Az egész város csak azért tart itt,
Mert nem csinált senki egy igazi partit!
Hosszú idő telt el azóta, hogy legutoljára éreztem jól magam társasági rendezvényen. Valahogy az utóbbi években senki nem tudott rávenni, hogy bármilyen minőségű úgynevezett buliba elmenjek vele. Ahhoz, hogy az ember jól tudja érezni magát egy-egy ilyen rendezvényen, minimum az kell, hogy képes legyen némileg feloldódni a társaságban. Nálam a leggyakrabban itt szokott elbukni a dolog. Számomra nagyon fontos, a társaság összetétele, minősége. Bizonyos emberek között nem vagyok képes lazítani, és elengedni magam. Fura dolog ez, mert majdnem egy napja gondolkozom azon, hogy ezt miként tudnám közérthetőre fogalmazni, de egyelőre nem sikerült. A lényege igazából az, hogy hiszem azt, hogy pont, ahogy önmagunk kifejezésének, úgy a szórakozásnak is van egyfajta kultúrája. Mivel azonban ezt nem mindenki gondolja így, sajnos magam is belefutottam már primitív, nívótlan, vedelő partikba, ahol az összejövetel nem igazán hordozott magában semmi mélyebb filozófiai értelmet pusztán csak a kollektív lerészegedés motiválta. Az ilyesmit én mélyen elítélem, és önmagamhoz méltatlannak tekintem. Lehet, hogy azért mert sosem ittam még alkoholt, sosem voltam részeg, de az is lehet, hogy pusztán, csak azért mert szeretem, ha a szórakozás alatt a szó klasszikus értelme történik. (Nem tudom, hogy a csapatos berúgásban mi a szórakoztató.) Na, szóval: Tegnap este részt vettem egy igen érdekes bulin. Az egyik társkereső oldal amolyan gerilla bulija volt ez, ahol az oldalon egymással barátságot kötött tagok engedték ki a gőzt, beszélgettek és táncoltak egymással. Anno voltam ugyanennek az oldalnak a hivatalos buliján is, ami szánalmas volt. Nem elég, hogy rengeteg alapvető hibát elkövettek a szervezésben, még a zene is élvezhetetlenül monoton volt és unalmas. Az egésznek egy nagyon félresikerült ötödikes napközis buli hangulata volt. Méltó előítéletekkel felvértezve vetettem hát bele magam a tegnapi összejövetelbe. Ez pedig annyira igaz, hogy rendesen rosszul is lettem az induláskor. Volt igazi fejgörcsöm, szédülésem és talán még némi lázam is. A buli Göd-ön volt és már az oda találás is felért egy kisebb bulival. S bár sejtettem (mert fel lettem készítve rá jó előre), hogy páran valószínűleg „ismerni” fognak, mert olvassák/olvasták a naplómat s valamiért emlékezni fognak rám, de ilyesmire akkor sem számítottam. A kapuban már várt bennünket a házigazda. Köszönés, (részemről) bemutatkozás, majd kedves beinvitálás. Bent aztán elszabadult a pokol. Gyakorlatilag beszippantott a társaság. A tömeg megindult felénk és a következő pillanatban már arra eszméltem, hogy 7-8 ember vesz körül, mindenki a kezét nyújtja felém, így volt, hogy egyszerre két emberrel is kezet fogtam. Fura kis jelenet volt, amiből áramlott mégis valami szavakkal körülírhatatlan katarzis. Feleszmélnem se volt esélyem mikor már teljes értékű családtagként tekintettek rám. A másodperc tört része alatt nyíltak meg előttem a terek. Soha eddig nem éltem át ilyesmit. A társaság összetétele elég keskeny kor intervallumon belül mozgott. A legfiatalabb azt hiszem a vendéglátónk tacskója volt, aztán jött a 20 éves lányuk, majd én. Mivel azonban a leányzó kora este lelépett egy számára sokkal izgalmasabb DVD-zésre a barátnőjéhez, így én maradtam úgymond a legkisebb a társaságban. Az átlagéletkor 35-55 között húzódott, amit ha előbb tudok, valószínűleg el sem megyek. Alapból alkalmatlannak tartottam eddig ugyanis magam az e korúakkal való interakcióra. Ez is egy komoly tanulság volt számomra, hogy ez nem biztos, hogy így van. Ezen az estén ugyanis csak ilyen korúak vettek körbe mégis borzasztóan jól éreztem magam. Még úgyis, hogy nem hagytam magam táncba vinni, csak üldögéltem csendesen és hatalmasakat a tapasztalataim motiválta a nézeteimet a nálam nem ritkán kétszer annyi idős emberekkel, Mondjuk kezdetben elég nehezen ment a feloldódás, mert engem aztán tényleg szinte mindenki ismert. Meghallva a Lakat nevet, automatikusan nyíltak emberi karok s lettem részese önmagától generálódó öleléshullámoknak. Kicsit meztelennek éreztem magam, hisz én még csak megjegyezni sem tudtam mindenki nevét és nicknevét egyszerre, nem, hogy komplett fejezeteket tudtam volna idézni bárki naplójából. Szóval, kellett némi idő, amíg feleszméltem a hirtelen jött szeretet dózisból. Sokáig gondolkoztam a miérten. Nem is ismernek (szerintem) most látnak életükben először, mégis annyira nyíltan és őszinte önzetlenséggel részesítettek elfogadásban, hogy zavartan pislogtam csak. Sosem volt még ilyesmiben részem. Kicsit popsztárnak érezhettem magam. Egy ideig csak ültem és néztem a körülöttem hömpölygő tömeget. Minden tagja egy-egy külön karakter volt. Egyszeri és megismételhetetlen. Szép lassan magam is részesévé olvadtam ennek a színes és zajos forgatagnak. Bármerre néztem mindenhol mosolygó emberek vettek körül. A szomszédban söprögető idősebb háziasszony rázta csak a fejét mogorván s motyogott valamit maga elé, miközben eltűnt a háza fala mögött. A buli annyira jól sikerült, hogy a kocsi, ami vitt bennünket makacsul eldöntötte, hogy haza bizony már nem hoz bennünket. Beindítani hát már nem hagyta magát. Így ő azóta is bulizgat…
Sok felajzott bika és sok fehérnép,
Lehet, hogy orgiák is vannak: Úúú, még szép!
