Minél tisztább igazság,

Annál többen vitatják.

Mostanában sok minden történt velem. Nem a leglátványosabb történések ezek, inkább csak amolyan mentális behatások a lelkemre. Ezek azonban olyan intenzívek, hogy már az érkezésük útjával is igen maradandó nyomokat martak belém. Elég vegyesek ezek a hatások, van köztük mindenféle. Ami, mostanában a leginkább úgymond zavar (nem ez a legmegfelelőbb kifejezés erre) az a Lívia viselkedése. Lívia egy jó fej csaj, de talán kicsit kevesebb, mint amilyen tulajdonságokkal én felruháztam. És itt kell, belássam, hogy ez nálam egy igen rendszeresen jelentkező rendszerhiba. Elég gyakran dicsérek embereket isteni magaslatokba, majd mikor kiderül, hogy az alany is csak egy teljesen átlagos hétköznapi ember, akkor általában akkorát csalódom, hogy heteken keresztül viszhangzik. Naivság? Nem hiszem. Inkább csak a mértéktelen éhségem a jó emberek iránt. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy akik lerombolják előttem az általam felépített eszményképeiket azok rossz emberek lennének. Nem. Simán csak az általuk elfoglalt helyen emiatt mély kráter marad. Néhány napja beszélgettem Líviával, akit az „átlagos” barátaimhoz képest is sokkal jobban tisztelek, mert van bennünk egy egyetemes közös: Verseket írunk. Beszélgetni kezdtünk és kérdőre vontam, hogy Ő miért nem keres soha. Ami, persze nem baj, mert én sem vagyok non-stop kíváncsi arra, hogy melyik barátom épp, hogy van, na de, hogy soha nem? Jött hát, a jól bejáratott válasz, mi szerint: Nem akar zavarni. (Hatodikos koromban használtam ilyen kifogásokat.) A végén persze kiderült, hogy Líviának „összeomlott” az élete. Elmondta, hogy épp valami dekoráció elkészítésével bízták meg a munkahelyén és most ez minden erejét elfoglalja. Tényleg, még csak a két pasijával sem tud foglalkozni tisztességesen emiatt, nemhogy az én nyavajgásaimmal, hogy ugyan miért nem keres. Kicsit belekérdeztem a borzasztóan komoly összeomlásának hátterébe. El is mondta. Ki is nevettem. Valahogy egy ilyen drámaian felvezetett eseményhez kicsit komolyabb tartalmat vártam, mint sem, hogy lampionokat kell csinálnom a nyugdíjasoknak a szociális otthonban. Itt látszik meg, hogy mennyire különbözhetnek két ember mértékrendszere. Erről az, jutott eszembe mikor szintén egy hasonlóan tisztelt barátom megkeresett, hogy elsírja a baját. Szomorú volt, megtört és meggyötört. Kérdeztem, hogy mi a baj. Ne is kérdezzem. De kérdezem, hisz azért kerestél meg. Ja, tényleg. Hát Ő most gyászol. Ne idegesíts már, ki halt meg? Egy közeli hozzátartozója. Úristen, valamelyik családtagod? Igen. Uhh, valamelyik nagyszülő? Nem. Anyud vagy apud? Nem. Na, ne, a húgod? Nem. (közben véget ért a család létszáma) Összeráncolt homlokkal ültem a székben és tűnődtem, hogy kit felejthettem ki. Szerencsére segített: Lóri, a zebrapinty! Micsoda? Egy zebrapinty elhullása készített ki ennyire?! Nem elhullott! Ez nem valami dög! Meghalt. Oké, mikor halt meg? Ma délután valamikor. Hát, ez elképesztő! És nem próbáltad meg legalább újraéleszteni vagy valami? Bele se gondoltál abba, hogy mennyit kellett nélkülöznöd, amire ezt az iszonyat nagy ritkaságot meg tudtad venni az állatkereskedésbe, ahol tényleg egyet fizet-, hetvenet vihet akcióban árulták, annyira szaporák? Netán már elfelejtetted, hogy mennyit kellett spórolnod, amire összejött az a 200 Ft.