Álom volt csupán, hogy szépeket álmodom, Csak álmodtam azt is, hogy végre megváltozom. Csak álom, hogy nem hagynak magamra a bajban, Hiszen háború dúl minden hajnalban.
Az utcákon mindent elborít a mocsok, Élő ember itt a holtak vérében tocsog. Akárhova nézek csak pusztítást látok, Nem amerikai álom, csak megtestesült átok.
A pénz is ellenem fordul amit, elköltök, És itt már elég régen nincsenek erkölcsök. Ha most ez a jelen, mi lesz tíz év múlva, Így is eláraszt mindent a sok pornós kurva.
Mit régen elítéltünk az mára már jó, Joshi Bharat kell meg a Mónika Show. Talán észre sem venném, ha ez eltűnne, És nem lenne Benkő meg a Kiszel Tünde.
Hát, lázadás kéne, egy gyors visszavágó, De esély sincs rá, míg hírérték a Pákó. Ezek miatt annyira üresek a napok, Kimossák az agyad a beteg bulvárlapok.
Itt nem kell irodalom és nincsenek tervek, Sokan azt sem tudják mik azok a versek. A lusta rosszindulat mindenen át ég, Az életünk csak egy lövöldözős játék.
És hiába vagyok én legény a gáton, Céltábla virít már mindegyik háton. Utat így magamnak hiába is vágok, Ezreket ölnek a különböző rákok.
De milyen lesz a jövő, ha ez a jelen, Ezen gondolkozom minden éjjelen. Ezen tűnődöm a csendes magányban, Zajos utcákon és a hitvesi ágyban.
Tudom, hogy egyedül ehhez kevés vagyok, És naivan az én álmaim nagyok. De én mégis titokban hiszek abban, Talán magadra ismersz Te is-e szavakban.
Talán megszólal a lelkiismeret benned, És érzed majd, hogy ideje valamit tenned. Felébred az eddig elnyomott tudatod, És magad a győztesek közé juttatod.
Én Téged akarlak, nem kérek sokat, Emiatt is írtam ezen sorokat. Jelzésnek szántam, hogy végre feléledj, S, hogy szunnyadó éneddel tudatodra ébredj.