hiszem, hogy mára ennyi. Most megyek és várom a soraim következményeit…