Beletörődünk néha, hogy nem az igazság nyer,

S én az arcokat nézem, hogy különbözni melyik mer.

Megállt az élet néhány napja. Nem egy szívdobbanásnyi időre: Napokra. Néhány nappal ez előtt társadalmunk média cenzora az ORTT egyszerűen megvonta a sugárzási jogait az ország két legnagyobb kereskedelmi rádiójától. Hatalmukban állt, megtették. A döntésük következményével persze valószínűleg egyetlen döntéshozó sem számolt. A halálsorra küldött rádiók hallgatói kollektív felháborodásban morajlottak fel. November18.-áig még mindkét rádió létezhet, sugározhat, szórakoztathat. De mi lesz utána? Mi lesz utána velük? Mi lesz utána velünk? Senkit sem érdekel. Rajtunk kívül. Azokat legalábbis biztosan nem, akik-e kicsit sem értelmes döntést meghozták. Hiszen ez a döntés ellenünk szól, s nem valami demagóg és káros korszak kigyomlálása érdekében. Jómagam a Sláger Rádióval szimpatizálok. Érdekes és igen sajátos a kapcsolatom az adóval. Annak idején, amikor még nem létezett Sláger Rádió és Bochkor Gabi a Danubius Rádióban zúdította a Capuccinóját minden korán kelő nyakába, még nagyon éretlen voltam. Gyermeteg naivsággal hittem, hogy amit Ő és a csapata csinál, az nem munka. Ki ne tudna hajnalba felkelni, bekocsikázni egy full komfortos stúdióba és az útközben összeeszkábált poénjaival napi 4 órányi „munkával” világszínvonalú fizetésre szert tenni? Aztán megkaptam életem első korán kelős munkámat és már a 4. nap a hátam mögé kívántam a reggel 6 órát. A kutyának se volt kedve hajnalba poénosnak meg viccesnek lenni arám bámuló vevőkkel. Ekkor kezdtem komolyabban oda figyelni a Bochkor Gábor Team-re. Aztán jött egy számomra addig sosem látott színvonalúsággal megáldott TV műsor, a Traffic Jam, ahol hősünk nem a jól megszokott élére vasalt öltönyben vezetett műsort, mint az összes addigi műsorvezető hanem, bőrdzsekiben. Ez a műsor egyértelműen stílust teremtett. A dzsekiben parádézó fickó pedig a borzalmas frizurájával ellentétben, értelmes volt, intelligens és olyan jól kérdezte még a legsztárabb sztrárokat is, hogy csak lestem bambán. Lenyűgözött a profizmus, ami áradt belőle. A stílusa, a magabiztossága, a habitusa. Kezdtem oda figyelni rá a szakmai példaképemnek választott média rockerre. Aztán jött a törés, és otthagyták a Danubius Rádiót. Mélységesen felháborított ez engem. A tök jó modern zenék közül, hogy mehetnek halál régi, ócska nóták közé? Nem értettem s ennek következményeként éveken keresztül önkényes nem hallgatásba is burkolóztam. Akkor kezdtem csak feleszmélni, mikor tudatosult bennem, hogy bármikor keveredek az akkor még általam nagyon görcsösen utálni próbált Sláger Rádióra egyszerűen ott ragadtam. Volt valami kimondatlan és megfoghatatlan varázsa annak, ahogy ott a műsorvezetők bántak a hallgatókkal, ahogy beszéltek velük, róluk. Ezzel párhuzamosan észre vettem, hogy a Danubiuson nyüzsögnek a 3-6 perces reklámblokkok amiket, ha meg is szakítanak néha zenékkel, akkor azok unásig ismételt dalocskák csupán. Elértem azt a szintet, mikor már csak a Jáksó-t hallgattam. Az is egészen addig tartott, míg egy nyereményjáték nyerteseként be nem mehettem egy adásnyira Lacihoz, és nem tudatosította bennem, hogy a kedvenc műsorom gyakorlatilag csak egy fél playback tákolmány. Az egész felvételről ment, míg Ő közben aludt. Esetleg néha bemondta a pontos időt, hogy a hallgatók azt higgyék, azért kőkeményen dolgozik ám. A kiábrándulás akkora volt, hogy a Sláger Rádióig taszított. Nagyon hamar kiderült, hogy mekkora szerencsém volt, hogy így jártam. A Danubius azóta már több tucat reggeli műsor projekten túl van, de még csak megközelíteni sem voltak képesek a Sláger Rádió Bumeráng című reggeli attrakcióját. Kicsit olyan ez, ahogy a TV2 görcsösen próbálja legyőzni kicsit sem etikus eszközökkel az RTL klub délutáni műsorsávja egyeduralkodóját, a Mónika Show-t. Ők is megpróbáltak már tényleg mindent, volt ott Jakupcsek, Barbara, Szulák, Claudia Show és szépen sorban meg is bukott mindegyik. Kb. ezt a játékot, játssza a Danubius is a Bumeránggal szemben. Fel sem fogják az esélytelenségüket. És ahelyett, hogy egy másik területen, egy másik műsorsávban próbálnának jobbak lenni, itt görcsölnek valami olyannal szemben, ahol 12 éve esélytelenek. Nevetséges. Azóta vagyok tehát, rendszeres Sláger Rádió hallgató, amióta létezik a Sláger Rádió. De, ha a Bochkor – Boros létezése óta számoljuk a jelenséggel történő szimpatizálást, akkor annak már természetesen több mint, 20 éve. És, hogy mi tart ennyi ideje, ezeknél a „bolondoknál”? Hát, erre nem könnyű válaszolni. De megpróbálom…

Kezünkből az esély néha kihullik,

De a szeretet bennünk sohasem múlik.

