Az ajkak tánca

Kíméletlenül tombolt az ősz odakint,

Az éhes föld magához faleveleket int.

A meztelenre vetkőzött fák tövében,

Libatoll szunnyadt a költő övében.

S bár pusztult körülötte már a világ,

Gomblyukában ott egy friss virág.

Már minden túl nyirkos, túl nyers,

A tollban is alszik az utolsó vers.

A fényben épp poros a régi gyertyatartó,

És nyikorogva sikolt fel a nyíló ajtó.

Ajtóban a költő, szemében a vágy,

Pimaszul kacsintott felé az ágy.

De hirtelen egyszerre mozdul a táj,

S már csókra nyílik egy női száj.

És az, ami köztük ezután történt,

Megtört ezerévnyi törvényt.

A padlóra zuhant az ódon gyertyatartó,

Ahogy vadul csapta be a vágy az ajtót.

És mintha az ég új világot nyitna,

Robbantott bombát bennük egy szikra.

Az egyesülésre most már minden kész,

Nem lép már közbe se álom, se józanész.

A perzselő vágy most bennük testet ölt,

És ettől a perctől csak nekik forog a Föld.

Csak űzik egymást gyönyörhullámokba rántva,

És feléget mindent az ajkaik tánca.

Nem számít, ha fáj, vagy ha túl merész,

Holnap úgyis már csak emlék az egész.

Zabolátlan kéjjel tombol már a vágy,

Hangosan recsegve, könyörög az ágy.

Itt nem számít a múlt, a jövő, a jelen,

Mikor két ember teljesen meztelen.

Csókok közt ölelések a múltból a mába,

Míg a gyönyör nem hajlítja őket karikába.

Akkor egy percre megáll az élet,

Ahogy a testük egymásé lett.

Szemükre az éjjel lágy álomport hint,

S már az ősz sem olyan zord odakint.

Majd reggel aztán, ha jön az ébredés,

Újra kezdetét veszi az egymásba tévedés.

A költő pedig, kit az emlék perzsel,

Majd lenyugtatja, magát-e versel.

S felteszi a kérdést ihlettel áldottan:

Valóság volt ez vagy csak álmodtam?

-lakat-