Félkész vagyok, durva és nyers,

Pont, mint, minden LAKAT vers.

A tegnapi napom nagyon karakteresre sikerült Gyakorlatilag mindenkivel összevesztem, aki hozzám szólt. Vannak néha ilyen periódusaim. Ha most nagyon babonás lennék, akkor valószínűleg arra hivatkoznék, hogy ez a miatt történt, mert nem volt nálam, a nyakamban lógó örvény talizmánom ami, megvéd a rossz szellemektől. Pedig tényleg nem volt nálam. Nem tudom van-e összefüggés, de ezt is majd biztos jól megmondják az engem körülvevő nálam sokkal okosabbak. Évek óta (egész pontosan 2002-10-07 14:28:15 óta) fent vagyok egy bulinet nevű társasági oldalon. Annak idején még a nagyon hangzatos A bujaság istene néven regisztráltam. Igen, már akkor is pontosan tisztában voltam a külsőm visszataszítóságával, ezért ilyen baromira hatásvadász neveket választva próbáltam a lapomra csalogatni a többi felhasználót. Alig 7 éve fent vagyok tehát. Egy teljesen egyszerű kis oldal egyébként. Nincs túl kombinálva. Volt, hogy nem léptem be 2 évig se. A lapom és a jelszavam ettől függetlenül aktív maradt. Nem törölgetnek le 3 hónapnyi inaktivitás után, mint a többi társkereső oldalakon. Na, szóval heti egyszer felmegyek oda és megnézem, hogy kik jól nem írtak levelet nekem. Tegnap is ez történt és meglepő módon várt rám 7 megválaszolatlan levél. Egyetlen volt közöttük ami, igazán kicsapta nálam a biztosítékot. Egy önmagát borzasztóan sokatmondó „aMeskete” néven emlegető idióta a következő sorokkal kedveskedett az alapból is elég meggyötört agyamnak: „Üdv,a gondolataid tetszenek,a neved már kevésbé,ill.egyáltalan nem...Nincs kulon bujaság,stb "istenek",1 Isten van,a Teremtőnk,ennyi.
Ezért ilyen haragkeltő nevet ne adj magadnak,jópofinak sem mondhatnam...pá-szép napot” Hosszú perceken át csak bámultam a monitort és abban bíztam, hogy tuti most ez csak egy álom és nem tényleg belefutottam egy ilyen önkényes hittérítőre. Picit le kellett nyugodnom, miután visszaírtam néhány sort ennek a teológia professzornak, hogy egyrészt nem kértem az elemzését másrészt, örülnék, ha úgy hinne abban a nyilvánvalóan hamis képben, hogy ezzel ne traktáljon engem. Nem tetszett neki, úgyhogy jött is azonnal a válaszlevél, amiben végre első kézből tudhattam meg mennyire tudatlan is, vagyok én tulajdonképpen és, hogy minden bűn, amit mi gyarló emberek elkövetünk az a saját hibánkból, fakad, hiszen mindenki mindenhatója borzasztóan nagy kegyet gyakorlott azzal, hogy nekünk, gyarló embereknek szabad akaratot ajándékozott. És igen, ez a két szó volt, ami tökéletes olaj volt a tűzre: Szabad akarat. A történet teljességéhez hozzá tartozik, hogy 2-3 nappal előtte Mariann nagymamájával is volt egy kisebb csatám a témában. Fanatikus hívő az öreglány. Mindent és mindenkit a vallásból eredeztet. Ez ugye, a maga nemében még nem is lenne baj, csak durva porszemként megjelentem a gépezetben én. Én, aki nem vallásos, aki nem hisz, aki nem tisztel, és akinek még pimasz és provokatív kérdései is mernek lenni. Minden adott tehát ahhoz, hogy bármilyen hitközösség közellenségévé válhassak. Akárhány ilyen vallási fanatikusba futottam bele eddig, a teljesen kellemesnek induló eszmecserénk rendkívül hamar torzult intenzív vitává a nézetkülönbségeink miatt. Azt vettem ugyanis, hogy a vallásos emberek vakok. Vakok és elvakultak. Más elképzelhető magyarázatot legalábbis eddig nem találtam arra a jelenségre, hogy kerülgetik a racionálisan logikus válaszokat az olyan nyilván borzasztóan provokatív és tudatlan kérdéseimre például, hogy ha a mindenki közös toteme, tényleg a mindenható aki, mindenen felül