Aznap reggel, mikor ez a borzasztóan intelligens döntés megszületett, nagyon korán keltem. Nem kifejezetten a Bumeráng miatt, inkább a bennem tomboló 40 fokos láz miatt. Bekapcsolva a rádiót sétáltam a kórházba, hogy később össze eshessek majd az utca kellős közepén, és azért mégse a saját lábamon kelljen besétálnom abba az egészségügyi intézetbe, ahol majd jól nem tudják megmondani, hogy mi a bajom. Emlékszem, hogy az adásba kapcsolódás utáni másodpercekben éreztem, hogy valami nincs rendben. Nem voltak harsány röhögések, nem voltak pajzán poénok, a feszültséget a saját csuklómban is éreztem. Néhány pillanat múlva aztán világossá vált számomra, hogy mi történt. Az első reakcióm kissé szkeptikus volt. Azt gondoltam, hogy nem tudom, mit hisztiznek: Magyarországon pont annyi munkanélküli van, mint amennyin hallgatják őket, kicsit nem árt, ha ők is átérzik legalább a munkanélküliség meg a kilátástalanság helyzetét. Amúgy meg nem nagyon értettem, hogy mit kellett hetekkel előtte elindítaniuk egy szimpátia kampányt? Mégis mit hittek, hogy majd pár betelefonáló, E-mail, meg sms, majd jól meglágyítja az ORTTS-ek szívét? Röhej! Aztán, alig, hogy ez a jókora adag baromság végigfolyt az agyamon és tudatosult bennem, hogy valójában milyen ökörségek is jutottak eszembe, gyorsan igyekeztem is tisztára marni a tudatom még épp részét. Arra jöttem rá, hogy a Sláger Rádió valójában, nem is egy rádió. Sokkal inkább ez társadalmi közösség, ahol a felek faji, nemi, etnikai és politikai hovatartozástól függetlenül elfogadják és szeretik egymást. Ezek vagyunk mi, hallgatók és ezek azok is, akiket hallgatunk. Boros Lajosék kialakítottak maguk körül a saját mentalitásuk által egy olyan közeget, ahol az ember akkor is jól és akkor is embernek érzi magát, ha ezt az állam és a körénk kényszeríttet társadalom ezt akadályozni, próbálja. Ez a jelenség, pedig a maga megmagyarázhatatlanságával együtt annyira határozottan van jelen a kultúránkban, hogy elvitathatatlanul jobbá képes tenni, minket, gyarló embereket. Ez már nem egy rádióadó, ez már nem egy reggeli műsor, már nem csak pár mikrofonba karattyoló ember: Életstílus! Nem csak, mert gondolatokat közvetít, gondolatokat formál hanem, azért is, mert bátran vállalja fel önmagát, az összes elkövetett hibájával együtt. Bochkornak a fanyar és sajátos humora, Borosnak az ön önmaga letisztultsága, míg Vogának az éleslátása az ami, egy egész egységgé teszi az általuk képviselt közeget. Ez a közeg, pedig 3 millió ember életébe épült bele a lehető leghatározottabban. Ismertem egyszer egy lányt aki, önmagát csak nemes egyszerűséggel McDidi-nek nevezte, aki 3 napon át szexelt az egyik haverommal csak, mert Ő beadta neki, hogy a Gábor legjobb barátja. Közben gyakorlatilag az összes bulvár sajtó azzal volt tele, hogy végre egy pár lett Andi és Gábor. Betegesen hitt abban, hogy van esélye még ilyenkor is a Gábornál. Ennyit tehát, hogy milyen hatása van az ország legnépszerűbb rádiósainak, pusztán az éteren át. És most pár szót a jövőbeli dolgokról. Mivel a Sláger Rádió hallgatói társadalma számára az adó már jóval több, mint egy puszta rádió (inkább családtag) így az esetleges majdani elvesztése is jóval súlyosabb sebeket mar beléjük, mint mondjuk egy kedvenc plüss mackó elhagyása. Ennek értelmében, pedig a kialakult gyász effektus öngeneráló folyamat. Minél többen szerették, minél többen emlékeztetik egymást a November 18.-kor bekövetkezendő kényszerhallgatásra, a seb annál mélyebb, annál fájdalmasabbá válik. Prométheusz szindróma. Ma kaptam 7 levelet különböző Sláger meg Danubius rádió szimpatizánsoktól, hogy csatlakozzak a tiltakozói listájukhoz, vegyek tőlük különböző színű szalagokat, menjek el virrasztásra (virrasztásra!!!) stb-stb. Bunkó módon mindet visszautasítottam és küldtem mindegyik számára egy levelet, amiben felhívtam a figyelmüket arra, hogy oké, hogy sajnálják a még gyakorlatilag el sem veszített kedvencüket, de azért a gyásznak is van egy bizonyos határa. Gyásznak? Úristen, miket mondok! Azt gondolom egyébként, hogy mára már durván túl van lihegve ez az ügy. A Bumeráng stábja az ország (hanem, a világ) legjobb rádiós szakembereiből áll. Kis logikával kikövetkeztethető, hogy nem fognak elveszni a süllyesztőben. Vannak ugyanis magától értetődő dolgok. És ez például az, hogy egy Boros – Bochkor – Voga szentháromság nem tűnhet el a nagy semmiben. Maximum a hírolvasó és az asszisztens lányok pályázhatnak a médiában való kámforrá válásra. Erre viszont azért nincs esélyük, mert a fiúk egyértelműen nem hagynák ezt: Nagyon helyesen! A Bumeráng stáb velük együtt Bumeráng, velük együtt teljes egész. Ettől függetlenül, természetesen engem is mélységesen felháborít a döntés és a döntés motivációja, amit meghoztak ellenük, ellenünk. Ami pedig minket, hallgatókat illeti a tömegpszichózis elvének mentén természetesen háborút robbantunk majd a kialakult helyzet felelősei életében. Még ugyanis az igazságtalanságok elviselésének is van egy határa…