-amiből meg tudtad venni? Legalább kettővel kevesebb pohár pezsgőt tudtál inni csak a szombati discóban emiatt! Szóval, itt kezdtem el megérteni, hogy minden embernél eltérnek a traumatikus arányok. Lívia eseténél pedig sikerült végre teljesen megértenem, hogy mi is ennek a lélektana. A vége az lett, hogy jól összevesztünk. Én provokáltam. Igen, a viták első negyedében általában számomra már világos az, hogy ez mire megy ki vagy, hogy ez miként fog végződni. Néha tehát, magam provokálok egy sima nézeteltérést intenzív veszekedéssé. Azt vallom, hogy ki kell sütni mindig a kóbor energiákat. Itt is az történt, s mint egy villámhárító faltam Líviánk szitkait. Egyértelmű is volt, hogy az Ő összeomlását nem a vén nyanyák otthonának a feldíszítése okozta hanem, sokkal inkább valami olyasmi, amit kifejezni szavakban nem tudott. Nekem is vannak ilyen periódusaim. Úgy hívják: Depresszió. A tipikus: „Mindenki bekaphatja” hangulat. Én elég hajlamos vagyok ilyesmire ezért már megtanultam, hogy az ember ilyenkor egyetlen dolgot tehet: Nem megy emberek közé. Bezárkózik és vígjátékokat bámul. De nem megy emberek közé, ha nem akar mindenkivel összeveszni, akivel csak találkozik. Líviánk az eset óta (sem) keres. Szóval, vagy maga jött rá a gyógymódra, vagy valaki megsúgta neki, vagy egyszerűen még mindig meg van sértődve. Mielőbbi gyógyulást baby! Pszichológus létemre egyre kevéssé értem az embereket. Vagy mert sosem voltam a szakmámban igazán jó vagy mert az emberek annyira nagy sebességgel torzulnak a bennem kialakított képhez képest, hogy már nem tudom követni. Róbert barátom mondjuk épp az ellentét, élő bizonyítéka. Fajának utolsó dinoszauruszaként, egyszerűen nem hajlandó kihalni. Pedig neki aztán szó szerint szívügye az emberi élet magas minőségének megtartása. Kardiológus a lelkem. Amikor épp nem emberi szíveket gyógyít, akkor azokat töri össze. A volt barátnőjénél ez annyira sikerült, hogy a hölgyike szisztematikus háborút indított ellene. És nem válogat az eszközökben. Erre mondom mindig, hogy egy nő nagyon be tud kattanni, ha akarata ellenére megdugják, de igazán csak akkor, hogyha nem. Róbert barátom nem találta meg az igazit a már említett hölgyben (biztos nem volt benne próba, haha) ezért nem akarta vele folytatni a kapcsolatnak nevezett kínlódást. A hölgy viszont még nem részesült ilyen visszautasításban, azt pedig pláne nem mondta neki senki, hogy alul teljesít a szexben az elvárt szinthez képest. Így hát hősnőnk mindezeket a teljesen semleges tényeket nyílt a személye ellen irányuló támadásnak tekintett. Pedig nem azok voltak. Támadásba lendült és Róbert barátunk laptopját elárasztotta pedofil képekkel. Robi ijedten hívott fel, hogy talált a gépén egy halom ilyen fotót és nem tudja őket sem törölni, sem arra rájönni, hogy kerültek a gépére. Ez azt gondolom egy igen gerinctelen húzás volt a csajtól. (Ilyesmire még én se lennék képes…) Mit veszel el egy férfitól, ha önként semmit nem ad: A becsületét és a szakmai jó hírét. Mert, hogyan tudnád megvédeni magad, ha ilyen képeket találna a gépeden a rendőrség? Elhinnék, hogy nem vagy pedofil? És a környezeted elhinné? És, ha kiderülne, hogy mégsem vagy, akkor azt bárki is tudomásul venné rajtad kívül és a zsarukon kívül? Számukra maximum annyi változna, hogy már nem lennél gyanúsított státuszban. Az elnézéskérés, az általuk okozott kár megtérítése sosem volt az erősségük. (Az egyik barátomra egyik télen rátörték a lakását a kommandósok: Tévedésből. A rendőrséggel 8 éve pereskednek, hogy térítsék meg a tönkretett ajtó árát.) Róbert az őszintesége áldozata lett. De szerencsére időben szólt és a lavinát megállítottuk közösen. Róbert most új élmények felé indul. Mit indul, csoszog. Ő ugyanis a klasszikus férfi modellje: Nem csetel, nem MSN-ez, nem telefonálgat: Udvarol. Szeret udvarolni és igényli is az olyan partnert, akinek udvarolni kell. „Ez a Nők utolsó menedéke” szokta mondogatni. És igen, azt hiszem, van mit tanulnunk Tőle. Bár, ha a mostani célpontját tekintem, akkor fura mosolyra görbül a szám. Sok minden eszembe jut Róla, de az udvarlás valahogy nem. (Bocsi, nem tehetek róla!) Hiszen míg Robink egy letisztult, csendes, melankolikus személyiség, addig a kipécézett préda épp az ellenkezője: Vad, zabolátlanul dinamikus, érzéki. És nagyon félek, hogy az első randijuk egyikőjük számára sem úgy végződik, ahogyan szeretnék. Amolyan: „Engem már csak a szerelem hajt, azt reméltem, megdönget majd.” J

