Nem túl nagy, a múltad,

De az utad felén már túl vagy.

Túl vagyok a harmincon. Sokat gondolkoztam azon, hogy mit is kellene, hogy egy ember életében jelentsen ez az évforduló. Számomra azt hiszem leginkább egy korszak lezárását és egy következő elkezdését, jelenti. Felnőttem. Nem csak szimbolikusan, nem csak jogilag: Emberként is. Az utamat eddig végig kísérték a fájdalmak, a csalódások, a nélkülözés, a megaláztatások. Sok minden van mögöttem, és borzasztó nagyképűen hiszem azt, hogy sok minden van még előttem is. Igen, mára elértem azt a szintet, amikor értelmét látom a létezésemnek. Hiszem azt, hogy bár a megszületésem csak azért jött létre, mert anyámék sajnálták a pénzt az abortuszra én ezt a sajnálatos balesetet, mégis képes leszek előbb – utóbb a saját hasznomra fordítani. Az elmúlt fél év nagyon intenzív volt számomra. Olyan embereket ismertem meg, akik alapjaiban változtatták meg bizonyos dolgokról a hozzáállásomat. Sok – sok új élménnyel és tapasztalattal lettem gazdagabb. Igen, azt gondolom, hogy ez amiatt történhetett, mert most végre tényleg olyan emberek kerültek a közelembe, akiktől valóban tanulni tudok, akik valóban jó példát mutatnak. A tanulási folyamat egyébként nehezebb, mint hittem. Megfelelő önteltséggel a birtokomban, sokáig azt hittem, hogy az ismeretlen dolgok rám várnak. Arra várnak, hogy felismerjem magamban a hiányukat, és emiatt elinduljak szépen őket felfedezni. Nos, már tudom, hogy ez koránt sincs így. Az ismeretlen dolgok egy lépést nem tesznek felém. És nem is tettek soha. Az olyan alapvető szocializációs gyakorlatok elsajátítása, mint a felelősségtudat, mint a gondoskodás vagy épp a család felépítésében elfoglalt szerepek betöltése kicsit sem az 1 x 1 féle egyszerű matematikai példa szintjén van számomra. Sosem voltam lusta tanulni. Főleg nem, az életben hasznossá válható dolgokat. A törtekkel végzendő matematikai feladatok nem tartoznak ebbe a csoportba! (Istenem, hogy utáltam ezeket…) Érdekes dolog volt rácsodálkozni az évek óta úgy magamba hordozott súlyos hibáimra, hogy közben eddig tökéletesen meg voltam győződve arról, hogy ezen hibák valójában erények. Sokkoló volt. Érzelmileg egyértelműen érettebbé váltam az elmúlt fél évben. Az igazságtalanság és az emocionális butaságok mondjuk azóta is, ugyanúgy felháborítanak, dühítenek, de ma már nem akarok minden sérelmemet azonnal megtorolni. Igen, azt hiszem, kicsit nagyvonalúbb lettem. Pár hónapja például az egyik bevásárlóközpontban belefutottam a kedvenc indiai barmomba. Néhány percig csak figyeltem messziről. Vártam, az ilyenkor menetrend szerint jelentkező intenzív dühöt, de semmi. Halálos nyugalom ült rám. Ilyenkor tudom a leghitelesebben eljátszani a pszichopatát. És már indultam is volna el felé, hogy ott a bevásárlóközpont közepén tegyem fel a falra a torkánál fogva, de aztán mégsem ez történt. Szánalmat és undort éreztem iránta. Azt a fajtát, amikor az ember úgy érzi, hogy már abba is belehalna, ha csak hozzá érne egy ujjal is az undorító dologhoz. Álltam tehát ott és csodálkoztam saját magamon. Kicsit megijedtem, hogy a végén még Baby Gagyi féle nyál androiddá változok és elkezdek gyerekmondókákat kornyikálgatni a szerelemről meg az egyéjszakás dugásokról, de aztán szerencsére maradtam ugyanaz a mentális agresszor, aki mindig is voltam.  Ez az élmény elég sokáig lekötötte a figyelmemet. Egyszerűen képtelen voltam, azt tenni, amihez a legjobban értek, és amit imádok: Rettegésben tartani az ilyen szánalmas látszatembereket. Picit, át is futott a fejemen, hogy úristen, akkor talán már én is közéjük tartozom, de aztán néhány napja az orosz turista leányzóval szórakozó fontoskodó jegyvizsgáló esete rávilágított arra, hogy ilyesmi nem történhet, amíg én élek.

Éltem s nem értettem,

Féltem, de élveztem.