Ma délután mellesleg azon gondolkoztam, hogy mindjárt meghalok és még nem is írtam verset erről a sikercsapatról. Úgyhogy, most kíméletlenül rátok zúzom a legfrissebb zöngeményemet. Véleményezze, aki meri…

VITATHATATLANUL

Elindult a rímlavina figyelj, hát jól,

Hisz-e kis zöngemény a Bumerángról szól.

Úgy érzem megértetek pár méltató szóra,

Itt van hát, az idő, hogy vers szülessen róla.

Sokat köszönhetek ennek, a pár arcnak,

Nem jósolok jókat ellenük-e harcnak.

Mert bár egyenlőre, még homályos a kép,

De kitisztul menten, ha fellázad a nép.

Itt van hát, a srác, aki a humorával ápol,

A mosolyog császára Ő a Bochkor Gábor.

Az Ő hangjára ébredünk millióan reggel,

Engem is rajongóvá tett a Traffic Jam-mel.

S bár, az egójával sokunknak meggyűlt a baja,

Mégis neki volt máig a legtöbb tuti csaja.

Őrizzük hát Őt, mint nemzeti kincset,

Országalmát neki és kerékbilincset!

És itt van köztünk egy bölcs tutajos,

A legkirályabb Lali ki a Boros Lajos!

Akit, nem is tudnék elnevezni másként,

Hisz 20 éve tart ki őszinte társként.

Aki igazat mondott, aki sohasem vetített,

És önzetlen volt, mikor senki sem segített.

Egy igazgyöngy a sárban, kinek a tisztelet kijár,

A legnagyobb arc Te vagy nekem Lali király!

De ideje hogy másról is írjak mármost,

Ezrek mentora Ő a Voga János.

Kinek a humora ösvényt taposott a ködben,

Mosolyog még úgyis, hogy közel jár az ötven.

Kívánjuk, hogy fülünkbe ismét testet ölts,

És maradj mindig ilyen kiforrottan bölcs.

Vikiről meg annyit, hogy ne féltsd a kislányt,

Az enyém lesz nyugi, rajta van a listán.

A végére sem kisebb személyeket hagyok,

A hangjukkal izgató éterközi csajok.

Erről még sohasem születhetett vita,

Ütős kis buxa a Baji Anita.

Sugárzó szépség, mint Tekkenből a Nina,

Csilingelő hangú Gombos Edina.

Félve pillantok bele smaragd szemébe,

Millióan lennénk az Albertó helyébe.

Hát ők a mi, csapatunk, akik vigyáznak ránk,

Belőlük született meg a Bumeráng.

Amit eltiporni készül, most a politika,

De felébredt a nép, mint dühöngő bika.

S már dübörög a föld, és szikrát szór a szem,

Én nem éreztem ilyet még tényleg sohasem.

Elveszik a lelkem kenyerét előlem,

Hidegen tépik a szívem ki belőlem.

Nem érdekelve, mit érzek belül,

Hiszik, hogy mi fáj, majd idővel elül.

De miért pont ránk fenik a foguk,

Hisz mindenki tudja, hogy nincs ehhez joguk.

Bármi is lesz majd, én hiszek abban,

Magukra ismernek ezen szavakban.

S belátják talán, hogy hiba volt ezt tenni,

Bumerángos srácok: Nem hagyunk elveszni!

-lakat-