Halálon vett életem,

Egyetlen lapra felteszem!

Régóta nem írtam már. Pontosabban írtam, csak verseket. Az mondjuk más lapra tartozik, hogy saját megítélésem szerint (értsd: számomra) a vers sokkal értékesebb, mint pár egymás mellé dobált gondolat írott mása. Sok mindent történt velem az elmúlt napok alatt. Rengeteget gondolkoztam például. Már amennyire ez történésként fogadható el, ugye. Azon gondolkoztam, hogy vajon mikor érik meg az ember arra, hogy elfogadja saját pillanatnyiságának tényét. A tényt: Meghal. Jómagam elég sokszor voltam már a halál közelében. Sőt, nem csak a közelében, négyszer újra is lettem már élesztve különböző okok miatt. Sokan kérdezték, hogy mi van a másik oldalon. Nos, a négy alkalomból háromszor abszolút nem emlékszem semmire. Valószínűleg, azért mert annyira rövid ideig voltam a klinikai halál állapotában, hogy esélyem se volt a sokak által vizualizált nagy fényes kapu közelébe kerülnöm az előttem toporgó tömeg miatt. Egy alkalommal viszont tapasztaltam valamit tényleg. Volt nagy vakító fehérség, majd a távolban gomolygó füstszerű izében kis görbe hátú mamóka tűnt fel. Majd elrikkantotta magát: Jegyeket, bérleteket! És ez nem vicc. Szóval, ezért mondom mindig, hogy nem az a lényeg, hogy van-e Mennyország hanem, hogy vettél-e jegyet, mert ellenőrök azok tutira vannak ott is. A morbid viccelődésem okát, az apropó adja, mi szerint néhány napnyi kényszerpihenőt kellett eltöltenem az egyik Debreceni kórház falainak vendégszeretetét élvezve. Azért csak a falai vendégszeretetét, mert azokon kívül és a velem foglalkozó doktornőn és a főnővéren kívül ott túl sok klasszikus értelemben véve vett emberi lény nem igazán van. (erről bővebben az írásom második felében) A kórházba kerüléseim általában mindig valami súlyosabb negatív behatáshoz köthetők az egészségemben. Legutóbb alig 4 liternyi víztől szabadítottak meg a SOTE egyik klinikáján, amikor tüdő és mellhártyagyulladást egyszerre sikerült beszereznem. Természetesen kórházba már csak akkor kerültem, amikor minden tisztességes ember meghalt volna. Az alig 8 hónapnyi kirándulásom a magyar egészségügyben igen komoly tanulságot vont magával. Elhatároztam ugyanis, hogy én ezeknek az életbe nem leszek többé beteg! Inkább mindig tisztességesen felöltözök, még ha ez ugye nem is túl trendi. Minden ment is a maga útján egészen a múlthét Csütörtökig, amikor is, sikerült alaposan megfáznom nekem is. Nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Lázam nem volt, csak ipari mennyiségben használtam a papír zsebkendőt. A hétvége közeledtével bejött a képbe a váratlan családi program. Miután ott tisztességesen a tökéletes összeomlás közelébe taszított a kedves família, úgy döntöttem, hogy megérdemlek némi regenerálódást a páromnál Debrecenben. Menti is minden a maga kerékvágásában, útközben megint sikeresen összehaverkodtam a jegyvizsgálókkal. Volt névjegy, meg Msn cím csere, hatalmas röhögések, a végén baráti ölelés meg minden, ami egy-egy bliccelésem végterméke. Mariannt régen láttam, már nagyon hiányzott. Kivételesen úgy viselkedett, mint aki tényleg szeret. Úgy várt, mintha tényleg hiányoztam volna. Nagyon meglepett, ahogy oda szaladt hozzám, megölelt és hosszú másodpercig csak szorított magához. Különös érzés volt. Mintha egy romantikus drága utolsó jelenetét éltem volna át. Talán mióta ismerem nem volt ilyen. Jól esett, meghatott. Persze, pár pillanat múlva majd biztos megint felhív dühösen és elküld az anyámba, mert csúnyaságokat mertem írni Róla. Nem baj, a szerelem velejárója ez is. A délután hamar estébe torkolt. Már oda úgy érkeztem, hogy komoly fejgörcsöm volt. Estére ez lázzal párosult. Másnap reggelre olyan lázas voltam, hogy a pizsamámból csavarni lehetett az izzadtságot. Lakat ennek ellenére kemény maradt és nem ment orvoshoz. Ittam helyette teát, tömtem magamba a Negrot zacskószámra. S bár nyelni épp addig tudtam, míg a cukornak tartott a hatása a lázam és a fejfájásom makacsul szinten tartotta magát. Másnap korán kezdődőt a reggel. Hajnali 5-kor írtam két levelet a városi kórháznak, hogy bár a TB kártyám nincs nálam, de komoly orvosi segítségre lenne szükségem. Hajnali 5-től délelőtt 9-ig vártam a választ. Semmi. Talán betudható az Október 23.