van, aki mindent lát, mindent hal, mindent tud, akkor miért ad szabad akaratot egy olyan önmagára veszélyes fajnak, mint az ember? Ha annyira mindent tud, akkor erre a kicsit sem okos lépésére, mi a magyarázat? Miért nézi tétlenül, hogy mi itt a pénzért a mocsokba tapossuk egymást? Miért hagyja, hogy az emberek válogatott hazugságokkal altassák el egymást, gyanúját arról, hogy vajon ez jó-e? És, hogy a szabad akarat nem csak egy az emberek által kitalált, illúzió-e amivel a magamfajta hitetlen kutyák „vádjait” próbálják kioltani? Bármit teszel, az azért van, mert Isten annyira kegyes, hogy szabad akarattal ajándékozott meg? Ahan, király: És ki kérte, hogy szabad akaratot adjon, ha egyértelműen alkalmatlan vagyok egy ilyen hatalom kiérdemlésére? És, ha már ennyire kegyes volt hozzánk és kiadta a kezéből az irányításunkat, akkor az Ő szerepe mi is tulajdonképpen? Egy jelenség, amit a sok hülye imádhat, amihez fohászkodhat, aminek templomokat emelhet, amire pénzt költhet? Mi a létezésének az értelme? Véleményem szerint semmi. Nem létezik valójában ilyen személy. A lelkünk illúziója csupán. Egy menedék, ahova az ember elmenekülhet, a körülötte lévő borzalmak elől. A lelkek mentsvára nem több. Csak sajnos sokan ezt annyira komolyan veszik, annyira komolyan hiszik, hogy emberi alakkal azonosítják. És amikor olyat kérdezek, hogy mi van, ha Isten nem is férfi hanem, Nő akkor, néznek rám bután, és azt hiszik, nekem ment el az eszem. Azzal sem tudnak mit kezdeni, ha azt kérdezem, hogy mi van, ha Isten fekete? Miért lenne fekete? –kérdik ekkor. Miért lenne fehér? – kérdem erre. Válasz nincs. Ahogyan arra sem, hogy Isten vajon vallásos-e, hisz-e bármiben, van-e Neki is egy titkos vallási tanítója és ismeri-e a Jehova tanúit? Istennek vannak-e szülei? És akkor Ők kiknek az istenei? Minden népcsoport istene különbözőképpen néz ki? És vajon hány éves az Úr? Neki is vannak szülinapi bulijai és szokott-e zenét hallgatni? Boney M.-et hallgat vagy Fekete Pákót? Hol van a mennyország pontosan? És lányok vannak ott? Szóval, ilyen és ennél komolyabb kérdések várják bennem a válaszokat. Gondolom még jó sokáig, mert egy annyira határozottan az életben jelen lévő jelenségből, mint ez az Istenológia természetesen, nem elégszem meg feltételes módban adott gyengécske válaszszerűségekkel. Egyébként általában kétféle reakciók érkeznek az ilyen kérdéseimre. A hitben elmélyült, a bibliai passzusok által betört emberek általában megpróbálnak nyugodtan értelmes válaszokat adni. Őket szeretem. Még akkor is, ha a válaszukban nincs értelmi tartalom, ami azonnal ki is derül, ha kicsit belekérdezek abba, amit válaszoltak. Arra már nem tudnak válaszolni rendszerint. A másik csapat azokból áll, akiket én szabadnapos hívőknek nevezek. Ők azok, akik életét nem szőtte (még) át teljesen a vallás, nincs kiforrott hitrendszerük és a vallást is, csak akkor gyakorolják, ha épp szóba kerül valamilyen témában. Legtöbb esetben Ők, akik a legmarkánsabban foglalnak állást egy-egy vallással kapcsolatos kérdésben. Ebből is látszik, hogy a klasszikus értelemben vett valláshoz semmi közük. Létezik ugyanis egy úgynevezett összetartozási magatartás, ami az azonos érdeklődésű, azonos érdekű emberek között alakul ki. Na, ez belőlük tökéletesen hiányzik. Nem meggyőződésből hisznek: Divatból. A kínos kérdések közüli menekülésben sok mindent bevetnek egyébként a vallási fanatikusok. Az egyik kedvencem az, hogy: „Ezt Te nem értheted, mert Te az ördög szolgája vagy és elvakítja a szemed!” Hát, igen. Mindig is sejtettem, hogy bennem van albérletben a Devil… :)

