Megyek az árnyékom elé,
Egyedül, éjszaka hazafelé.

Azt a korszakomat élem, amiben elég gyakran vonatozom. Naponta kétszer legalább. Ilyenkor akaratomon kívül is találkozom és kapcsolatba kerülök különböző típusú emberekkel. Különböző típusú jegyvizsgálókkal pontosabban. Kb. 1 hete van új bérletem, mert pár napja egyszerűen elhagytam az előzőt. Nem kell aggódni, ez sem úgy lett, hogy pénzt adtam volna érte. Na, szóval elég gyakran kerülök interakcióba a már említett foglalkozás marcona őreivel. Azt hiszem, olyan 10 éve járok vonattal. Arra nem tudok választ adni, hogy ebből hány évet blicceltem, mert sosem számoltam. Kilenc és felet halálbiztos. Az okokat már leírtam. Egyszerűen nem tartom a MÁV által nyújtott szolgáltatást olyan színvonalúnak, hogy azért pénzt is akarjak adni. Miért használom a szolgáltatást akkor mégis, ha nem fizetek érte? Remek kérdés! Azért mert megtehetem. Mert a hatalmamban áll ilyet tenni annak tudatában, hogy a MÁV viszont semmit nem tesz annak érdekében, hogy engem e cselekményemben akadályozzon. Jegyvizsgálók? Ugyan, a többségük a saját nevét sem tudja leírni, nem, hogy egy tisztességes büntetést meg tudjon komponálni. Persze vannak itt is rendkívül ritka kivételek, amire hamarosan ki is fogok térni. Van aztán a MÁV-nak a (szerintem) BKV-tól adaptált atomvillanása az úgynevezett „peronzár”. Ez ugye azt jelenti, hogy kordonnal vagyunk, mi paraszt utasok, leválasztva a szép nagy és tök drága vonatoktól. A kordonok kapuinál szép nagy láthatósági mellénybe bújtatott MÁV rabszolgák kérik, a jegyünket mielőtt felszállunk a szerelvényre. És újabban már akkor is, miután leszálltunk onnan. Na, ez utóbbi durván felháborít még akkor is, ha tényleg én vagyok a bliccelők bliccelője. Mert hiszen ez már nem a jegy meglétére és annak ellenőrzésére megy, ez már zaklatás. Pont, ahogy a BKV metróinál is, minden állomáson ott gubbaszt néhány karszalagos idióta és addig rá se engednek lépni a mozgólépcsőre, ami a hőn áhított metródig visz, míg nem villantottál jegyet. És ez minden egyes metróállomáson így van. Pont ezért mi értelme van kifelé menet is ezt ellenőrizni, ha esélyed sincs lemenni úgy, hogy azt nem ellenőrizték?!  Mégis mit képzelnek ezek, hogy 2 megálló alatt az esetlegesen megváltott jegy majd érvénytelenné válik vagy mi? Elképesztő komolyan. Jómagam mindkét „védelmi vonalat” lazán kijátszom. Sőt, néha még direkt provokálom is az ellenőröket. Miért, miért: Hát, mert rossz ember vagyok, és mert élvezem. De vissza a MÁV háza tájára! Most érkeztünk el ahhoz a rendkívüli kivételhez, amit már említettem az előbb. Néhány hete megismertem egy Tibor nevű jegyvizsgáló srácot. A megismerkedésünk pillanatában kivételesen tényleg nem volt nálam az arcképes igazolványom. Ennek ellenére Ő mégis jó fej volt. Ez borzasztó ritka az Ő szakmájában. A többségük fontoskodó, önelégült barom. Ő viszont nem! És nem azért mert nem büntetett meg a hamis igazolványom adatai alapján. Nem. Sokkal, inkább azért mert látszott rajta, hogy Ő még ember tudott maradni az egyenruha alatt. Nem nagyképűsködött, nem tette az ízetlen megjegyzéseket, nem játszotta a szigorú apucit aki, most kegyet gyakorol azzal, hogy nem büntet meg. Nem. Természetes volt, EMBERI (így, csupa nagybetűvel) és empatikus. Tetszett ez a fajta hozzám állás, ezért beszélgetést kezdeményeztem. Pár percen belül már hatalmasakat röhögtünk és ment a dinamikus eszmecsere köztünk. A marcona és szerintem rég divatjamúlt MÁV jegyvizsgálói egyenruhába zárva engedte, hogy megpillantsam az embert. Ez egy nagyon különleges és értékes pillanat. Tiborunk egyébként nagyon jó humorral van megáldva és nagyon metál dobos. A barátnője hasonló kvalitásokat tudhat magáénak. Annyi különbséggel, hogy Tiborunktól klasszisokkal dekoratívabb, nem dobol, de nagyon hisz és nagyon énekel. (Vagy nagyon hisz abban, hogy énekel? Passz.) Érdekes lehet a kapcsolatuk. Tibor napi 12 órában szlalomozgat a hülyébbnél, hülyébb utasok között, miközben a barátnője teológiát hallgat az egyetemen. Majd mindketten hazamennek és egy metál együttesben teszik