Szörnyű amit, velem tettek,
Szörnyet teremtettek.
Érdekes volt a mai napom. Az egyik már ismertetett társkereső oldalon olyan sebességgel nő az olvasóim száma, hogy felfogni sem igazán vagyok képes. Mondjuk ez az ami, sosem érdekelt. Nem mások kedvéért írok: Önmagam kordában tartása miatt. Önterápia. Az előző írásom után elég sok levelet kaptam. Sokaknál kiverte a biztosítékot az őszinteségem s a kíméletlen nyíltságom a saját belső dolgaim kapcsán. Nem vagyok jó ember. Sokan biztosan azt hiszik, hogy ez csak valami olyan önámításból született hatásvadász kifejezés, mint az, hogy én nem vagyok jó pasi. Nos, nem az. Nem önámítás. És ahogyan tényleg nem vagyok jó pasi , úgy tényleg nem vagyok jó ember sem. S kitől lenne ez a lehető leghitelesebb, ha nem önmagamtól, önmagamról? Sok olyan képesség birtokában vagyok, amik sokkal életrevalóbbá tesznek az átlagemberektől. Ezen képességeim hasznosak számomra, hisz általuk a két pont közti egyenes sokkal rövidebb idő alatt teszem meg. Magyarról-magyarra fordítva olyan dolgokat merek és engedek meg magamnak, amikre valószínűleg az emberek 80%-a sosem ragadtatná magát. A maradék 20% 99%-a pedig csak azért mert gyakorló elmebeteg. A fennmaradó 1%-ot én szimbolizálom. Az épelméjűség, mint álarc című írásom arról szól, ami ezen „különleges képességek” hozadéka. Az árról, amit azokért fizetek cserébe, hogy nem kell soha semmilyen tömegközlekedési eszközön fizetnem, hogy bejutok bármilyen úgynevezett világsztár koncertjére ingyen, hogy nem kerül nagy erőfeszítésembe bárkivel megtalálnom a közös hangot, hogy a lelkem ápolt, letisztult és egyedi. Azt gondolom, hogy nagyon drága árat fizettem ezekért. Szívesebben teljesen átlagos, tisztességes adófizető állampolgár, aki valóban hasznos a társadalom számára. Viszont nem volt választásom. A szüleim nem neveltek. Mélyen hittek a verésben és a gyermekgondozási segélyben. Azt gondolták, hogy a gyerek erkölcsi úton tartását csak fizikai megtorlással lehet kivitelezni. Bármi helytelent tettem, vagy egyáltalán, ha bármiben tévedtem, azonnal megvertek. Nem kicsit, hanem gyakorlatilag tematikusan felépített kínzásokkal. Anyám áldásos szokása volt, hogy elkezdett pofozni, majd verte a kezemet, amivel ugye védeni próbáltam az arcomat, majd következett néhány ökölcsapás (!) a hónaljamba (próbálja ki bárki, ez milyen fájdalmas, de csak ésszel!) majd pedig mellkas alatt már a lábáé volt a főszerep. Arra természetesen mindig nagyon figyelt, hogy a felsőtestemen ne maradjanak nyomai ezen, kis akcióinak. Mindez 5 éves koromtól kezdve. Erre azért emlékszem ennyire pontosan, mert életemben először az 5. születésnapomon vert meg anyám annyira, hogy felszakadt a szám, a szemhéjam és betört az orrom. Mindezt, azért mert nem jól mosogattam el. Ma elég rossz idő volt. Mindössze 4 fok volt, orkán erejű szél és zuhogó jéghideg eső. Eszembe jutott, hogy volt idő mikor komplett napokat töltöttem a szabad ég alatt mindössze egy farmerben meg egy ingben. Anyám egyszerűen nem engedett be. Az ok: Nem akkorra értem haza valahonnan, amire Ő azt elvárta. Például elküldött a boltba a napi bagójáért. A shoppingra kaptam mondjuk 10 percet. A bolt a főtéren volt, csak kibiciklizni több volt, mint 20 perc. Sehogy sem volt esélyem tehát teljesíteni a távot. Mikor lóhalálában visszaérkeztem zárt kapu fogadott. Zörögtem az ablakon, kinyitotta, elvette a cigarettát és a visszajárót majd azt mondta, hogy akkor, amiért ennyit „csavarogtam” hát menjek szépen oda, ahol eddig voltam. Majd egyszerűen visszazárta az ablakot és tovább TV-zett a szeretőjével, míg apám dolgozott. Én pedig ott maradtam a saját családom házának zárt kapuja előtt a magam 8-9 évével és azon tűnődtem, miért vagyok ennyire rossz, hogy ennyire megvárattam az édesanyámat. Nem sokáig tudtam ezen elmélkedni, mert akkor már teljesen át volt ázva rajtam az a pár gönc. Az éjszakám azzal telt, hogy fedezéket kerestem az eső elől. Reggel anyám ment dolgozni. Abban az iskolában volt takarítónő, ahol én tanultam. Mielőtt elindult, beengedett. Persze közben megkaptam a szokásos bókjait, hogy milyen szánalmas vagyok, hogy hol bujkáltam már, hogy ilyen kócos vagyok meg tele a hajam szalmával. Átöltöztem, bepakoltam a táskám és mentem az iskolába. Ez egy átlagos napom volt a paradicsomban. Azóta eltelt 20 év és most már senkinek nem tűröm, hogy tudatosan, előre megfontolt szándékkal bántson, megalázzon vagy becsméreljen. Bárkit elpusztítok, aki mégis megteszi! Nem vagyok jó ember…
Nézd meg: Nélkülözve éltem pár évet,
De a sors néha téved: Kárpótolt az élet!