-ai ünnepnek, talán csak a kutyát sem érdekelték az akkor érkező levelek, nem tudom. Fél 9 körül felébredt Marcsi, elkezdhettem hát készülődni. Nem akartam felébreszteni az öltözésemmel keltett zajokkal. Előtte mielőtt megjelentem a kórházban, még elértem őket telefonon. Megkérdeztem a vonal másik végén lévő nővért, hogy vajon TB kártya hiányában is kapok-e ellátást. Kicsit tétovázott, majd rákérdezett a tünetekre. Felsoroltam. „-Ne foglalkozzon semmivel, azonnal jöjjön be hozzánk! Tud járni, vagy küldjek kocsit?!” Tudtam járni, elindultam hát. Három megálló előre, négy a másikkal! –motyogtam magamban útközben, miközben már annyira görcsölt az alhasam egy ponton, hogy felegyenesedni nem is tudtam. Nagy nehezen elértem a Klinika elé. Az ajtók szétnyíltak, leszálltam. Tisztán éreztem, hogy valami nincs rendben. Alig ment el a villamos, amiről leszálltam, elindultam az utca túloldalán lévő kórház épülete felé. Azt hiszem, hogy úgy a 4.-5. lépés körül éreztem fura lüktetést a bokámnál. Nagyon határozottan indult felfelé a térdem irányában. Nem igazán tudtam mi ez és nem is igen akartam foglalkozni vele. A cél ott volt a túloldalon! A következő lépés már nem sikerült. Úgy estem össze, mint valami kezdő BMX-es. Szerencsémre egy idős nénin végig nézte a produkciómat és betámogatott a sürgősségi osztály várótermébe. Majd eltűnt. Hosszú és kínokkal teli várakozás vette kezdetét. Olyan 40 perc múlva kerültem sorra. Gyakorlatilag bebukdácsoltam a rendelőbe. Bent két középkorú hölgy. Az idősebb ügyet sem vet rám, csak némán firkál maga előtt egy újságpapírt. Kiderült: Ő az orvos. Az egyre kínosabbá váló 10-15 másodpercnyi csönd után, flegmapillantást vetett rám: „-Magának meg mi a baja?” Bemutatkoztam (rossz szokás) és mondtam: A tünetek alapján, azt hiszem leállt a vesém. Kis hümmögés, majd feláll és kéri, hogy vetkőzzek le derékig. Megteszem. Le kell feküdnöm egy ágyra, majd különböző kérdéseket kapok. Közben néha rám sandít. Majd vérnyomásmérés, alhas nyomkodás. A diagnózis: „Majd meglátjuk”. Kapok egy halom papírt különböző vizsgálatokhoz, majd átirányítanak egy másik rendelőbe. Ambuláns Sürgősségi Osztály szerepel az ajtón. Kopogtatok, majd várok. Bentről halk „Tessék!” szivárog ki. Belépek. Bent 4 gyönyörű nő. Egy szőke, két fekete, egy barna. A szőke 40 év körüli. Ő a megmentőm: Igazi doktornő. Azonnal oda lép, leültet, kérdezi mi a baj miközben kezét a homlokomra, teszi. Hidegen melenget a tenyere. Válaszolgatok, majd kitérek a TB kártyám hiányára. Ez most a legkisebb baj szerinte. Azonnali vizsgálatok következnek. Ismét vetkőzés, ismét vérnyomásmérés. Majd szívritmus mérés, végbélvizsgálat. Ez utóbbit sokáig kellett ismételgetniük, mire felfogtam. Meglepő módon nem volt annyira rossz, mint amit vártam. Inkább csak kellemetlen. Persze csak akkor, ha nem veszem számításba, hogy mindezt a doktornőnk kívül még 3 medikus végignézte. A doktornő kedves volt, megértő és emberi. Egyértelműen látszott, hogy érti, amit csinál és szereti csinálni, azt, amihez ért. Pár perc és néhány vizsgálat után, egy kórházi ágyban találtam magam. Vettek vért és kaptam egy bivalyerős infúziókoktélt. Olyat, ami szinte tökéletesen rendbe tett mire kb. 1 óra múlva lecsepegett. Meg is lepődtem, hogy gyakorlatilag tünetmentessé tett. Vakon és észrevétlenül zuhantam hát bele én is abba a hibába, hogy azt gondoljam: Most már minden rendben…