a dolgukat. A vallási témát feszegető írásom datálódásakor volt szerencsém találkozni a hölggyel is, akiről határozottan állíthatom, hogy 3Dimmenzióban is igen dekoratív, nem csak az Iwiw-es képein. Tiborral a kapcsolatunk az óta is ép és folyamatosan mélyül. Most, ha jobban belegondolok, akkor hosszú évek óta Ő az első fiú haverom. Hmm…fura. Szóval, mindig, amikor egy olyan agyatlan jegyvizsgálóba botlok, mint ma délután, akkor Tibor jut eszembe és a mentalitása nyugtat le. Más különben valószínűleg át feng-shuizám az adott jegyellenőr arcát. Ma délután jöttem Debrecenből. Cegléden átszálltam egy másik járatra. A szerelvény indulása után nem sokkal csinoska szőkeség cuccolt be a mellettem párhuzamosan futó széksor épp mellém eső ülésére. Olyan 20 – 22 éves teljesen átlagos fiatal bombázó volt. Hosszú útról jöhetett, mert 2 akkora bőröndöt cipelt, mint Ő maga. Pár perc múlva hozzám fordult köszönt, majd elnézést kért a zavarásért. „-Do you speak in Englis?” Yeah, but very much a little! Sorry… mondtam tört angolsággal. Bár tanultam angolul évekig, de kizárólag önszorgalomból. (Hát igen, oroszos voltam anno…) Ez mondjuk akkor sem vigasztalt, mikor pár perccel később kiderült, hogy a lány, Sandra igazából orosz. Londonban él. Ekkortájt délután fél 5 körül volt. Azt mesélte, hogy Ő tulajdonképpen fél 12 óta jön Debrecenből. Zavartan kérdeztem vissza: Really? Igen, valóban. De, azt meg, hogy?! Nos, hát úgy, hogy mielőtt Debrecenbe felszállt volna a vonatra, akart pénzt felvenni, de a bank kártyáját elnyelte az automata. Ekkor mondta neki valaki, hogy semmi baj, mert kicsit drágábban ugyan, de lehet a vonaton is jegyet venni a jegyvizsgálóktól. Felszállt tehát a vonatra, jegy nélkül. Jött a jegyvizsgáló. Mondta, hogy mi történt vele és szeretne eljutni Ferihegyre, hogy haza tudjon jutni a géppel, amire jegyet foglaltatott. Persze, ez nem hatotta meg a jegyvizsgálót. Miért nem? Mert egy kukkot nem tudott angolul azért! DE nem csak angolul, hanem oroszul, németül és olaszul sem, amilyen nyelveken beszélt ez a szerencsétlen kis csaj. Akkor próbálkozott azzal, hogy jegyet váltson a jegyvizsgálónál. Igen ám, de forint nem volt nála csak Euró. Azt meg gondolom mindenki sejti, hogy a túliskolázott jegyvizsgáló nem fogadta el. (Na, itt már azért elég dühös voltam.) Így hát, Őt egyszerűen leszállították a vonatról. Leszállították 4, azaz NÉGY vonatról. Pontosan ugyanúgy mind a négyszer. Az eszem meg áll! És itt még nincs vége, mert igen nagy sebességgel közeledett ezen a vonaton is a jegyvizsgáló. Egy 40 – 45 éves férfi volt. Jött, mutatom az arcképes igazolványom. Nem jó, mutassam közelebbről. Na, itt már tudtam, hogy ez egy szőrszálhasogató majom. Fordul a mellettem lévő széksorban ücsörgő kimerült leányzóhoz. A lány megkérdi Tőle is, hogy beszél-e angolul, oroszul, stb – stb. Nem beszélt. A lány azért kétségbe esett próbálkozást tett aznap már ötödjére elmagyarázni egy még a saját anyanyelvét is alig beszélő nyilván több diplomás, kiváló dolgozó kitüntetésekkel megrakott jegyvizsgálónak, hogy milyen helyzetben van. Az ember türelmesen végig hallgatta, majd megszólalt: „-Aha, aha, értem. De jegye van?” Nincs jegye! –szólaltam meg mögüle. Nincs jegye, most mesélte el, hogy esélye sem volt jegyet venni. –mondtam kicsit ingerülten már. És akkor elmagyaráztam neki az egész történetet. Egy – két hümmögés, majd rám zúzta a frankót: „-Éngemet nem érdekel, jegyet kellett vóna venni. Ha nincs, jegye itt nem utazik! A következőnél leszáll!” Elegem lett. Ember! Alig 5 órája utazik egy vadidegen országban és már 4 ilyen nyilván sosem hibázó és tökéletes jegyvizsgáló már leszállította, két megállóra van Ferihegytől, ne szállítsd már le! De! Leszállítja, mert itt a vonaton akkor mindenki pénzén ez a csaj utazik, mert ha nincs jegye, akkor az Ő, meg az Ő, meg az én, meg a Te pénzeden utazik. (kezdtem nagyon ideges lenni) Basszus: Legyen már benned ennyi empátia! Csak egy eltévedt turista, nem egy notórius bliccelő, mint én! (na, ekkor azért egy pillanatra felhúzta a szemöldökét az a barom) Nem