Álmodd, hogy nincs már szerelem,

És Te leszel az én emberem!

A szerelem értelmén gondolkoztam néhány napja. Azon, hogy miért kell egy külön képesség, egy külön biokémiai folyamat ahhoz, hogy az emberek képesek legyenek egymásba szeretni. Miért csak akkor tudunk egymás igényeire és rezdüléseire 100%-ig figyelni, ha ez az érzés egy időre tábort ver bennünk. A szerelem egy élő organizmus. Persze, nem biológiai szempontból, de kémiai képlettel leírható az a hormon, ami azért felel, hogy a szerelmes alany jó sokáig ne vegye észre a partner hibáit. A szerelem tulajdonképpen nem más, mint a természet által előállított mentális szteroid, aminek az a feladata, hogy az alany megmérgezése után a kiszemelt áldozat összes hibáját elfedje. Ezért alakult ki a „szerelem vak” szállóige. Nem jobban szeretünk tehát, valakit a szerelem által, csupán egyszerűen nem látjuk a hibáit és ez által önmagunk számára megfelelőnek, képzeljük. Az elme csapdája. Egy bizonyos idő elteltével ez az általunk szerelemnek becézett fenil-etilamin (8 szén atom – 11 hidrogén atom – 1 nitrogén atom) szép lassan kezd kiürülni a szervezetünkből. És ahogyan ez a folyamat egyre előrehaladottabb lesz, annál élesebben kezdjük látni a tulajdonképpeni valóságot. A partnerben hirtelen hibákat kezdünk találni és szembetűnően idegesítő tulajdonságaival, kell szembesülnünk. A türelem, azonban még mindig mellette fog tartani bennünket. És, ha esetleg van közös utód, akkor a butább párokat ez a „tényező” is együtt tarthatja még pár évnyi szenvedésig. Soha nem szabad „csak a gyerek miatt” együtt maradni! Soha! Ha a gyerek pici, pláne el kell válni, hiszen egy 4 -5 éves gyerek sokkal könnyebben feldolgozza a szülei különválását, mint egy 14 – 16 éves kamasz. A klasszikus gyerekkorú gyerekek (tehát a 4 – 5 éves körüliek) sokkal gyorsabban regenerálódnak egy – egy ilyen trauma után, mint a serdülő tinik. Engem személy szerint, borzasztóan fel szokott háborítani amikor, azt hallom, hogy a házasság már 5 éve halott, de még mindig együtt vannak, még mindig gyilkolják egymást, mert „a gyerek miatt nem akartunk szét menni”. Istenem, micsoda baromság ez! Az ilyen bolondokat legszívesebben felpofoznám! Na, de vissza a szerelemhez. Gyerekkoromban azt hittem, hogy a szerelem egy rég meghalt híres ember neve. Az, hogy miért hittem ezt a baromságot elég vicces. Az egyik osztálytársam Hevesvezekényben lakott a Szerelem utca 4 szám alatt. Ekkor elhatároztam, hogy egyszer, ha sok pénzem lesz, megveszek, vagy megépítek egy egész utcát és én is el fogom nevezni mondjuk Jack Nicolson sugárútnak. Annyira komolyan gondoltam ezt, hogy bár még utcám nem volt, de már kormányrendeletek között kerestem, hogyan lehetne ezt hivatalosan elintézni. Nagy nehezen aztán rátaláltam az utca névtáblákról szóló paragrafusra. Szépen pontokba is volt szedve, hogy milyen opcióknak kell megfelelni ahhoz, hogy valakiről utcát nevezhessenek el. Az első pont: „A személy legyen halott!” Nem hittem el, amit olvastam, ezért elolvastam még vagy tízszer: Halott, halott, halott! Halott érted? Nem félholt, nem hű de leégett a napon, hanem teljesen halott! Ez elgondolkoztatott: Ha a magyar törvények szerint csak holtakról lehet elnevezni utcákat, akkor a szerelem halott, hisz utcát neveztek el róla! Most mondja valaki, hogy nem zseniális az észjárásom! Még, hogy Halhatatlan szerelem, meg Angyalok városa! :)

Reméld, hogy segít a józanész,

A szívedért, eljön majd a szívsebész.