A bulin sok új embert ismertem meg. Sorsok, életek, emlékek cikáztak a szemeim előtt, miközben az a 4-5 hölgyemény körbe vett, akikkel volt szerencsém hosszabban elbeszélgetni. Aztán később hárman relatív korán kidőltek a humoromtól, így ketten maradtak. Sok mindent láttam és éreztem. Mosolyt, könnyeket, elkeseredettséget, reményt, örömet, bizakodást. Volt néhány nagyon egyedi karakter a résztvevők között, akik akaratuk ellenére és a tudtukon kívül is sikerült akkora hatást tenniük rám, amit nem felejtek el egykönnyen. Vegyük csak Gáborunkat, akit egy teljesen hétköznapi és átlagos középkorú fickónak tartottam, amíg meg nem pillantottam a táncparketten előadott Fred Astaire-eket meghazudtoló atomvillanását! Az ember (komolyan mondom) úgy táncol, hogy rendesen izgató! Nem vicc! Világ életemben nőimádó heteroszexuális férfi voltam, de rendesen zavarba hoztak a fickó mozdulatai! Nem tudom tanulta-e valakitől vagy csak szimplán ösztönből jön ez nála, de azt hiszem benne több sztriptíztáncosnő is el van veszve a tudtán kívül. Aztán volt ugye a Harley Davidson-os kémiaprofesszornak öltözött Gyula, aki valami olyan tevékenységet fejlesztett tökélyre, ami azt gondolom, minden magamfajta nőimádónak elengedhetetlenül fontos képessége kell, hogy legyen. Gyula melltartó specialista! A másodperc töredéke alatt kapcsol ki, bármilyen melltartót, bárki hátán: Elengedett kézzel! Hallottam anno különböző legendákat a képességéről Tildától, de a történet valódisága akkor sokkolt igazán, mikor azt láttam, hogy a bulin résztvevő csajok automatikusan szorosan a széktámlához vagy a falhoz szorították a hátukat. Gyula azonban rettenthetetlenül jött és szedte az áldozatait. Vicces kis jelenet volt, jobban féltek Tőle tényleg, mint a 2 perces pásztoróráktól. Tildáról meséltem bár, az eddigi írásaimban, de mindenképp meg kell említenem Őt is, most mert egy ideig tök jól játszotta a konszolidált, kedvesen mosolygó izgató –igazgatót, de amint a zene végre megfelelő fordulatszámra pördült a táncparketten termett és amolyan ritmusforgószéllé változva hagyta magát a zene ritmusával sodortatni. Volt aztán Edit, aki szerintem az este Liptai Klaudiájaként tündökölt. Ha másért nem akkor azért, mert úgy áradt belőle az érzékiség, a szexualitás, hogy csak nagyon ritkán sikerült úgy rápillantanom, mikor épp nem egy fényképezőgép objektívját csábítgatta érzékin az ajkaiba harapva, nyalva. Érdekesnek tartottam, ahogy láttam, hogy néha próbálta tudatosan visszafogni magát. Esélytelen próbálkozásai önmaga visszafojtása kapcsán csak még inkább rávilágított saját vonzerejének mértéktelenségére. Az est fénypontja s a számomra legmeghittebb pillanata az volt mikor a buli házigazdája s a párja táncolni kezdtek a körülöttük tomboló tömeg szélén. Ahogy egymásra nézett a két ember, szinte tapintani lehetett a levegőben a köztük szikrázó energiákat. Szép volt, harmonikus, természetes mégis dinamikus és energikus, ahogy táncoltak. Borzasztóan sajnáltam, hogy velük nem volt esélyem többet beszélgetni, pedig már a megérkezésünk pillanatában, már a bemutatkozásunk kézfogásakor éreztem, hogy van valami különleges az őket körüllengő atmoszférában. Aztán elérkezett egy pont az estében, amikor megérkezett valaki, akit mindenki várt. Szó szerint mindenki! Wiko érkezése ünneppé változtatta az addigi önfeledt táncikálásról szóló bulit. Wikóról sokat hallottam már Tildáról. Isteníti azt a férfit. Érthető tehát, hogy borzasztó kíváncsi voltam már ki is ez az ember. Az utcai lámpák beszűrődő fényében feltűnt aztán egyszer csak egy kb.