érdekli, a csaj a következő megállón leszáll! Basszus, ha ezen múlik, én kifizetem a jegyét. Nem. Ezt így kérem, nem lehet, és értsem meg. Van jegye: Nincs! Akkor utazhat: Nem! (az összeomlás szélén táncikált ez a barom az utolsó idegszálamon) Na jó: A lány fent marad! És, ha le mered szállítani, átharapom a torkodat, kis köcsög! Minden nap ezen a vonalon utazom és hidd el, hogy előbb – utóbb találkozni fogunk! Arról nem beszélve, hogy „anyám” a MÁV-nál dolgozik, és egy telefonjába kerül és a járatszám alapján, lazán megtudom, hogy ki a kurva anyád vagy! Megkereslek Te kis pöcs, és a saját kutyáimmal zabáltatlak fel! Mit képzelsz, hogy kaptál egy ilyen szar egyenruhát és akkor már mindent megtehetsz?! Az eddig a fontoskodó kiskirálynak helyeselő utasok elhallgattak. Egy pillanatra megállt a világ. De a gyerek annyira hülye volt, hogy még ekkor sem fogta fel a helyzet súlyosságát: „-Ez az én vonatom, itt én vagyok a seriff! Az van, amit én mondok!” Felálltam, majd a barom csuklója után nyúlva, egyszerűen oldalra csavartam azt, aminek következtében nem kicsit fejelte le az ajtó sarkát. Majd elengedtem. Leszállt. Elindult a vonat és vártam, hogy majd beállít a kollégájával, hoz rendőrt vagy bármi. Nem jött. Az utolsó kocsiban történt mindez Ő viszont nem volt lusta előre sétálni a legelsőig. A leányzó szemmel láthatólag megijedt. Hát, még amikor átnyújtottam a névjegyemet, amin ugyebár az egyik grafikám szerepel, ahol épp egy hentes készül levágni a kezemet. Nincs semmi baj! Ha mégis leszállítana, írj egy mailt, ha haza értél! Sok szerencsét! Jó utat! Majd leszálltam. Megérkezve, azonnal elmeséltem az esetet Tildának. Épp vendégei voltak, egy fiatal kisgyerekes pár, ezért a durvább részt inkább már nem meséltem el, nehogy a végén azt higgyék, hogy egy közveszélyes állat vagyok. (Nem is vagyok állat…) Két órával később sms érkezett. Sandra írt, már a gépről hazafelé menet. Megköszönte a segítségemet és megírta, hogy már nem szállította le senki Ferihegyig. Sőt, a megkocogtatott buksijú jegyvizsgáló segített levenni a csomagjait is. Kicsit meghatódtam bevallom. Hát, erre mondom én azt, hogy jó célt is szolgálhat az erőszak…

Hajnali fény csillagokat űz,
Kialszik a féltve őrzött tűz,

Öt nap múlva betöltöm a bűvös harmadik ikszet. Azt mondják, hogy az igazi férfikor innen veszi kezdetét. Hát, nem tudom. Sosem voltam még 30 éves. Most, ahogy a múlthéten „otthon” voltam, sok dolgot megértettem az ott maradottak viselkedése kapcsán. Az emberek egymást a pletyka által ítélik meg. Ha például valaki azt terjeszti rólam, hogy én igazából nem is heteroszexuális vagyok, akkor ezt ott senkinek eszébe sem jut megkérdőjelezni. Még az ottani volt barátnőimnek sem. El lehet képzelni, akkor, hogy milyen elven működhetnek ott a dolgok. Ezen a már említett esküvőn találkoztam néhány távoli – közeli rokonommal is. Olyanokkal, akiket legutóbb 16 – 20 éve láttam. Azóta persze felnőtté torzult mindegyikőjük. Nem, nem nőtt: Torzult! Nem elírás. Köztük az egyik például makacsul jelölt be azon a bizonyos ismerőskeresőn, miközben több barátomtól is azt hallom, hogy különböző láncleveleket küldött, amiben lerántja a leplet az oly sötét múltamról. Az idióta, annyira nem tudja, hogy mennyire is sötét az én múltam, hogy maga színez rajta a leveleiben. Gondolom az alap verziót, a puszta tényeket nem tartotta elég hatásvadásznak. Így kellett megtudnom, hogy én igazából meleg vagyok ám. És a gyásznép nem is igen értette. Hogy mit keres az oldalamon egy szőke bombázó. De már erre is sikerült magyarázatot eszkábálniuk: Alibi nő! Vele próbálom leplezni a nyilvánvaló melegségemet. Már, el is képzeltem a Kunmadarasi csujjogatót: „De szeretnék, de szeretnék, egyszer meleg lenni! De szeretnék, de szeretnék, meleg bárba menni!” Elképeszt még mindig az emberi irigység és rosszindulat mértéktelensége. Na, jó azt hiszem, inkább nem is nyitom meg ezt a történetet, most mert csak felzaklatnám vele a lelkemet és születne néhány nem épp tapintatos vers a meg nem nevezettekről. Megyek inkább megetetem a devilt bennem…