Semmim nincs csak a nyakamban a láncom,

Nem is vagyok több mint, aminek látszom.

Néha elgondolkozom azon, hogy komolyan ennyi hülye van körülöttem, vagy komolyan én vagyok ennyire hülye ezekhez? Egyszer láttam egy nagyon érdekes reklámot. A katolikus egyházat népszerűsítették benne. Gyönyörű kéken csillanó hullámok, majd hirtelen egy nagy tömeget mutató kép robbant be, és dinamikusan előtűnt egy kétsoros szöveg: „Higgy Istenben! Ötmilliárd ember nem tévedhet!” Az mondjuk, nem tudom hány embernek tűnt fel, hogy a háttérben mutatott embertömeg épp valami tüntetésen van, és rendőröket vernek a saját gumibotjukkal. Persze szépen kilassítva, elhomályosított effektettel, melankolikus zongora akkordok aláfestésében. Valószínűleg nem szándékosan került bele ez a képsor a reklámba, de érdekes hatást adott az üzenetnek az, biztos. Szóval, néha a helyemen tűnődöm a körülöttem lévő világban. Illetve azon, hogy van-e egyáltalán helyem? Tényleg semmi sincs, a nyakláncom meg a lelkemen kívül. Vajon van-e hát ezek fényében bármiről is véleményt mondani, bármiről állás foglalni? Van-e létjogosultsága annak, hogy élek? Senkinek nincs haszna belőle. Senkinek nincs haszna belőlem. A mai világunk, pedig olyan, hogy a boldogságot a pénz jelenti. Nem az érzések, nem a leírt sorok. Bár sokáig ringattam magam ebben a butaságban, de be kell, lássam, hogy nincs értelme. Abban a világban, amiben élni vagyok kénytelen nem túl nagy dicsősség az életben maradás. De még csak a halál sem. Néha, mikor egy-egy szélsőségesebb depresszióba sodródom, azon gondolkozom, hogy a közelgő halálom ténye vajon változtat-e rajtam bármit is. Megtöri-e a lendületet, megfontoltabbá tesz-e, igyekszem-e jobb döntéseket hozni, jobban átgondolt lépéseket tenni-e így, hogy számszerűsíthetőé vált az elmúlásom. A válaszom nem. Ugyanolyan vagyok, és a változás halvány jelét sem vélem felfedezni magamban. A törekvésem a jobbá válásomra nem a halálom közeledte miatt van. Egyszerűen csak javítgatom a hibáimat. Néha még azokat is, amiket szándékosan követtem el. Sajnos azt tapasztaltam az eddig megélt életem alapján, hogy bizonyos embereket meg kell bántanom ahhoz, hogy az általam várt reakciót vagy eredményt kaphassam. Ezeket nevezem szándékosan elkövetett hibáknak. Bár, nem is igazán hibák ezek. Vannak emberek, akiket nemes egyszerűséggel néha el kell tiporni ahhoz, hogy félretéve a lustaságukat, kibújjanak anyuciék védelmi kapszulájából és elkezdjenek végre tenni önmagukért is. De ilyenkor szintén felötlik bennem a gondolat, hogy van-e jogom ehhez? Van-e jogom önkényesen javítgatni anyuci nevelésének elmaradásának következményeit? Egyértelműen nincs. Viszont adódhatnak helyzetek, amikor egyszerűen nincs más választásom, mert bizonyos szituációkban bizony még az ilyeneken is múlhatnak nagy dolgok. Pár napja érdekes jelenség robbantott rést az életemen. Akkora dózisban értek a különböző impulzusok az élet legkülönfélébb területéről, hogy az ihlet, mi ezen impulzusok közös gyermeke, egyszerre 4 verset is elindított bennem. El is kezdtem írni mind a 4 verset: egyszerre. Érdekes élmény volt. Meg az is, ahogy megtorpant a folyamat. Teljesen váratlanul és hirtelen elfogyott az ihlet. Én meg ott maradtam 4 félig megírt, versel. Nagyon dühös voltam és haragudtam magamra. Erre pont a legjobbkor jött Marcsim és a legromantikusabb ömlengésünk közepén írta, hogy Ő legszívesebben mindig velem lenni. Király! Én is mindig vele lennék? Nem. Neeem???! Nem. Mi van, már nem szeretem vagy mi? Nem, ennek semmi köze a szeretethez. Akkor? Egyszerű: Verseket írok. Nekem ilyenkor egyedül kell lennem. Egyedül. A saját kis intim közegemben ami, egy teljesen más atmoszféra, mint, ami egyébként körülölel. Ilyenkor a világokat a lelkem hatalmas vas ajtói mögött hagyom. Szükségem van ezekre a kicsit intim, sajátos hangulatú magányokra, hogy tudjam kicsit ápolni a lelkemet. Ő persze nem értette. Megbántva érezte magát, mert én nem akarok állandóan Vele lenni. Köszönt, kilépett. Azóta nem láttam. Pedig a Hozzá írt szerelmes versek is ilyen közegben, ilyen körülmények között születtek. Oké, mondjuk, nem várhatom el, hogy kíváncsi legyen a hozzá írt verseim megszületésének körülményeire, de azt gondolom, hogy az, hogy nem kíváncsi rá és az, hogy nem hajlandó megérteni az, két teljesen különböző dolog. Ilyenkor szoktam Őt is szándékosan megbántani a következő találkozáskor, hogy okot adhassak a jó előre megelőlegezett hisztijére. És ez kivétel nélkül mindig így is történik, ha csak, nem egyből azzal kezdi, hogy ne haragudj, hülye voltam. És bizarr módon, ez egyre gyakrabban kezdődik így. Mi van az emberekkel, hogy egyre kevesebben akarnak utálni…?