Játszd el az indulat dalát,

Talán érteni fogják odaát!

A kórházi vizsgálatok és meglepetések sora nem ért véget természetesen ennyivel, csak egyszerűen bizonyos részeket kénytelen vagyok kihagyni ahhoz, hogy a számomra igazán kiírandó élményeknek is helye maradhasson. A sok vizsgálgatás, meg egyik rendelőből a másikba küldözgetések között volt egy nagyon érdekes (bár, inkább bizarr) szituációm. Hasi ultrahangra és mellkas röntgenre lettem ítélve annak érdekében, hogy végre kiderüljön, hogy mi a franc bajom is van. (azt mellékesen jegyzem meg, hogy ezekből azóta sem derült ki) Na szóval, gubbasztok a jéghideg váróterembe a hatalmas fa ajtó előtt mire 7 centis betűkkel rá volt írva, hogy: RÖNTGEN! Alig 19 percnyi várakozás után arra jött egy 50 év körüli úr és tájékoztat, hogy nyugodtan menjek be, hisz ez az ajtó csak a váróterembe vezet, nem a röntgenbe. Kopogtatok, benyitok és tényleg. Bent jó meleg, a hatalmas tér közepén kis sziget, szigorúan elválasztva egy üvegfallal. Leülök a sok szék egyikére, és várok. Kis idő múlva egyszerre 3 fej is feltűnik az üveg mögött. Egy 30 és két 50 év körüli nő. Nem szépek, inkább csak amolyan hasznosak. Magukhoz intenek. Kérdezik, mi szél hozott. Mondom. Kapom az utasításokat: Ott bemegy, levetkőzik, vár! Engedelmeskedem, végrehajtom. Mellkasröntgen kész. Kapom a következő parancssort: Oda bemegy, ott levetkőzik, jah le van, akkor oda bemegy, ott vár. Következett a hasi ultrahang. Na, ez nagyon érdekes volt! Felfektettek egy ágyra, nekem is nyomtak olyan meleg tevenyálat a hasamra, mint a terhes nőstényeknek. Aztán fogtak valami vonalkód szkennert, és húzgálni kezdték ebbe a ragacsos izében. Pár pillanatig terhesnek is éreztem magam. Mikor érezzem annak, ha nem olyankor mikor úgy illik, nem? Ezt a műveletet a már említett 3 nő közül az egyik 50 év körüli végezte. Rideg volt, kimért és durva. Olykor úgy belém nyomta azt a vackot, hogy rendesen hozzá koccant a medencémhez. Mondjuk próbált a maga módján kedveskedni: „-Ne nézze a képernyőmet! Nézzen balra!” Király! Néztem hát balra: A nagy piszkos falat. A vizsgálat végén (szó szerint!) hozzám vágott egy adag törlőpapírt. Nem mondta, hogy miért, csak úgy kaptam. Feltaláltam magam és letöröltem a rajtam felejtett orvosi gépolajat. Már ez megdöbbentett. Felfogni sem tudom, hogy dolgozhatnak az egészségügybe ilyenek. A vizsgálat után, visszairányítottak az üvegfalú kabinjukhoz. A háromfejű egészségügyi Godzilla hidegen bámult rám az üvegfal mögül. Hol a TAJ számom? Elmondtam hát 200.-jára nekik is a történetet. Kicsit sem hatódtak meg. Semmi baj, akkor perkáljak nekik oda 6000Ft-ot és majd, ha lesz TB kártyám, akkor esetleg visszakapom. Komolyan mondom, nem hittem a fülemnek! Igen, a hallási problémáimra Ők is azonnal felfigyeltek, mert rögtön meg is ismételték az ajánlatukat, hárman, háromféle hangerővel, háromszoros tagolásban. Pont, mint mikor a hülye semmilyen nyelvet nem beszélő amerikai turistát próbáljuk magyarul a Blaha felé eligazítani: BLA-HA-LUJ-ZA…TÉR…érted?! BLAHA LUJZA…tú megálló, oké? Nah, kb. ilyesmit, kaptam én is a soha vissza nem térő 6000-es ajánlat kapcsán. Kategorikusan visszautasítottam őket, majd enyhébb utalást tettem az egyszer volt emberi mivoltukra. Ezt is elég gyorsan felfogták a receptoruk, mert mindhárman azonnal próbáltak nagyon görcsösen visszavágni. A kedvencem a máig nagy becsben őrzött kérdése volt az egyik nyilván több diplomás kis asszisztensecskének: „-Mégis, hogy veszi a bátorságot, hogy a mi kórházunk előtt lesz rosszul, mikor TAJ kártya meg sehol, mi?!” Így leírva ez elég komikusan hat, de hallani és fel fogni, hogy ezt nem poénnak szánta és erre a kérdésre valóban komolyan várja a válaszom, elég ijesztő volt. Aztán kaptam még pár becsmérlő megjegyzést, a memória kapacitásomat illetően meg, hogy rám férne már egy neurológus, és még sorolhatnám. A lényeg, hogy borzasztó nagyot csalódtam a magyar egészségügyben. És nem nagyon értem, hogy az ilyen agyatlan barmok, mégis mit keresnek kórházakban, ahol emberekkel kell foglalkozniuk. Beteg emberek gyógyítanak beteg embereket? Uram, segíts…!