A szerelem kiteljesedése legtöbb esetben maga a szex. Egyszer megkérdeztem egy dolgos kétkezi asztalos mestert, hogy miért is olyan nehéz és bonyolult a szerelmet megfogalmazni. Összeráncolt homlokkal rám meredt, majd a következőkkel okított: „Nem nehéz az! Épp, hogy túlságosan egyszerű is! Miért, mi a szerelem? Teljesen harmonikus testi és lelki kapcsolat, nem?” Hát, basszus: De! Ekkor világosodtam meg, hogy a legbonyolultabb dolog is egyszerű tud lenni, ha a megfelelő szemszögből nézzük. Az egyik legjobban kedvelt barátom, Robi, épp hosszú és igen tanulságos ismerkedést folytat Tilda barátnőmmel. Érdekes kívülállóként, mégis némileg bennfentesként nézni, ahogy a két teljesen különböző ember nagy ívben kerülgeti egymást. Egyikük azért, mert ezt tartja jónak, míg a másik azért, mert egyszerűen nincs más választása. Róbertem, a megfontolt, letisztult jellemű magányos szívsebész nyugodtan éli az életét, válaszolgat a kapott leveleire és kivár. Mire vár? Nem tudom. Valószínűleg egy jelre, vagy arra a bizonyos szikrára. Nem idegeskedik, nem kapkod és az internetes levelezést pont, annak tartja ami: Internetes levelezésnek. Kicsit sem többnek. Tildánk ezzel szemben a tökéletes ellentéte ennek az életvitelnek. Gyors, dinamikus, intenzív, emocionálisan túláradó, és szinte minden hozzá beérkezett impulzust túlreagál a saját kis világa hatására. Két teljesen különböző mentalitású ember ismerkedget már hetek óta lassan. Az egyik számára az ismerkedés sebessége túl lassú, a másik számára még így is túl gyors. Az optimisták itt „az ellentétek vonzzák egymást” szállóigével próbálnák menteni a látszólag tökéletes bukásra, ítéltetett huzavonát. A huzavona azonban koránt sem biztos, hogy bukásra van ítélve! Sőt, hiszem, azt, hogy a „lassú víz sajtot mos” elmélet alapján létre tud jönni, egy ilyen látszólag lassú és értelmetlen levelezésben is egy olyan tartalmiság, amiből kialakulhat (megfelelő érzelmi intelligenciával persze) egy komoly és akár az élet végéig tartó kapcsolat. A kulcs mindkettejük számára adott: A türelem. Csak ugye, az egyikük nem hisz benne. Itt van tehát, az alkalom, hogy a másik fél elérje a saját képességei által, hogy el megváltozzon. És ekkor lép be a képbe az akarat motiváltsága. Amit akar, az vajon az-e, amire lehetőség van, hogy akarja? Erre, pedig a választ az idő adja meg. Ideje, pedig általában senkinek nincs. Pláne, ha önmagáról van szó. Türelmetlenek vagyunk és korlátoltak. Mindent akarunk és a mindent azonnal akarjuk! Még akkor is, ha tudjuk, hogy az értékes dolgokat a bele fektetett munkánk mennyisége teszi értékessé+

Korszerű vagy és boldogtalan,

A szíved üres és haszontalan.