Néha egyébként figyelem az emberek viselkedését és a korkülönbségek közti felfogások eltérését, és azt vettem észre, hogy a legtöbb 30 éves már jóval túl játssza a saját korának szerepét. Ebben a korban az emberek többsége már borzasztóan komolynak és felelősség teljesnek képzeli magát. Ezen azért, nagyokat szoktam mosolyogni. Egy csomó olyan 30 – 40 de még 50 évest is ismerek, akik már nem számítanak a koruk alapján fiatalnak, mégis agyilag megrekedtek a 14 éves korban. Annyira, hogy nem is eszik ezt sértésnek, mikor mondok Nekik. Sőt, jön a híres „én sosem akarok felnőni” arc poetica. Hát, az a Te bajod, idióta! – szoktam mondani kicsit sem cenzúrázott hangnemben. A felnőni nem akarás az én egyik legnagyobb ellenségem. A szabad akarat illúziójával meg az életkor tiszteletével van egy szinted. A felnőtté válás egyik legfontosabb pontja, hogy megtanuljuk felismerni, mikor nem számítanak már viccesnek, poénosnak, ötletesnek az ilyen „én sosem akarok felnőni” típusú hatásvadász szállóigék. A legjobban azt bírom, amikor egy beszélgetés végén kapom ezeket a baromságokat. Az egész addigi esetlegesen jó beszélgetést képes tönkretenni ez bennem. Jómagam egyébként mindig igyekszem úgy kommunikálni, hogy az egyértelmű lehessen és a lehető legkevesebb, legyen az esélye a félreértéseknek. Azt hiszem, szeretek élni. Ezt sem írtam és mondtam még soha szerintem. Néhány napja ismét jártam „otthon” és ilyenkor mindig nagyon sokkol, ami ott fogad. Az emberek unalmasak és rosszindulatúak. Ha épp nem a Barátok Közt megy, akkor a pletyka. Mindig mindenki mindent tud mindenről. Azt soha senkit semmikor nem zavarja, hogy amit tudni vélnek, abból rendszerint nem igaz semmi. Én is mikor otthon voltam találkoztam olyan abszurd rólam terjengő pletykákkal, hogy bármelyik Story vagy Hot magazin eladási rekordokat dönthetne tőlük, ha valami celeb lennék és a csőcseléket, az érdekelné, hogy épp milyen színűre festem a körmömet. És mikor végig sétálok a község utcáin, akkor különbnek és felsőbbrendűbbnek érzem magam. Nem a híres nagyképűségem meg önteltségem miatt hanem, mert tisztán érzem, hogy többre vagyok képes, többre vagyok hivatott, mint hogy beérjem az ilyen pletykamagazinok baromságaival. Nem érdekel, hogy ki kivel mit nem csinált. De még csak a falu szintű pletykák sem. És egy – egy ilyen Kunmadarasi kiruccanás után, mikor kategorikusan cáfolok egy – egy rólam terjengő égbekiáltó baromságot még engem néznek hülyének. Ez nagyon tetszik! Most például az a hír járja, hogy meleg vagyok. Mikor mondom, hogy ez baromság, mert világ életemben nőimádó voltam, még próbáltak tapintatosan biztatni, hogy nem kell ezen ennyire felháborodni, ez ma már nem szégyen, szépen bevallhatom tehát, mert senki nem fog elfordulni emiatt tőlem. Hát, ez zseniális, de tényleg nem vagyok meleg. „-Most, mit kell hazudni?! Mondtam, hogy ez nem szégyen!” Szóval, szeretek élni. A biztonság kedvéért, elindítottam otthon én is a magam is pletykáját, magamról: Lakat szindrómás vagyok! (Otthon nem ismert, hogy közöm van ehhez a névhez…) Kíváncsi vagyok, ehhez milyen betegséget tenyésztenek ki majd Kunmadaras őslakosai. Mostanában amúgy egyre inkább érdekel a dolgok eredete. Nem tudom, hogy tudtátok-e, hogy Kunmadaras az egyik legfiatalabb települések egyike. A török megszállás alatt teljesen lerombolták, majd a törökök veteményesnek használták. A nevében szereplő madarasnak egyébként egyetlen árva madárhoz sincs köze. Még akkor sem, ha a település címerének közepén ott steppel egy gólya. (Ez gondolom az ottani roma populációra, utal, hogy a gólya törzsvendég a községben, mert annyian vannak, mint égen a csillag.) Egy bizonyos Madaras György nevű úgynevezett „jászkapitány” birtokában volt a terület anno 1393 körül. Zseniális dilettánsok csoportja fel is tette gondolom önmaguknak a nagy kérdést: „-Mi legyen hát, ennek a tanyának a neve, ami gyakorlatilag csak egy temetőből állt, miután jól meghalt mindkét szemére a Gyurka? Há’ legyen madaras, nem? Na, várjá, de madaras már van, az már nem lehet! Húúú, most majdnem mondtam egy K-vel kezdődőt!…Hát, ez az! Legyen Kunmadaras! Bingó!” :) Egy tök unalmas hely egyébként, tök unalmas emberekkel teletömve. Mindössze két nevezetessége van csupán. Az egyik a non – stop éhségsztrájkoló polgármester, míg a másik az, a volt orosz laktanya, (ami miatt a polgármester éhség sztrájkol) ahol vagy 6-8 éve már motoros találkozókat tartanak. A laktanya alapterülete amúgy négyszer nagyobb, mint maga a település, amit a lakosok elfoglalnak. Az országban egyedül itt tároltak az oroszok atombombákat. Más magyarázata nem nagyon lehet ugyanis annak, hogy bizonyos bunkereket a mai napig nem sikerült kinyitni és nem is nagyon töri magát senki erre. A bunkereket két, egyenként 3 méter vastag (!) acél ajtó zárja. (gondolj csak bele: 3 méter vastag acél ajtó! Nem szélessége 3 méter: a vastagsága!) Ezeket magam is láttam, és magam is megpróbáltam őket kinyitni a magam 9 évével akkoriban. Természetesen puszta kézzel. Aztán inkább hagytam, mert fehér ing volt rajtam és nem akartam össze piszkolni. Iszonyat ott a kosz, tök ritkán takarítanak. :) A településnek tehát, nincs nagy múltja. S mivel ez igaza jelenére is, valószínűleg jövője sem lesz. Szóval, lassan rájöttem, hogy az élet értelme nem csak a haszon, az értékek, hanem olykor a különbségek életre keltése is. Anélkül ugyanis nincs fejlődés, hogy ne tudatosulna bennünk, mennyire középszerűek, mennyire kevesek, mennyire buták és tudatlanok vagyunk ahhoz képest, hogy az ember alapvetően mennyi mindenre képes…