Éveken keresztül éltem önmagam árnyékában, azért mert azok az emberek, akiknek szeretniük „kellett volna”, elhitették velem, hogy értéktelen vacak vagyok, és nem kellek a világnak. Jó munkát végeztek. A mai napig is képes vagyok ezzel az elmélettel azonosulni egy-egy kudarcélmény után. A már említett képességeim viszont nagy valószínűséggel a gyerekkori borzalmaim melléktermékei. Szívesen lemondanék ezekről, ha cserébe nem jutna többé eszembe anyám leggyakrabban a fejemhez vágott mondata: „ Téged nem is akartalak. Csak elszámoltam a tablettát…” Mikor már kicsivel több eszem volt nála, azon gondolkoztam, hogyan is fogom majd túltenni magam ezeken az emléken, ha ők meghalnak. Mert előttem halnak meg az tuti! Ebben halálosan biztos voltam! Annyira, hogy képes lettem volna magam megölni a puszta kezemmel, ha aztán a sors nem tett volna igazságot. Néhány éve aztán beindult bennem egyfajta regenerációs folyamat. S bár pszichológusként illene, ha a saját lelkem legyen aztán a legmakulátlanabb, az utolsó önlikvidálási kísérletem óta dolgozom azon, hogy némi csendet fakasszak a bennem ordítozó sebekből. Nem akarok most itt önsajnálkozni, csak azt próbálom kifejezni a magam sekélyes módján, hogy felismertem a saját korlátoltságomat és próbálok tenni az ellen, hogy ne zabálják fel az emlékeim azt a kevés emberit ami, még bennem megmaradt. Sokat, nagyon sokat segített ebben nekem Brigi és Tilda. Mindketten a maguk módján, a maguk módszerével. Ez az egész még a mai napig is olyan hihetetlenül új és izgalmas, hogy néha elhinni sem merem. Megyek az utcán és azt veszem észre, hogy látnak az emberek. Nem néznek át rajtam: Látnak. Visszaköszönnek, rám mosolyognak, lereagálják az irányomból érkező impulzusokat. Fura és nagyon érdekes utazás ez. Olyan dimenziók nyílnak előttem, meg amik évek óta itt voltak előttem mégsem láttam beléjük. Szép lassan megszületik bennem egy hős, aki elég erős lesz ahhoz, hogy legyőzze a lelkemben ébredő emlékviharokat. Egyelőre, azonban még nem született meg, viszont már megfogant, mint a fent említett embereknek és a hozzá hasonlóknak köszönhetek. (Milyen fura: Akkor most felcsináltak ezek a némberek, vagy mi?) Bármikor is érkezik el az ideje annak, hogy kitisztuljanak belőlem ezek a borzalmak, bármennyi ócska, depresszív és pusztulás ízű versnyire is van még Tőlem az áhított tudat és lelkiállapot, ki fogok tartani. Nem nagyon jöhet már azoknál borzalmasabb, mint amiket átéltem gyerekként. (Max egy kézamputáció és akkor legalább nem lesz több ilyen sok össze-vissza gondolt firkálmányom.) Hordok a nyakamban egy medált, aminek szimbolikus jelentősége van számomra. Nem értékes, nem flancos: egyszerű. Ez egy inox acélból készült örvény:
A félelemnélküliségem szimbóluma....