Azt hiszem olyan 2 éve tart egy plátói barátságom egy igen ismert közéleti személyiséggel. Az ismerkedésünk úgy kezdődött, hogy észre sem vettük. Írt egy igen jó könyvet, én meg előre megfontolt aljas módon, nyereségvágyból indíttatva elolvastam. A büntetésemet a szerző sajátságos stílusa és habitusa együtt mérte rám: Az önkifejezése fogja lettem. A megismerkedésünk nem várt módon és formában történt, egy közös ismerősön keresztül. Ahogy jobban beleláttam az életébe, lassan kibontakozott előttem, hogy a párjával előbb találkoztam élőben, mint Vele. Bár, Őt magát napi rendszerességgel látom a képernyőn, de a párját személyesen már ismertem, mikor minket a közös ismerős összeismertetett. Érdekes volt megélni, ahogy egy mindenki által a megtestesült hideg precizitásnak gondolt férfi szép lassan kinyílt előttem és hagyta megismerni a legintimebb emberi ön-önmagát. Szép lassan felfogtam, hogy mi egymás mentális klóónjai vagyunk. Ő is alkot, ahogy én, Ő is hasonló elveket vall, ahogy én, Őt is ugyanolyan problémák és konfliktushelyzetek tépázzák, ahogy engem. Néhány hete aztán ez az eddigi felületes ismeretségnek látszó kapcsolat barátsággá nemesült. Ő most komoly problémákkal küzd: Boldogtalan. Az Ő házassága is belépett a bűvös 7. évbe, ahol a párkapcsolatok leggyakrabban romlani kezdenek. A bűvös 7-es szám. Mikor a beszélgetéseink alatt felszínre kerültek a kapcsolatuk romlását előidéző problémák, valahogy azaz, érzésem támadt, hogy ez a látszólag boldog családi idill, igen rozoga alapokra lett építve. Bár, egyértelmű, hogy a felek házassága szerelmen alapult, valami mégis sikeresen kihúzta a boldogságuk lába alól a talajt. Na igen, de mi? Mivel, a kapcsolat romlása 2 évvel ez előtt kezdődött, ez ma már elég nehezen megmondható. Ami, a biztos, hogy a problémák bekövetkezését a pár attól számítja, amikor is a férj a felesége elé állt és közölte: Beleszeretett az egyik kolléganőjébe. Nem hazudgált előtte hónapokig, nem mentegette magát: Mondta, amit érzett. Ilyenkor a feleségek 90%-a általában megdöbben, összeomlik, de minimum hangosan szentségel.  A maradék 10%-ból 9% mivel már tudott a dologról, nem rendez nagy jelenetet. És a maradék 1%? Na, azok reagálnak jól. Ők ugyanis elkezdik keresni a hibát. A hibát magukban. Akkor ugyanis, ha egy feleség mellől a férj beleszeret egy másik nőbe, teljesen egyértelmű, hogy a feleség rontott el valamit. Ha mást nem, akkor azt, hogy azzal, hogy bizonyos területeken elhanyagolta a férjét és ezzel gyakorlatilag esélyt nyitott a partner elégedetlenségére. Ha pedig egy párkapcsolatban valaki elégedett, előbb-utóbb keresni fogja az utat a saját elégedettségéhez. Pláne, ha hiába beszélt a problémáiról, az, süket fülekre talált. Hiszem azt, hogy egy párkapcsolatnak a boldogságról kell szólnia. A boldogságról, nem a kompromisszumok kerülgetéséről, nem az örökös vitákról alapvetően piti kis butaságok miatt. Ha egy kapcsolat eddig sodródik, ott már általában a bajok visszafordíthatatlanok. A szóban forgó házaspár problémái is ilyen méretűek. Az anya, nem főz, de nem a lustaság miatt: Épp, hogy a szorgalma miatt! Dolgozik. Mindig, mindenhol. És e mögé rendel mindent. Az anyaságát, a feleségi kötelezettségeit, mindent. Nem beszélget, nem simogat, nem csábít: Dolgozik. Azért dolgozik, mert annyira rossz anyagi helyzetben vannak, hogy minden fillérre szükség van? Nem. Azért dolgozik, mert oda menekül a problémái elől. Abban a közegben, nincsenek olyan elvárások, amik nagyobb energiákat emésztenének fel. És eközben az életét tökéletesnek hiszi. Pedig este az asztalon nem vacsora van hanem, számítógép, a gyereket nem az anya indítja, nem az anya fogadja, a férjet sem mentálisan, sem szexuálisan nem szolgálja ki a megfelelő minőségben, a megfelelő rendszerességgel. A harmónia csak látszat, a valóság viszont folyamatosan pusztít abban a félben, ahol igény van a régi szép időkben megszokott élvezhető családi életre. De a feleség nem lát. Nem azért nem lát, mert szerelmes. Azért nem lát, mert a férjét eltakarja a monitor, amit órák óta bámul. És nem akar semmit, csak bámulni a digitális képernyőt, mert Neki ezt lehet, mert Neki joga van ehhez a mértékű passzivitáshoz is, hiszen a szemét férje bele, mert szeretni egy másik nőbe. De még most sem gondolkozik el, a dolgok miértjén. Vannak viszont pszichológusai, akik az elvárásainak megfelelően dajkálják a vérig sértett lelkét. Kapja is a hülye tanácsokat, aminek eredményeként még mélyebbre taszítja a saját jövőjüket a feledés mocsarába. Ösztönből él, nem tudatosan. Értelmetlen és abszurd kifogások mögé rejtőzve áll bosszút a férje egykori hűtlensége miatt: Éhezteti őt. Azt, akihez hozzá ment, akinek a kezét adta. Nem enyhül, nem küzd: Szenved. Szenved és szenved, ha nem játszhassa, hogy szenved. Régen túljátszotta a szerepét. És már a szerepének túljátszásának szerepét is. Vak és dühös. Senki nem mondhat neki ellent, senki nem kérdőjelezheti meg a döntése helyességét. Nyílt támadásnak tekint mindent, ami akadályt képez az akarata végig vitele mentén. Tüzeket gyújt, miközben észre sem veszi, hogy a saját szíve rég kihűlt. Nem azért él és mosolyog, mert szeret élni és szeret mosolyogni: Az életét, a tetteit már a saját önös érdek motiválja. Azért mosolyog, mert illik s nem, azért mert kedvességet fejez ki. És, hogy ezeknek mi lesz a következménye? Semmi. A semmi ezek következménye. A következmény már jelen és nem jövőidő. Már bekövetkezett. Ledolgozta magáról a saját férje hűségét. Azt, amit 2002-ben kapott aranygyűrű formájában, a templomban...

A szívedet el ne add:

Örömöd hallgatag.

Ma elég depressziós vagyok. Mentálisan elég vacak állapotban vagyok. Mostanában nem mennek valami jól a dolgaim. Meg elég mély nyomot hagynak bennem a barátaim problémái is. Na, mindegy, most nem kezdek el nyafogni. Egy viccel búcsúzom:

Egy pasi, elmegy a város leghíresebb pszichológusához:

-Doktor úr, segítsem rajtam! Nagyon depressziós vagyok...

-Semmi baj, van rá gyógymód!

-Ez jó hír, és mi az?

-Itt vendégszerepel a városban Mariachi, a híres bohóc! Menjen, nézze meg a műsorát, attól garantáltan elmúlik a depressziója!

-De hát, doktor úr...én vagyok Mariachi!

Jó vicc...

Taps...

Függöny...

=