Kegyelemdöfés…

Forr bennem az indulat megint,

De a bajaimra a nagy Ő csak legyint.

Nem látja azt, ami fáj nekem belül,

És vakon hiszi, hogy a vihar majd elül.

Pedig tornádóként pusztít bennem a kín,

És nem tudok osztozni ezen senkin.

Na, nem mintha tényleg osztoznék ezen,

Csak vérfolt virít a régi jelmezen.

A szívemből lassan szivárgó vér,

Bármit is teszek, már mindent elér.

Ő pedig – a nagy ő – csak nézi,

S a tétlensége a bajt tetézi.

Mert amíg ő meredten pislog,

Új sebek nyílnak meg lelkemen itt – ott.

És szökik belőle, amiért itt volt velem,

És szökik belőle a szerelem.

Az a valami ami, éltetett benned,

De még most sem kell felébredned.

Maradj csak néma, önkéntes mártír,

Bár az érzés hiánya majd mindent átír,

De persze csakis egyedül bennem,

Hiába maradsz a nagy Ő szememben.

Mert hiszen, Te nem hibázol soha,

Én vagyok hülye, szemét, ostoba.

Én vagyok ki, ellened orvul kést ránt,

Én vagyok, aki mindig csak bánt.

De, hogy tudnék én így létezni a mával,

Ha úgy beszélsz velem, mint a kutyával?

S a dolgaink sajnos jó rég így mennek,

Észre sem véve hordasz le mindennek.

Most megadtad mégis az utolsó lökést,

És megkaptam durván a kegyelemdöfést.

-lakat-