Nem túl nagy a múltad,

De az utad felén már túl vagy.

A hétvégén lakodalomban voltunk Marcsival. Mit lakodalomban, esküvőn inkább. A lakodalomra jellemző élő zenés, ihaj-csuhaj ugyanis csúnyán elmaradt. Sőt, annyira elmaradt, hogy egyenesen be sem volt tervezve. Az ifjúnak kicsi jóindulattal sem nevezhető pár, ugyanis minimalizmusra esküdött. Azt pedig, hogy mennyire nem voltak ifjúk pedig már csak az jelzi, hogy az anyakönyvvezető a hivatalos állami procedúra után Ady: Már vénülő kezemmel… című versére zendített rá. Több volt, mint bizarr. De legalább tökéletes telitalálat volt a választás, mondtam is Marcsinak. Vártam volna, hogy jön majd valami olyan impulzus ami, kicsit ünnepivé teszi ezt az egész rendezvényt, de sehol semmi. A násznép gyalog érkezett az anyakönyvvezetői hivatalhoz, az anyakönyvvezető mindent, de tényleg mindent még a „Tisztelt Egybegyűltek”-et is olvasott. Ilyen elven én is levezényelhettem volna ezt az aktust. Olvasni még én is meg tudtam tanulni meg a személyiket elkérni. A boldogító igenek után szépen mindenki elindult haza: Gyalog. Oké, a család egyetlen értelmiségijének volt kocsija és Ő annyit bevállalt, hogy szépen mindenkit haza fuvaroz csak, én voltam annyira finnyás, hogy nem voltam hajlandó beülni bárki mellé. Sétáltunk tehát. Marcsi, Én és Égazsír. A neve a súly és az ápolatlanság szorzatából adódik. A szájszag és a csonkodig rohadt fogak ugyanis itt státusz szimbólumnak számít. Megérkezve az friss pár objektumába mindenki várt 1 órányit, amíg az asztalokat megterítették, amíg a kajákat megmelegítették. (Kicsit el is tűnődtem, hogy most akkor mi egy mirelit ebédre vagyunk hivatalosak?) Ennek ellenére az ebéd kifejezetten jól sikerült! Bár, a leves kicsit íztelen volt, de az összes többi tökéletesre sikerült. Azt vettem észre mondjuk, hogy egyedüliek voltunk abban Marcsival, hogy egyedül mi adtunk nászajándékot. Sokat gondolkoztam azon, hogy mi is legyen az, hiszen két meglett emberről volt szó, mindenük megvolt. Saját készítésű ajándékot kaptak tehát. És bár nem képviselt százezres értéket, az biztos, hogy egyedi volt és sosem kaptak még ilyesmit senkitől. A másik ilyen érdekes jelenség volt az öltözet. A már említett értelmiségi családtag volt egyedül tisztességesen az alkalomhoz illően felöltözve. Többiek mintha csak épp leugrottak volna a sarki közértbe. A vőlegény fia gyakorlatilag melegítőben parádézott. Találkoztam olyan családtagokkal, akiket nem láttam 20-25 éve. Őket nem igazán zavarta. Én mélyen a szemükbe nézve kerestem bennük a felém nyitást, ők pedig tisztességesen igyekeztek átnézni rajtam. Elképesztő volt ez az egész. Bemutattam nekik a páromat, de látszott rajtuk, hogy rohadtul nem is érdekli őket. A köszönésnél következő puszi váltás meg már egyenesen az undor határát súrolta. Elég bizarr helyzet volt ott ez. Bár, ha az ara vallomására gondolok, amikor is Ő nyíltan vallotta be, hogy a vőlegénnyel csak a háza miatt veteti el magát. És itt a lényeg a mondat utolsó 3 szaván van: veteti el magát! Itt ugyanis gyakorlatilag tényleg ez történt: A mennyasszony megvette a saját pénzén a gyűrűket majd szépen ráparancsolt a (többek szerint súlyos végső stádiumos beteg) vőlegényre, hogy vegyél csak elfele! Ez a nőiesség megcsúfolása. Elképzelni nem tudnék ilyesmit, akármilyen halálos beteg is lennék. Sőt, a szégyenbe előbb halnék bele valószínűleg. Kora délután befutott a nagyim is a párjával. Potyogtak a könnyei úgy kért bocsánatot a legutóbbi találkozásunkkor tanúsított magatartása miatt. Persze megtörtem, persze megbocsátottam. Azt mondjuk már régen, de kimondva most történt. Elképesztő, hogy mennyire képes alázatot gyakorolni egy majd 90 éves asszony. A legtöbb korabeli már felhúzná az orrát és még Ő érezné magát megsértve. Összességében mi, Marcsival nagyon jól éreztük magunkat. Még akkor is, ha több komoly kívánnivalót is hagyott maga után ez a kis esküvőcske. Viszont sokat láttam és sok tanulságot szereztem a megélt élményeim által…